Boldog az, aki hűséges marad akkor is, ha fáj – Eltemették Soltész Mihály görögkatolikus áldozópapot

Soltész Mihály lelki üdvéért előző nap, július 6-án az esti órákban a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyházban végeztek gyászliturgiát. Az oltár körül tizennégy paptestvér imádkozott és koncelebrált a szertartáson, melyet Verdes Miklós vezetett.

Prédikációt paptestvére és sógora, Mosolygó Marcell mondott, aki Mihály atya életútjáról és hivatásáról éppúgy szólt, mint Krisztushoz való hűségéről. Ez utóbbit Istentől kapott ajándékának nevezte. Szülei – a papcsaládok nem egyszerű életét élve – példaként szolgáltak neki, ahogyan példaképeinek tekintette később professzorait is. Kiváló teljesítménnyel tanult, és „mindent elolvasott, amit megírtak Szent Pálról és leveleinek teológiájáról”. 

Magáévá tette és elfogadta azt, amit Szent Pál megfogalmaz Krisztusról: „szenvedésből tanulta meg az engedelmességet”.

Hiszen hűséges maradt szolgálatában gyermeke betegsége és halála után is. „Megértő tudott lenni mindenkivel. Hűséges volt Krisztushoz és a rábízott közösségekhez”.

Mosolygó Marcell Szent Pál szavait idézve rámutatott az elhunyt megélt éveinek hitelességére. „Mindannyian tévelygők és botladozók vagyunk, és az ő magatartása ráébresztett bennünket arra, hogy nem abban áll a papság, hogy eljutottam valamilyen méltóságra, hanem kezdem keresni az Istent, hogy elmondhassam másoknak is: megtaláltam; megtaláltam mindennap mindenben Istent, jó vele élni. Ilyen a boldog pap. Misi atya boldog pap volt, mert örömmel szolgált, mert mindent el tudott viselni – a megaláztatást is, a meg nem értést is. Nem csak a lelki szenvedésből, a megaláztatásból is kijutott neki. Próbálta viselni, kérni Istentől a vigasztalást.”

A nagy zarándok célba ért. Földi zarándokútjain mindig Szent Pál nyomait kereste, hogy Krisztushoz érjen. Örülünk, hogy barátaid lehettünk, mert te Krisztus barátaivá akartál tenni bennünket”

– búcsúzott az elhunyttól.

Másnap a jósavárosi görögkatolikus templomban főpásztora, Szocska A. Ábel nyíregyházi és Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök vezették a temetést.

Az ünnepélyes szertartáson Szocska A. Ábel püspök mondott búcsúztató beszédet: „A temetési szertartás imádságát és a gyász csendjét megtörik a búcsú szavai. De valójában nem én szólok – mondta a püspök –, hanem ezeken a szavakon keresztül Mihály atya szól hozzánk. Életének felidézésével még egy utolsó tanítást ad nekünk. Szeretett elhunytunk élete önmagáért beszél.”

Önmagával szemben is szigorú, tekintélyt parancsoló, mégis derűs volt – jellemezte Mihály atyát a nyíregyházi megyéspüspök. „Egy olyan paptestvér koporsóját vesszük körül és imádkozunk az üdvösségéért, akinek az élete tanúságtétel volt: a házasságról, a család fontosságáról, a papi szolgálat szépségéről és a professzori munka komolyságáról.

A hivatás – bármely formájában is – nem emberi törekvés, hanem Isten kegyelme. Mi a hivatás mércéje? A hűség a nehézségek közepette” 

– mutatott rá. 

Majd Soltész Mihály életének három tanúságtevő hivatását vette sorra. Elsőként azt, ahogy a családban megélte a házasság, apaság ajándékát, a családi szeretet, gondoskodás örömeit és terhét. Aki családban él, tudja, milyen törékeny és mégis milyen erős a szeretet. Rita tisztelendő asszony hűségével állt mellette ötven éven keresztül, egy életen át. A megyéspüspök a hála szavaival fordult ezért a társhoz, feleséghez.

Papságával is tanít minket utoljára Soltész Mihály:

szolgálata fegyelmezett volt, de nem hideg, inkább olyan, mint egy éber őré, aki figyel, s nem enged a könnyűségnek, mert tudja, milyen értéket őriz.” 

A főpásztor sorra vette szolgálati helyeit, tanulmányainak alakulását, hiszen mindig képezte magát. Nyíregyházán, Nyírtelken, Napkoron szolgált, Nagykállóban összesen harminc évig volt parókus, ahol ikonosztáziont emeltetett, parókiát és tornyot építtetett. A főiskolán tíz éven át oktatott: bibliai irodalomtörténetet, egzegézist, valamint görög és héber nyelvet. Ezenkívül egyházmegyei bíró is volt. „Soha nem volt kérdéses: amit képvisel, azt komolyan gondolja. Közben pedig gyermeke halálával kiállta a szenvedés tűzpróbáját is.”

A hierarcha áttekintette Mihály atya teológiai szolgálatát is, aki nagyon szeretett tanítani; alkalmas jegyzetek hiányában maga fordította a szakirodalmat német nyelvből.

Nem órákat akart tartani, hanem tüzet gyújtani mások szívében. A Biblia számára nem egy könyv volt, hanem találkozás Istennel.

A Szentírás lapjai mögött mindig az élő Istent látta, aki megszólít, aki tanít, és aki boldoggá akar tenni. Nem véletlenül, mert a legkedvesebb szentírási részlete a boldogságok voltak. Szívéhez közel állt Jézus tanítása arról, kik a boldogok Isten országában. Nem a sikeresek, hanem a sírók, az irgalmasok, a békességszerzők, a tiszta szívűek, az üldözöttek. Mintha a saját életének is ez lett volna a rejtett szabálya: boldog az, aki hűséges marad akkor is, ha ez fáj.”

Voltak küzdelmei, veszteségei, megpróbáltatásai, de

mindhárom hivatásában hűséges tudott maradni: a családban, a papságában, a tanításban. A hűség volt a mércéje. 

A püspök Mihály atya egykori szavaival búcsúzott: „Legyetek egyéniségek, felkészültek, jó kedvűek, segítő szándékúak. Egy kicsit jobbak, mint én. Mert akkor ti is megértitek [Jézus szavait]: »elég neked az én kegyelmem« 2Kor 12,9.”

Soltész Mihályt a nyíregyházi temető papi parcellájában helyezték örök nyugalomra.

„Mivel ehhez a lakóhelyhez megyünk mindnyájan, és e kő alá jutunk, s lassanként magunk is porrá leszünk, kérjünk a tőlünk elköltözöttnek nyugalmat Krisztustól. Mert, testvérek, a mi életünk csak játék a földön: a nem létezők létet nyernek, a létezők pedig elvesznek. Röppenő lehelet, múló álom, vándormadár szárnyalása, tengeren eltévedt hajó vagyunk mindnyájan; tehát a halhatatlan Királyhoz kiáltsunk fel: Uram, méltasd a tőlünk elköltözöttet örök boldogságodra!” (Részlet a papi temetés imádságából)

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír