Boldog és boldogulni képes felnőtteket neveljünk! – Gloviczki Zoltánnal beszélgettünk új könyvéről

– Milyen iskolára lenne szükségük a jelen és a jövő generációinak ahhoz, hogy tíz, húsz vagy akár negyven év múlva is helyt tudjanak állni ebben a rohamosan változó világban?

– Sok szó esik mostanában a konzervatív, illetve a progresszív oktatásról. Amikor az ember a holnapután iskolájáról ír könyvet, úgy tűnhet, elköteleződik valamilyen egészen vad progresszió mellett, hiszen nem is a holnapról, hanem a holnaputánról beszél. Az általam felvázolt elképzelés azonban nagyon hasonlít a régmúlt iskoláihoz. Aki ma az oktatás terén konzervatívnak gondolja magát, az ugyanis egy olyan modellhez ragaszkodik, amely történelmi szempontból nem is olyan régi. A 19. században a felvilágosodás, a természettudományok megerősödése, a pozitivizmus hatására alakult ki a mai iskola, amely diszciplináris tantárgyak információinak átadásában látja az oktatás lényegét. Ebben azonban gyökeresen különbözik minden valaha volt iskolától. Egy 17. vagy egy 15. századi, sőt egy ókori iskola is sokkal jobban hasonlított ahhoz, amit a neveléssel foglalkozó szakemberek ideálisnak tartanának ma vagy holnapután.

– Milyen ez a régmúlt oktatási modell?

– Volt ezeknek az iskoláknak egy nagyon banális tulajdonságuk, mégpedig az, hogy

egy igazán egyszerű célt szolgáltak: boldog és boldogulni képes felnőtteket akartak nevelni, a szülőkkel közösen.

Amikor ehhez arra volt szükség, hogy a gyerekek latinul tanuljanak, akkor latinul tanultak, amikor pedig arra, hogy szónoklatot tanuljanak, akkor szónoklatot tanultak. De mindig a cél határozta meg az oktatást, és nem az, hogy mit szerettek volna átadni.

Ugyanakkor van néhány nagy különbség a több száz évvel ezelőtti iskolákhoz képest. Az egyik legfontosabb, hogy az utóbbi száz évben megváltozott az iskola látogatóközönsége. A 20. század közepéig az iskola a szociokulturális elit befogadó közegének számított, még akkor is, ha Mária Terézia óta tankötelezettség volt Magyarországon. Minden oktatási törvény, egészen a két évvel ezelőttiig, azon erőlködik, hogyan tudnák az embereket rávenni arra, hogy iskolába járassák a gyereküket. Néhány évvel ezelőtt a családi pótlék megvonásához kötöttük a kötelező óvodalátogatás és az iskoláztatás elmulasztását. Az ötvenes években formálisan mindenki eleget tett a tankötelezettségnek, de a magyar gyerekek ötven százaléka semmilyen iskolai végzettséget nem szerzett. Az, hogy ma ennyi a nehezen kezelhető gyerek az intézményeinkben, nagyrészt annak köszönhető, hogy az ilyen gyerekek a mi időnkben nem járhattak iskolába, csak kisegítőbe, esetleg intézetben éltek vagy magántanulók voltak. Az a tudományos, elit ismeretátadás, amely a 19. századtól elterjedt, számukra teljesen értelmezhetetlen. Kétszáz évvel ezelőtt egy falusi általános iskola összevont alsó tagozatában még az sem volt feltétlenül cél, hogy írni-olvasni megtanuljanak a gyerekek, mert egy parasztcsaládban született kisgyereknek nem mindig volt szüksége erre, de arra igen, hogy tisztességes, a másikra figyelő, istenhívő ember legyen belőle.

Ma, a mesterséges intelligencia korában, a társadalom értékrendi válságában sem mondanék mást, mint hogy vegyük elő ezeket a régebbi mintákat.

– Hogyan hat az oktatásra a mesterséges intelligencia térnyerése?

– Az első reakciónk az volt, hogy féltettük az emberségünket, és kerestük a mesterséges intelligencia hibáit. Ám hiába leplezzük le, hogy ma még téved, vagy valamiben ügyetlen, nem lehet kétségünk afelől, hogy tökéletesedni fog – nem érdemes tehát versenyeznünk vele.

De mikor jut eszünkbe versenyezni egy vonattal, hogy hamarabb érünk-e Debrecenbe, mint az? Felülünk rá. A mesterséges intelligenciát is meg kell tanulnunk arra használni, hogy elérjük, ami a célunk.

