Boldog Peter To Rot

Peter To Rot szülei felnőttként keresztelkedtek meg – Pápua Új-Guinea elsőgenerációs keresztényei közé tartoztak. Édesapja, Angelo To Puia falujuk, Rakunai közösségének megbecsült vezetője volt. Bár a környéken metodista misszió működött, a falubeli emberek többsége a római katolikus vallást választotta, és a vezetőkkel egy időben, ünnepélyes keretek között vették fel a kereszténységet.

Peter 1912-ben született, a harmadik volt a család hat gyermeke közül. Hétéves korától a falusi iskolában tanult. Szorgalmas fiú volt, kitűnt iskolatársai közül, egyébként pedig élte a gyerekek megszokott életét: sportolt, játszott a barátaival, ministrált és segített otthon a házimunkában. Kamaszként is jámbor és szerény volt, ezért felmerült a plébánosban, hogy esetleg a papi hivatás felé tereli. Peter édesapja azonban még nem látta elérkezettnek az időt, hogy a népéből valaki pap legyen, de beleegyezését adta, hogy fia hitoktatónak tanuljon.

Peter 1933-ban szerezte meg a diplomát. A falujukban kapott állást, és nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Mivel ismerte a helyi emberek életét, sokat tudott segíteni nekik abban, hogyan élhetik meg a hitet a mindennapokban. Különös érzéke volt, hogy felismerje lelki problémáikat. Látogatta a betegeket, és a felnőttek hitoktatása mellett a plébániai iskolában is tanított.

1936-ben feleségül vette Paula Ja Varpitot. Három gyermekük született, de csak egy érte meg a felnőttkort. Peter büszke apa volt, és a helyi hagyományoktól eltérően sok időt töltött gyermekeivel.

1942-ben a háború elérte falujukat, a japán hadsereg megszállta a szigetet. A papokat és a misszionáriusokat fogolytáborokba zárták. A plébános Peterre bízta a közösséget. Ő is félt, de lelkiismeretesen végezte feladatát: látogatta a betegeket, a haldoklókat, és továbbra is tanított. Bátorította azokat, akik elbizonytalanodtak a hitben: „Ez nagyon nehéz idő, és mindenki fél, de Isten, a mi Atyánk velünk van.” Mindennap összehívta az embereket közös imára.

Amikor elkezdődtek a bombázások, a közeli barlangokba vezette a falu lakóit, és kisebb csoportokban rejtőztek el. A szigeten élők korábban még csak nem is láttak repülőgépeket. Peternek ezekben a nehéz napokban is sikerült lelket öntenie az emberekbe. Amikor a japánok látták, hogy a háború számukra kedvezőtlen irányba halad, úgy gondolták, a helyiek imái miatt állnak vesztésre. Büntetés terhe mellett megtiltották a vallásgyakorlást. Amikor a rendelkezés megérkezett a faluba, Peter felszólalt: „A japánok nem tilthatják meg nekünk Isten szeretetét.” Továbbra is tanított és vezette az imákat.

A japán hatóság azt is rendeletbe adta, hogy a helyieknek – a régi szokások szerint – több feleségük is lehet. Így akarták aláásni a hitet az emberekben. Peter azonban kiállt a keresztény értékek mellett, és közösségében megtiltotta a többnejűséget, illetve elvárta, hogy ha valaki megnősül, pap híján ő legyen jelen a szertartáson.

Peter intézkedései hamarosan a japán hatóság tudomására jutottak. Két férfival együtt letartóztatták. Mindhármukat megverték és börtönbüntetésre ítélték, amelyet a falu közelében lévő fogolytáborban kellett letölteniük. Petert azonban büntetése lejártával sem engedték szabadon. A közösség vezetői megpróbálták kiszabadítani, de hiába. Annyit engedtek csak meg neki, hogy látogatókat fogadhatott. Felesége, aki akkor várta harmadik gyermeküket, mindennap elment hozzá.

1945. július 7-én este a rabokat, Peter kivételével, kivezették a határba, és kis ünnepséget rendeztek számukra. Ezen nagyon meglepődtek, mert ilyen nem fordult elő korábban. Amikor visszavitték őket a táborba, Petert holtan találták az ágyán. Látszott a testén, hogy lekötözték vagy lefogták, és valamit a vénájába fecskendeztek – egyértelmű volt, hogy kivégezték, majd úgy akarták beállítani, mintha természetes halállal halt volna meg.

Közössége a vezetőknek járó temetésben részesítette, és bár tartottak a japánok megtorlásától, sokan részt vettek a szertartáson.

Forrás: Catholic.org; Wikipedia

Fotó: Catholic.org, Archdioceseofrabaul.com

Magyar Kurír
(sza)