Boldog nép, melyet az Úr formál – A Nagymarosi Ifjúsági Találkozó ötven évét ünnepelték

A borús idő ellenére nagyon sokan eljöttek a jubileumi találkozóra, és nem csak a mai tizen-huszonévesek, hiszen Nagymaros az elmúlt ötven év alatt több generáció meghatározó hitélményévé, fontos egyháztapasztalatává, a hűség jelévé vált.

„Boldog a nép, amely tud ünnepelni” (Zsolt 89,16) – ezzel a mottóval rendezték meg a hálaadással teli, egyszersmind a jövőre nyitott évfordulós rendezvényt, amelynek része volt az immár harmincöt éve működő Gyerekmaros születésnapjának megünneplése is.

A zenés napindítón a sülysápi Imádság Háza zenekar szolgált és imába foglalt elmélkedéseket mondott Dobszay Benedek OFM, a találkozó szervező stábjának tagja. A ferences szerzetes örömökkel és gondokkal, a valóság teljességével szembenéző, mégis hálatelt fohászokkal szólította meg az Urat: „nem akarunk előtted jól neveltek lenni, csupán azok, akik vagyunk, örömeinkkel, áldozatvállalásainkkal, gyöngeségeinkkel és bukásainkkal együtt… megvallva, hogy te vagy a szabadító… hálát adva Egyházunkért, amely éltet minket és máskor megbotránkoztat… Segíts, hogy ne csak a múltba nézzünk, hanem itt és most reményre és örömre találjunk… A te inspirációd volt, hogy a nagymarosi találkozó létrejöjjön, amikor semmi esély nem volt erre… Te akkor is tudsz közösséget formálni, amikor nincs bennünk remény, a sebekből is életet tudsz fakasztani…

Sok ajándékért, döntésért, papi-szerzetesi hivatásért vagy házasságért adhatunk hálát, amely Nagymarosról indult, add, hogy ajándékaidat a jövőben is megtapasztalhassuk!”

Dobszay Benedek OFM a jubileumi találkozót felvezető gondolataiban elmondta, valójában 1971-ben tartották meg az első találkozót, akkor még Kismaroson, s a rendezvény később, az ottani templomot kinőve került át Nagymarosra.

„Fél évszázad elteltével pedig most van mit ünnepelünk. Ünnepünk arról szól, hogy nem egy szürke homogén massza az élet, a világ, hanem Isten a középpontja, ő alkotta. A múltba nézünk, és a szívünkben ott a hála; ezáltal tudjuk meg, hogy kik vagyunk, s mi az, amire építhetünk, megtanulunk bízni Istenben, aki oly sok ajándékot adott nekünk és megtanulunk elengedni, bocsánatot kérni, az Úr akaratában megnyugodni: »így volt jó«.”

A hűvös időben a fiatalokat megmozgató tánc után az ünnep titkáról szóló főelőadást Orosz István görögkatolikus pap és Gáspár István szolnok-belvárosi plébános (aki 1997 óta a nagymarosi szervező stáb tagja) tartotta.

Orosz István hangsúlyozta: az ember keresi a boldogságot és abból valamit meg is tapasztalhat az ünnepben. A keresztény ünnep azonban nem lehet Isten nélküli, Szentháromság nélküli.

A világ inkább az extázist, a pillanatnyi jó érzést, a kikapcsolódást keresi az ünnepben. Az Istennel való ünnepléssel azonban új dimenzió kerül az életünkbe:

az Úr a szentségek által – a házasságban is – be akar kapcsolni az ő országába.

A kegyelem nem valami, hanem Jézus maga. Az ünnep maga a kairosz: azt jelenti, Istennel vagyok; ha Krisztust veszem magamhoz, az örök életet veszem magamhoz. Amikor ünneplünk, azt tudatosítjuk, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28).

A kairosz az örök élet előíze, olyan, mint egy jó beszélgetés, egy jó olvasmány, egy játék, amibe belefeledkezem, a szerelem, a házasélet, mindaz, ami valamit elővételez az Isten országából.

Gáspár István előadásában kifejtette: „Nagymaros nem emberi sikertörténet, hanem Isten műve, a mennyország előíze.

Valami módon a pártállami időszak vértanúinak vére is itt van ebben a plébániakertben. Aki pedig most először jött ide, belecsöppent egy családba, ahol szükség van rá.”

Ne azt nézzük, hogy mi hiányzik, az Úrtól már mindent megkaptunk – folytatta az előadó. Egy történettel mutatta meg, hogy az életünk tele van csodákkal, benne lépten-nyomon tetten érhető az Isten, aki értünk munkálkodik, mert neki terve van az életünkkel, s ez felszabadító, gyógyító, hálaadásra késztet.

