Boldog Apor Vilmos – ahogy a szemtanúk látták (1.)

Matavovszky Ádám, a Magyarok Világszövetsége Amerikai Országos Tanácsának volt elnöke így emlékezik a püspökre: 

Élénken emlékemben él Apor Vilmos püspök úr. Kisfiúként többször volt módom találkozni vele. Én azt tapasztaltam, hogy minden ember iránt rendkívüli megértést tanúsított, s mindenkihez szeretettel fordult.

Egy alkalommal jöttem be a városba mint kisfiú, révaista címeres sapkában, s a Zrínyi utcában összetalálkoztam Apor Vilmossal, Cseh Sándor kanonok és Zágon József irodaigazgató urakkal. Illedelmesen köszöntem nekik: „Kezét csókolom, Vilmos bácsi, kezét csókolom, Sándor bácsi, kezét csókolom, József bácsi.” Erre félrehívott Cseh Sándor, s megdorgálva odasúgta nekem: „Ádám, nem Vilmos bácsi, hanem püspök úr.” Ezek után lelkesen fordultam Apor Vilmoshoz: „Kezét csókolom, püspök úr, Vilmos bácsi”. Ő csak kedvesen elmosolyodott, megsimogatta a fejem, s utamra bocsátott. Tudtam, hogy nem neheztel rám.

Egy másik meghatározó élményem Apor Vilmossal kapcsolatban a Káptalandombon történt. A háborúban találatot kapott a székesegyház, aminek következtében lángra kapott a tetőzet is. Összesereglettek az emberek, mentettük, ami menthető volt. Többek között leakasztottuk a Könnyező Mária-kegyképet, és bevittük a várba. A püspök úr kijött, és szemtanúja volt ő is annak, ahogy a torony az északnyugati oldalra omlott le. Mi csak azt láttuk, hogy a püspök úr szomorúan visszament a püspökvárba. Cseh Sándor kanonok úr később mesélte, hogy visszaérve szobájába ágyára borult, s tőle addig soha nem tapasztalt módon hangos zokogásban tört ki. Azt gondolom, ez azért volt, mert ő is érezte, hogy a torony leomlása jelképesen is azt fejezi ki: teljesen ismeretlen a jövője az országnak, az egyháznak, az egész magyarságnak.

A benne rejlő emberi nagyság, a belőle sugárzó magasabb rendű lelki ember — így utólag, a történtek ismeretében, bizton tudom állítani — fel volt készülve arra, hogy feláldozza életét a rábízottakért. Szeretettel őrzöm őt emlékemben.

Jordán László, a Győr Barátai Körének elnöke visszaemlékezése:

Különösen sok élményem van Apor Vilmossal kapcsolatban. Már csak azért is, mert ő esketett minket össze feleségemmel, Valló Saroltával 1942. április 11-én a székesegyházban. Esküvőnkön életre szóló lelki útravalót kaptunk tőle. Többek között ezt mondta: „Boldog az a családi fészek, melyben Isten kezét engedelmesen fogják, boldog az az otthon, melyben gyermekek mosolya az égnek mosolyát varázsolja a földre.” Majd mikor kikísért bennünket a székesegyház elé, kedves mosollyal ránk tekintett, és így szólt: „Tudjátok, ha ez a szeretet, amit most látok rajtatok, megmarad köztetek, akkor nagyon boldog lesz a házasságotok.” Ha az azóta eltelt több mint hetven évre gondolok, minden együtt töltött óra az ő szavait igazolja.

Következő alkalommal az 1944-es bombázások után találkoztam vele a háború dúlta városban. A légitámadások géppuskatüze elől menekültünk, amikor egyszer csak megláttam Apor Vilmost, ahogy az utcán siet. Rémülten fordultam hozzá, s kérdeztem: „Püspök úr, mit keres ilyenkor az utcán, biztonságos helyre kellene menni. Bármikor jöhet újabb támadás, géppuskatűz.” Ő nyugodtan rám nézett, s mondta: „Nekem járnom kell a várost, mert segítenem kell.” Ő volt a megtestesült nyugalom abban a kaotikus világban. Példája és emléke elkísért egész életutamon.

Fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír