Boldoggá avatták Camille Costa de Beauregard-t, a „savoyai Don Boscót”

Camille Costa de Beauregard 1841-ben született Chambéryben, kilencgyermekes jómódú nemesi családban ötödik gyermekként.  A La Motte-Servolex-i kastélyban nevelkedett. Apja márki és a torinói parlament befolyásos tagja volt, mivel Savoya akkoriban még a Szárd-Piemonti Királyság része volt. Arisztokrata származása ellenére Camille már fiatalkorától mély törődést tanusított a szegények irlánt. Miután egy este részt vett egy társasági eseményen, megdöbbentette két rendkívül szegény, kolduló gyermek látványa. „Álmában látta magát, amint üdvözli ezt a két fiút, tanítja őket, mesterséget tanít nekik” – mondta Jean-François Chiron, a chambéryi egyházmegye papja, a Camille Costa boldoggáavatási ügyével foglalkozó bizottság tagja.

Camille 22 évesen kitüntetéssel fejezte be tanulmányait, és Olaszországba utazott, hogy beiratkozzon a római francia szemináriumba. Mentora, Chenal apát átadta neki a legmélyebb szegénység mintaképének, Benedict Joseph Labre zarándoknak a portréját, és ezt mondta neki: „Eddig kell elmenni az önmegtartóztatásban.” A visszafogott és alázatos Camille visszautasította a Szentszék rangos pozícióit, és visszatért Chambéryba, ahol a székesegyház vikáriusává nevezték ki. Chenal apáttal együtt megalapította a savoyai szentről elnevezett Szalézi Szent Ferenc Társaságot – egy egymást segítő csoportot és nyugdíjalapot a város munkásai és kézművesei számára.

Árvák segítése

1867-ben kolerajárvány pusztított Chambéry szegénynegyedeiben, ami miatt sok gyermek maradt árván. Camille Costa eltökélt volt, hogy segítsen nekik. Egy helyi nemes, de Boigne gróf adományának köszönhetően 1868-ban megalapította a Bocage árvaházat, amely később akár 125 fiúnak is otthont adott.

A kertészkedés központi szerepet játszott a Bocage-ban folyó oktatásban. Camille meg akarta akadályozni, hogy a fiúk gyári munkásokká váljanak, és úgy vélte, hogy a mezőgazdasági munka jól fizető állást biztosítana a savoyai felsőosztálybeli családoknál, amelyek közül néhány akár több száz kertészt is foglalkoztatott. Ez erkölcsi védelmet is jelentett a fiúk számára, akiket 16 éves korukig szeretett volna taníttatni – fogalmazott Xavier de Roissart, a Bocage Alapítvány jelenlegi igazgatója.

Bár Camille elsősorban a szakképzésre összpontosított, a zene és a művészet iránti szeretete arra késztette, hogy több szabadidőt iktasson be a fiúk oktatásába. Szenvedélyesen szerette a párizsi Louvre-t és a Guimet Múzeumot, élete során többször is ellátogatott ezekbe. A színház, a játékok és a zene a napi rutin részét képezték, a hosszú túrákkal együtt, a természetben lét nevelési módszerének egyik sarokköve volt. 

A szelídség pedagógiáját hirdette

A gyengéd, mégis határozott Camille a szalézi

semmit erővel, mindent szeretettel”

filozófiát követte – éles ellentétben azzal a szigorú neveltetéssel, amelyet ő maga is kapott. Ehelyett a bizalmon, a szövetségen és a reményen alapuló „szelídség pedagógiáját” hirdette. Ez a szemlélet jellemzi ma is a Bocage Alapítvány munkáját. „A bizalom és a fiatalokban rejlő lehetőségekbe vetett hit alapja nélkül végül elvárásainkat erőltetjük rájuk ahelyett, hogy hagynánk őket fejlődni” – mondja az alapítvány igazgatója. „Camille üzenete aktuálisabb, mint valaha.”

Bár Camille soha nem lépett be a szalézi rendbe, 1879-ben találkozott Bosco Szent Jánossal Torinóban.

Kapcsolatuk megmaradt: 1954-ben Camille unokaöccse, Ernest átvette az árvaházat, és nagybátyja kívánságát követve a szaléziakra bízta azt. Öröksége ma a Costa-de-Beauregard Mezőgazdasági Szakközépiskolában és egy 149 fiatalnak otthont adó szociális otthonban él tovább.

Egy „átlagos” ember csodája

Camille-t fiatalkorában tífusz kínozta és törékeny volt az egészsége. „Neuraszténiában szenvedett – amit ma depressziónak neveznénk. Mégis 42 évig az árvaháznak szentelte magát. Olyan tetteket hajtott végre, amelyek hétköznapinak tűnhetnek, de rendkívüli módon tette azokat” – magyarázza Chiron atya.

1910-ben csoda is történt a közbenjárására. Egy René Jacquemond nevű fiúnak súlyosan megsérült az egyik szeme egy túra során. A bocage-i lakosok Camille-hoz fohászkodtak, aki pár hónappal korábban halt meg, és közbenjárását kérték. Kilenc nap ima és Camille egyik zsebkendőjének felhelyezése után a fiú szeme teljesen meggyógyult. Camille szentségének híre gyorsan elterjedt, és 1925-ben megkezdődött a boldoggáavatási eljárása. Szent II. János Pál pápa 1991-ben tiszteletreméltóvá nyilvánította, de a folyamat csak 2012-ben folytatódott. Chiron atya és Philippe Ballot chambéryi érsek hivatalosan is elismertette a gyógyulást, amelyet orvosi, köztük szemészeti vizsgálatok „megmagyarázhatatlannak” nyilvánítottak.

Ez vezetett boldoggá avatásához: 2024. március 14-én Ferenc pápa aláírta a Camille közbenjárásának tulajdonított csoda elismeréséről szóló rendeletet. „Ő egy nagyon ferenci boldog – mondja Chiron atya. Az árvák korának peremen élői voltak.

És ő, bár az Egyház és a társadalom szívében helyezkedett el, úgy döntött, hogy a legkiszolgáltatottabbak felé fordul.”

Érzékenysége XIII. Leó pápáéra (1878–1903) hasonlít. Vajon Camille olvasta a Rerum novarum kezdetű enciklikát, amely bevezette a munkaügyi és szociális kérdéseket az egyházi tanításba? „Nem tudjuk – de ugyanez a szellem egyértelműen jelen van mindkét alakban, sőt XIV. Leó pápában is” – vonja le a következtetést a teológus. A szegényeknek szentelt életet most XIV. Leó pápa pontifikátusának első boldoggá avatásával tisztelték meg.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu; Wikimedia Commons

Magyar Kurír