Nem kell tartanunk attól, hogy az ember babérjaira tör, hiszen kényelmetlen neki két kézzel dolgozni, két lábon járni, szeretetre vágyódni. Számára az nem hatékony, hogy aludjon, szomorú legyen, hogy gyerekkori emlékei legyenek. Következésképpen nyugodtan nevelhetjük a gyerekeinket embernek, nem pedig mesterséges intelligenciának. Nem kell mindent és nagyon gyorsan a fejükbe tölteni, hanem elengedhetjük magunkat, és figyelhetünk az érzelmi intelligenciájuk, a társas intelligenciájuk, az ítélőképességük, a mérlegelő képességük, a felelősségre vonatkozó képességeik fejlesztésére. Ezeket a kompetenciákat már néhány évtizede is fontosnak tartottuk ahhoz, hogy valaki teljes ember legyen, de ma már a kognitív pszichológia és az idegélettan eredményeinek köszönhetően azt is tudjuk, hogy ezek a képességek a gondolkodás fejlődésének is feltételei. Ahhoz, hogy a matematika területén jól működjön az agyunk, szükségünk van arra, hogy beszélgessünk, énekeljünk, mozogjunk és aludjunk. Elméleti fizikusnak sem azokat veszik fel ma már Oxfordba vagy Cambridge-be, akiknek emelt szintű érettségijük van fizikából. Ezeken a nagynevű egyetemeken teljesen megfelel, ha a jelentkező értelmes elemző esszét ír egy ókori szerzőről, mert a fizikát bárki meg tudja tanulni, de okos, érdeklődő, összefüggéseket látó és kreatív ember nem terem minden fán.

– A gyerekek sokszor nem motiváltak, mert látják, hogy hatalmas eltérés van a „nagybetűs élet” és az iskolában tanított ismeretek között.

– Ha valaha igaz volt az a mondás, hogy nem az életnek, hanem az iskolának tanulunk, az éppen ma van. Az iskola önálló létezővé nőtte ki magát. A gyerekeknek nincs motivációjuk, mert nincs értelme annak, ami ott folyik. Sőt, a pedagógusok frusztráltsága is nagyrészt ennek tudható be, hiszen egy becsületes, szakmájáért aggódó pedagógus érzi, hogy valami nem stimmel.

– Említette, hogy boldog gyerekeket kellene nevelni, akik majd boldogulnak az életben is. Mit lehet tenni azért, hogy valóban boldog, értelmes, az életre felkészítő éveket töltsenek az iskolában?

– Mi, akik az oktatással foglalkozunk, beleértve a hivatásukat gyakorló pedagógusokat is, régóta tudunk recepteket erre. Mernünk kellene meglépni, hogy nem a kovalens kötés vagy a harmincéves háború dán szakasza érdekel, hanem inkább az, hogy megérti-e a gyerek, mi történik a ruhával, ha a mosószert beleönti a mosógépbe, vagy hogy mit jelent Európa számára a reformáció ügye mind a mai napig. Nem egyszerűen a pedagógusok, az oktatáspolitika, a gyerekek vagy az igazgató dolga, hogy el tudjuk engedni a beidegződéseinket, hanem össztársadalmi kérdés. Sok esetben a szülők viselik nehezen, ha egy iskolában más történik, mint amit megszoktak. Lomha társadalmi alrendszer az iskola, összefogásra van szükség a változáshoz. Azért írtam a könyvemet, hogy beszélgetést gerjesszek. Nem kívánom, hogy bárki egyetértsen velem, de az fontos célkitűzésem, hogy többen gondolkodjanak el az oktatásról. Az előadásaim során sok pedagógussal, igazgatóval találkozom, látom, hogy ők is sejtik, merre kellene változni.

– Milyen ma egy jó pedagógus?

– Több mint negyedszázada képzek pedagógusokat egyetemen, főiskolán. Az elsőéves hallgatókat mindig megkértem, hogy az emlékeik alapján gyűjtsék össze, milyen tulajdonságokat kapcsolnak egy pozitív és egy negatív pedagógusképhez. Úgy látom, a huszonöt év alatt nemigen változott, hogy mitől motiváló, biztató, pozitív, előrevivő egy pedagógus.

– Mik az ismérvei?

– Először is van célja. Nem oka van a munkájának, nem azért megy be órára, mert ez van az órarendjében, nem azért tanítja meg a tananyagot, mert ez van a Nemzeti Alaptantervben vagy a tankönyvben, hanem azért, mert szeretne elérni valamit a gyerekekkel.

Emlékezzen vissza a saját pedagógusai közül azokra, akiken érezte, hogy szeretik a gyerekeket és a munkájukat! Még akkor is szerette ezeket a tanárait, ha nem kedvelte a tantárgyukat, mert értelmet adtak a tanóráknak, akartak valamit.

Rengeteg szakmai fogás van arra, hogyan lehet motiválni, előrevivően értékelni, és jó módszerekkel tanítani együttműködést, kommunikációt, kritikus gondolkodást. El kell engednünk, hogy „egy gyereknek azt kell csinálnia, amit én mondok”. Nem arról van szó, hogy nem kell szót fogadnia, hanem arról, hogy engedem kísérletezni. Az agykutatás bizonyította, hogy ha egy gyerek felügyelet mellett kipróbál valamit és téved, azzal sokkal többet fejlődik a gondolkodása, mint ha megmondom neki a megoldást. Az internetes online oktatóprogramok sokszor azért haszontalanok, mert adott megoldásokkal dolgoznak, nem teszik kreatívvá a gyereket.

– Vajon egy pedagógus ma tudja, mire kell nevelnie a gyereket ahhoz, hogy majd boldog felnőtt válhasson belőle?

– Tudjuk, hogy családban boldogabb az ember – ez nem politikai vagy etikai kérdés. Egy felnőtt akkor boldog, ha eligazodik a világban, ha érti, mi zajlik körülötte. Azért kell gyerekként matematikát, természetismeretet, kulturális hagyományokat tanulnia, hogy otthon érezze magát a világban. A boldogságához ugyanakkor az is szükséges, hogy megállja a helyét a munkahelyén, hogy projektekben gondolkodjon, meg tudjon oldani egy problémát, tudjon együttműködni másokkal. Huszonegyedik századi kompetenciáknak nevezzük az együttműködést, a kommunikációt, a kreatív gondolkodást és a kritikus gondolkodást. Ez utóbbi azt jelenti, hogy meg tudjuk ítélni, mi igaz és mi hamis. Hiszen amikor az interneten ömlik ránk az információ, már nem az a feladat, hogy megtaláljuk azt, hanem hogy kiszűrjük, mit fogadunk el belőle. Az iskolák nagy részében ma mindenfajta együttműködést büntetünk, intőt vagy egyest adunk érte, pedig pont ez kell ahhoz, hogy valaki boldoguljon a munkaerőpiacon. Az egész iskolarendszerünk szülőstől, pedagógusostól ismétlődési rutinban van.

– Mi a helyzet más országokban?

– Ha bármely európai országban leülne egy pedagógussal vagy egy szülővel beszélgetni, szóról szóra ugyanazok a problémák jönnének elő. A jól teljesítő Észtországban ugyanilyen iskolákban tanítanak, megegyezik a tanterv, a tankönyv, az óraszám, még a Kréta-rendszer is, de sokat számít, hogy történelmileg náluk sokkal jobb a pedagógusok megbecsültsége. Ennek ellenére még ott is kezdenek pedagógushiánnyal küzdeni.

– Látjuk, milyen sok gyereknek van tanulási problémája. Mit gondol a felzárkóztatásról?

– Kérdés, miért használjuk a felzárkóztatás szót, mihez akarunk felzárkóztatni. Mert ha ahhoz, amit mi az iskoláról elképzelünk, akkor hazudunk a gyerekeknek és magunknak is. Ma Magyarországon a Nemzeti Alaptantervben olyan dolgok szerepelnek, amiket a legelitebb budapesti gimnáziumban sem tanítunk meg a diákoknak, nemhogy egy baranyai vagy szabolcs-szatmári zsákfaluban. Egy Down-szindrómás gyerek részben önellátó, szociábilis, magas szinten zenélő és kommunikáló emberré válhat, ha nevelem. A nevelés által a borsodi zsákfaluban élő gyerek is eljuttatható valahova. De ha azzal az ideával megyünk hozzá, hogy Ezra Poundból és sejtbiológiából kell leérettségiznie, akkor azt sem fogjuk elérni, hogy megtanuljon írni és olvasni. Lehet, hogy csak hetedikes korára menne majd neki az olvasás és az írás, de ha azt mondjuk, hogy „neked már nem ez a dolgod, hanem hogy földrajzot tanulj”, akkor sem a földrajzot nem fogja tudni, sem írni-olvasni nem fog megtanulni. Tükörbe kell néznünk, és meg kell vizsgálnunk, mi a célunk. A háromszáz évvel ezelőtti falusi iskolában nem az volt a cél, hogy leérettségizzenek a gyerekek, hanem ha kell, megtanuljanak olvasni, írni és számolni, ha nem, akkor megtanuljanak szépen kommunikálni, megismerjenek bölcsességeket vagy az evangélium alapvető tanításait. Én boldog lennék, ha egy borsodi zsákfaluban idáig eljutnánk, és szerintem ők is boldogok lennének.

Ha fiktív, elit célokat kergetünk, akkor a társadalom nagy részével semmilyen célt nem fogunk elérni.

Ráadásul frusztrált lesz a gyerek, a pedagógus és a szülő is.

– Mik az első lépések a változás felé?

– Az első, hogy kinyissuk a szemünket. A második, hogy belenézzünk vele a tükörbe, és a harmadik, ami a legnehezebb, hogy egymás szemébe is belenézzünk, és kimondjuk: „a király meztelen”. Amíg azt mondjuk, hogy ez így rendben van, addig semmi nem fog történni. Nincs más út, mint hogy elkezdjünk beszélgetni egymással, a szülőkkel és a gyerekeinkkel. Az elmúlt harminc évben sok jó ötlet merült fel az oktatáspolitikában, de ezerszer beigazolódott, hogy oktatáspolitikai kényszertől semmi nem fog megváltozni. Általam jónak ítélt szakmai lépések buktak el azon, hogy nem történt meg kellően a kommunikálásuk. Sok szereplő van a pedagógia világában, aki érti és tudja, merre kellene menni, csak ki kellene mozdulni a tehetetlenségből.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.