Több mint tíz éven át foglalkozott értelmi fogyatékkal élőkkel, tőlük tanulta meg, „hogy annak örüljek, amim van”. Megismert egy ötéves, teljesen lebénult kisfiút, akinek az édesanyja egy alkalommal már nem bírta tartani magát, s a gyermeke ágya mellett elsírta magát. A kisfia azt mondta neki: „Ne sírj, a szívem még ép, tud téged szeretni!”

Gáspár István az előadása végén arra kérte a fiatalokat, vizsgálják meg az életüket és engedjék el mindazt, ami nem számít, de amin nap mint nap csüngenek. Végül egy sokatmondó történettel buzdította őket a tanúságtételre: „Egy keresztény misszionárius megkérdezte Gandhitól, mit tegyen, hogy a hinduk megtérjenek? Mahatma azt mondta: »Nézze, a rózsa nem tesz mást, csak illatozik. Menjen és illatozza az ön Krisztusát és az emberek meg fogják érteni, kicsoda ő!«”

A főelőadás után szentségimádás következett. Később a nagymarosi plébániakertben az ifjúsági találkozó hőskorának néhány tanújával beszélgetett Dobszay Benedek OFM.

Kemenes Gábor atya, Kerényi Lajos piarista szerzetes, valamint a keresztény könnyűzene doyenje, Sillye Jenő és felesége, mellettük a szervezésben öt évtizede részt vevő Hadi Ferenc és felesége (a Hadi családdal készült interjúnkat ITT olvashatják) a kezdetekről és Nagymaros jelentőségéről osztották meg gondolataikat két–háromperces, személyes emlékezéseikben.

A Nagymarosi Ifjúsági Találkozók kezdete egészen 1971-ig nyúlik vissza, amikor Sillye Jenő és barátai Major Sándor plébános meghívására elkezdtek zenés lelkinapokat tartani Kismaroson a Dunakanyar ifjúsági közösségeinek. Kis idő múlva olyan sok fiatal jött el az alkalmakra, hogy nem fértek be a kismarosi templomba. Nagymaroson ez idő tájt Horváth István esperes volt a plébános, Balás Béla és Kerényi Lajos voltak a káplánok. A nagymarosi fiatalok kérésére Horváth István vállalta a pártállami diktatúra nemtetszését, vegzálását, tartotta a hátát és befogadta a találkozó résztvevőit.

A fiatalok nyelvén megszólaló gitáros énekek mellett kiemelten fontos volt, hogy az akkortájt Nagymaroson és környékén szolgáló káplánok – Balás Béla (Beton atya), ma nyugalmazott kaposvári megyéspüspök; Kerényi Lajos; Sebők Sándor – megérezve a fiatalok lelki-szellemi szomjúságát, a Szentlélektől ihletett beszédekkel, elmélkedésekkel tették még vonzóbbá a zenés együttléteket.

Az idei őszi, jubileumi nagymarosi találkozón Kemenes Gábor atya tanúságot tett a lelkesedéssel, Lélek-tapasztalatokkal teli hőskorról, Beton atyával való barátságáról, s röviden utalt az akkori körülményekre, a templom közelében parkoló rendőrautókban figyelő, (le)hallgató állambiztonságiakra is. Az emlékek felelevenítésekor egyébként többször elhangzott, hogy a Nagymaros első éveit dokumentáló legjobb fotók minden bizonnyal az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) találhatók.

Kemenes Gábor a jelenre tekintve hálával, örömmel mondta: „az évtizedek során a Lélek kivirágzott Nagymaroson, újabb és újabb generációkat hív ide”.

Hadi Ferenc megköszönte Sillye Jenőnek, hogy általa megérthették-átélhették: egy szál gitárral a kézben, énekelve is lehet imádkozni.

Sillye Jenő pedig azt hangsúlyozta: „Van miért hálát adnunk! Kaptunk az Úristentől hivatást!” Mint mondta, „kis kölyökként megtanultam gitározni, a feleségemmel, Julcsikával fiatal házasként megkértek, hogy zenéljünk, Major Sándor atya pedig a templomba hívott minket, így indult.” Rövid beszédében megköszönte a szervezőknek, hogy nagy odafigyeléssel megrendezték a mostani találkozót, s hogy erre meghívták őt is.

A 98. évében lévő Kerényi Lajos a Szentlélek inspirációiról, papi hivatásáról beszélt, majd az üldöztetés idejéről szólva többek közt megemlítette, hogy Nagymaros még olyan nehézségek árán is megmaradt, hogy a kommunista vezetés a Hit Gyülekezete és a Jehova Tanúi néhány tagját is elküldte a találkozókra, hogy „térítsék meg” egyesével a fiatalokat, magyarán bomlasszanak.

Marton Zsolt váci megyéspüspök az elhangzottakhoz hozzáfűzte, hatalmas élmény számára, hogy ő, aki kiskamaszként láthatta-hallhatta Nagymaros emblematikus lelkipásztorait, hőseit, szervezőit, immár papként meghívást kapott közéjük a szervező stábba, s most váci főpásztorként mint házigazda köszöntheti őket.

