Boldog Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek

Charles de Foucauld természeténél fogva független és önfejű ember volt, hatalmas akaraterővel rendelkezett, mindenáron ragaszkodott saját véleményéhez, és terveit önerőből akarta megvalósítani. Huszonnyolc évesen tért meg, barátja, Henri Huvelin atya hatására. Tizenöt évvel később úgy emlékezett: „Mihelyt hittem, hogy van Isten, megértettem: nem tehetek mást, mint hogy csak érte éljek. Szerzetesei hivatásom egybeesik megtérésem pillanatával.” A kimondott „igen” után Charles de Foucauld folyamatosan gyarapodott a „Nagyon Szeretet” iránti engedelmességében. Csodálatra méltó útra lépett, melyet harminc éven át, egészen földi haláláig állandóan járt, és fejlődött abban, hogy egyre élőbb választ adjon a Szeretetnek.

A teljes és tökéletes szegénységre törekedett. Mint írta, „ez nem csak abból áll, hogy ne birtokoljak többet, mint egy szegény munkás… A lelki szegénység nem enged semmiféle kötődést semmi mulandóhoz, teljesen kiüresíti a szívet. Egyedül Istennek tartja fönn. Ekkor Isten betölti, egyedül ő uralkodik benne, egészen lefoglalja, önmagára való tekintettel és önmagáért a lélekbe helyezi minden ember, azaz gyerekei iránti szeretetét.” Ha nem élünk az evangéliumokból, Jézus nem él bennünk – írta Charles de Foucauld. „Térjünk vissza a szegénységhez, a keresztény egyszerűséghez!”

Ahol Jézus van, ott semmi sem hiányzik. „Bármilyen drágák is azok, akikben visszfényének egy sugara fénylik, ő marad a Minden: ő a Minden az időben és az örökkévalóságban.”

Marie-Albéric testvér vallotta: minden Istennel folytatott beszélgetés imádság. „Az a legjobb imádság, amelyben legtöbb a szeretet. Annál tökéletesebb, minél több a szeretet a lélek tekintetében, minél szeretetteljesebben, minél szerelmesebben jelenik meg Istene előtt.” Teljes egyszerűséggel imádkozzunk, kérjük azt, amit szívünk óhajt, anélkül, hogy időt vesztegetnénk annak mérlegelésére, nem tennénk-e jobban, ha más valamit kérnénk. Mérlegelés nélkül, teljes egyszerűséggel kérjük azt, amit kívánunk, majd fűzzük hozzá, mint Jézus, amikor a Getszemáni-kertben a szenvedések éjszakáján kérte mennyei Atyját, ha lehetséges, múljék el tőle a kehely: „de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd!”

Charles de Foucauld megtérése után is sokáig kérdezgette, hol akarja látni őt Isten. Lelkében nagyon sötét éjszaka volt, de nyugodtan keresett, és hagyta, hogy az Úr munkálkodjék benne mindennap.

Charles testvér a laikus hívők szerepéről kifejtette: feladatuk nem az, hogy a hitetleneket a keresztény vallásra tanítsák és teljessé tegyék megtérésüket, hanem hogy előkészítsék az utat ahhoz, hogy tiszteletet ébresszenek maguk iránt, életük példájával lerombolják az előítéleteket, és tetteiken keresztül megismertssék velük a keresztény erkölcsöt. A keresztényeknek – egyháziaknak és világiaknak – egyszerűséggel, önuralommal kell reagálniuk, erőfeszítéseket kell tenniük, hogy környezetüket inspirálják, hogy mindennapi kapcsolataikban a keresztény testvériséggel betemessék a társadalmi különbségek miatt keletkezett árkokat.

„Nem hiszem, hogy sokat kellene beszélnünk vagy írnunk, sokkal inkább meg kell újítanunk magunkat,

a hozzánk tartozókat, igyekeznünk kell gyöngéden, barátként megújítani azokat, akikre befolyásunk van, és törekednünk kell kiterjeszteni ezt a hatást, hogy a megújulás elterjedjen. Mindenképpen kitartóan kell dolgoznunk, csüggedés nélkül, nem feledve, hogy az önmagunkkal, a világgal és a sátánnal folytatott küzdelem a világ végezetéig fog tartani.

Cselekedni, imádkozni, szenvedni, ez a mi három eszközünk.”

Charles testvér élete utolsó tizenöt esztendejét a Szaharában töltötte, megpróbált egyszerűen barátja és testvére lenni a sivatagi nomádoknak, a tuaregeknek. Nem téríteni szándékozott, hanem szeretni. Egész életével akarta „kiáltani az evangéliumot”. 1914-ig, amikor Tamanrassetbe, az Ahaggar-hegységbe költözött, megírta a francia–tuareg szótárt, mely máig a tuareg szótárak alapját képezi. Később is folytatta a tuareg kultúra kutatását, több könyvet is írt róluk. 1914-ig háromszor utazott haza Franciaországba, de az I. világháború kitörése után Tamanrassetben maradt, és igyekezett segíteni a rászorulóknak.

A szeretetről Marie-Albéric testvér vallotta: a szeretet nem abban áll, hogy érezzük, hanem abban, hogy akarunk szeretni. „Ha mindenekfölött akarunk szeretni, akkor mindenekfölött szeretünk is.” Halála napján, 1916. december 1-jén ezt írta unokanővérének, Mme de Bondynak: „Milyen igaz, hogy az ember sohasem szeret eléggé: de a jó Isten, aki tudja, milyen sárból gyúrt minket, jobban szeret bennünket, mint ahogy egy anya képes szeretni gyermekét. Azt mondta nekünk, ő, aki nem hal meg, hogy nem taszítja el azt, aki hozzá fordul.”

Ugyanaznap egy muszlim szektához tartozó tuareg csapat, francia ügynöknek vélve, megtámadta és meggyilkolta Charles de Foucauld-t.

A kötetben az előszót író Jean-Francois Six kiemeli: Marie-Albéric testvér pontosan kívánta követni Jézus életének eseményeit, és

azt akarta, hogy Krisztus „minden szava átjárja, elérte, hogy bámulatosan hasonlítson Mesterére és Barátjára. Olyannyira sikerült, hogy élete és írásai tökéletes összhangban vannak egymással. Egész élete egyetlen szeretetkiáltás.”

2020 májusában a Szentatya pápai dekrétumok közzétételét hagyta jóvá, amelyben elismerik többek között a Boldog Charles de Foucauld-nak tulajdonított csodát, így elhárult az utolsó akadály is szentté avatása elől.

Boldog Charles de Foucauld: Levelek és jegyzetek
Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség, 2020
Fordította: Takács Károlyné Sarbó Sári

Fotó: Szerzetesek.hu

Bodnár Dániel/Magyar Kurír