Dobszay Benedek felolvasott egy hosszú névsort, azok neveit, akik segítették a nagymarosi találkozók szervezését, háttérmunkáit és külön köszönettel szólt a piros pólós fiatalokról, akik fontos koordináló szerepet töltöttek be a mostani rendezvényen is.

A jelenlévők ezután meghallgathatták az idén ötvenedik papszentelési jubileumát ünneplő Bíró László püspök köszöntőjét, üzenetét, amelyben elhangzott: „Nagymaros hatalmas ajándéka az országnak, olyan mint az egészséges fa, amely újabb és újabb hajtásokat hoz: belőle nőtt ki több más keresztény ifjúsági találkozó. Nagymaros irányt mutat, bátorságot ad, kegyelmet áraszt.”

A püspök személyes élményét osztotta meg a hetvenes évekből, amikor felkérték, hogy az egyik találkozón az evangéliumi nyolc boldogság kapcsán a békességszerzésről beszéljen. A pártállam által irányított békepapi mozgalom már kibontakozott, s ő azzal kezdte a beszédét, hogy „ha én lennék a béke szó, szégyenkezve kivonulnék a szótárakból”. Pécsre visszatérve hétfőn már felkereste valaki a hivatalos szervektől: „Ugye, káplán úr, az amerikai békemozgalmakra tetszett gondolni…?”

Nagymaros abban az időben a szabadság kicsi bimbója volt, amely mára fává terebélyesedett,

kívánom, hogy képes legyen a jövő nemzedékeket is összefogni, erősíteni, tanúságtevő keresztényekké formálni – tette hozzá üzenetében Bíró László.

A szentmise előtt különféle tematikus műhelyeken, előadáson vehettek részt a fiatalok és idősebbek. A hőskor felelevenítése a nagymarosi templomban folytatódott kerekasztal-beszélgetés keretében (erről később közlünk összeállítást – a szerk.).

Délután Simon Dávid győri egyházmegyés pap mondta el tanúságtételét a függőségek, szenvedélybetegségek okozta súlyos lelki pusztításról és Jézus szabadításáról.

A szentmise előtt még a Pápamobil egyesített zenekara tartott énekpróbát, s a szertartás kezdetére megtelt a plébániakert. Dobszay Benedek OFM egy-egy nagymarosi pólót ajándékozott a misére bevonuló, együtt celebráló püspököknek és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) számára egy fotóalbumot az elmúlt ötven év nagymarosi találkozóiról.

A szertartás főcelebránsa Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök, az MKPK ifjúsági felelőse volt; koncelebrált Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök (aki korábban töltötte be ugyanezt a hivatalt az MKPK-nál), Beer Miklós nyugalmazott váci megyéspüspök, akinek „Nagymaros az otthona”, és a házigazda, Marton Zsolt váci megyéspüspök.

Az ünnepen külön köszöntötték Körmendy Miklóst, aki negyvenkét éve biztosít stabil orvosi hátteret, ügyeletet a találkozókon.

Fábry Kornél homíliájában megszólított azokat, akik ötven évvel ezelőtt is itt voltak, az „ősatyákat”, s azokat is, akik először vettek részt a találkozón. Emlékező, egyúttal a jövőre tekintő, humorral fűszerezett beszédében a keresztény élet nehézségeiről, gyümölcseiről, a hűségről szólt és buzdította a fiatalokat:

ne váljatok kaméleonná, beleolvadva a környezetbe, hanem az Úr segítségét kérve legyetek az öröm és a béke jelévé, hogy lássák rajtatok, Jézushoz tartoztok!”

A záró áldás előtt felolvasták a betegség miatt távol levő Brückner Ákos Előd ciszterci szerzetesnek az ünnepi találkozót köszöntő üzenetét, majd fáklyás sorfal között bevonultak a születésnapos – harmincöt éve működő – Gyerekmaros résztvevői: több mint háromszáz gyermek.

Átadták ajándékukat és elénekelték himnuszukat a jubiláló Nagymarosnak. Ezután hálaadó közös éneklés kezdődött, majd az idősebb papi generáció ünnepélyes keretek közt fáklyákat nyújtott át a fiatal szervezőknek, annak jeleként, hogy őrizzék és vigyék tovább a fél évszázaddal ezelőtt az Úr által meggyújtott tüzet, érezve a felelősséget a találkozó jövőjéért.

Fábry Kornél püspök megragadta az alkalmat és rendhagyó gesztussal arra bíztatta a jelenlévő fiúkat, hogy ne hátráljanak meg, ha Isten papnak hívja őket, majd áldását adta minden jelenlévőre.

A mise után estébe nyúló közös énekléssel és tánccal folytatódott a jubileumi Nagymarosi Ifjúsági Találkozó a Pápamobil egyesített zenekar szolgálatával.

Fotó: Pesti Dóra, Tibély Gergely

Körössy László/Magyar Kurír