Borsodi vagány a szalézi tartomány élén – Interjú Vitális Gábor SDB tartományfőnökkel

– December 11-én tudtuk meg, hogy kinevezték tartományfőnöknek. Hogyan zajlik a megválasztás?

– A szabályaink szerint legalább tíz éve örökfogadalmas papnak kell lenni ahhoz, hogy valaki tartományfőnök lehessen. Egy tartományon belül hatévente van jelölés: mi nem választjuk, hanem jelöljük a tartományfőnököt. Minden Magyarországon élő rendtársnak három ember nevét kell felírnia, alkalmassági sorrendben, azt is megjegyezve, hogy miben látja az illető pozitívumait és negatívumait. Ezek a lapok felkerülnek a rendfőnökségre. Nem névtelenek a szavazatok, mert más súllyal esik latba, ha valaki örökfogadalmas, igazgató, tanácsos, vagy ha volt már tartományfőnök. A rendi tanács is jelöl, majd összesítik az eredményeket.

– Számított a kinevezésére?

– Nem ért villámcsapásként, hogy az én nevem is felmerülhet, hiszen az elmúlt években rengeteg különböző feladatot láttam el a tartományban. De reméltem, hogy nem az én telefonom fog megcsörrenni. Azonban december 10-én, amikor épp az autóban ültem, egy olasz számról hívtak, a regionális atya keresett. Szerencsére éppen a piros lámpánál álltam, így volt egy szusszanásnyi idő. Azt mondta: „Kedves Gábor atya, jó lenne, ha elmennél imádkozni, mert felmerült a neved. Gyűjtsd össze a gondolataidat, a rendfőnöki vikárius néhány óra múlva szeretne telefonon beszélgetni veled.”

– Hogyan készült erre a beszélgetésre?

– Az imádságban találkoztam a kétségeimmel, nehézségeimmel. Fontos, hogy egy vezetőnek jó önismerete legyen. Ismerem a gyengéimet. Azt kértem a Jóistentől, segítsen azokban a helyzetekben, amikor ezek előtérbe kerülnek, hogy a képességeimet az ő okosságától vezérelve használjam, hogy gyakorolni tudjam a türelmet, és megfelelő döntéseket hozzak. Ha tényleg az ő akarata, hogy tartományfőnök legyek, akkor minden kétségem ellenére igent mondok, hiszen ez azt jelenti, hogy a rendtársak többsége engem szeretett volna erre a szolgálatra, és a rendfőnökhelyettes atya is gondolt rám. A kinevezés nem csupán megtiszteltetés. Azt is jelzi, hogy a jelenlegi kihívások idején engem tartottak alkalmasnak arra, hogy előrevigyem a tartományt.

– Mik a jelen feladatai?

– Nem vagyunk sokan szaléziak, a műveink és a jelenlétünk pedig összetett és sokrétű.

Meg kell találnunk az egyensúlyt a munka és az imádság között: nem szabad eltolódnia abba az irányba, hogy a szalézi jelenlét csak az ifjúsággal foglalkozásról szóljon.

Fontos a szerzetesi közösségünk, az elkötelezettségünk, a saját hivatásunk gondozása, ahogyan az is, hogy másokat el tudjunk vezetni a hivatásuk felismeréséhez és megéléséhez. A felmerülő kríziseket is kezelni kell.

– A beiktatása után már másnap érkezett Öntől egy közlemény, hogy bejelentést kaptak egy rendtársukkal kapcsolatban, és megkezdik az ügy kivizsgálását.

– Nem az a legkellemesebb pillanat az ember életében, ha a tartományfőnöki kinevezése másnapján fegyelmi óvintézkedést kell tennie egy rendtársával szemben, ráadásul kiskorúakat érintő ügyben. De

a vezetőnek nem csak az a feladata, hogy az örömben együtt legyen a többiekkel, hanem hogy a nehézségek elől se fusson el, kezelje azokat. Oda kell állni az érintettek mellé.

Nemcsak a rendtársért vagyunk felelősek, akit megillet az ártatlanság vélelme, hanem a bántalmazottért is. Ifjúságnevelő rend vagyunk, így ez több mint kötelességünk. A munkatársaimnak is azt mondtam, merjenek rám támaszkodni, bármikor bekopoghatnak hozzám. Érzem, hogy a Jóisten egy ilyen helyzetben is ad kegyelmeket. Minden nehézségből előreléphet az ember, még akkor is, ha egy ilyen ügynek csak vesztesei vannak. Vesztes az a rendtárs, aki lehet, hogy átlépett egy határt, vesztes a többi rendtárs is, a fiatalok, a munkatársak. De természetesen az elsődleges vesztes az, akivel a visszaélés történhetett. Aki bízott az Egyházában, Isten szolgájában, majd darabokra tört a bizalma és a hite.

A Jóisten csak akkor tud gyógyítani, ha a felelős szembenézés megtörtént, ezt pedig nekünk kell megtennünk, egyik fájdalmas lépést a másik után.

Az elmúlt öt évben egyházjogot tanultam, sok nehéz helyzettel találkoztam, áldozatokkal is beszéltem. Az Egyháznak ilyen esetekben jóvátételi kötelezettsége van, főként lelki síkon. Tudunk-e imádkozni és vezekelni azokért, akik egy-egy ilyen helyzetben fájdalmat éltek meg?

– Nem hitgyakorló családból származik, mégis szalézi szerzetesi és papi hivatása lett. Egy borsodnádasdi csibész, belevaló gyerek hogyan kap meghívást?

– A Jóisten nem mindig a „legjobbat” választja, hanem az ószövetségi dávidi példa alapján a legkisebbet. Apró mozzanatokkal terelgetett a hivatásom felé. A dédanyám járt templomba, édesanyám meg is mutatta, melyik padban ült, és mindig imádkozott értem. Ezeknek az imádságoknak nagy lelki-spirituális erejük van.

A Jóisten meghallgatja a kéréseket, és teljesíti azokat. Talán nem akkor, amikor szeretnénk, de mindig a legjobb időben.

A rendszerváltozás utáni években egyszer az utcán bicikliztem, amikor az idős tanító néni megkérdezte, hogy beiratkoztam-e már hittanra. Mondtam neki, hogy nem; azt sem tudtam, mi az a hittan. Aztán mégis beiratkoztam. Néhány osztálytársam már elsőáldozásra készült, én még templomban sem voltam. Édesanyám elkísért, és újra elkezdett templomba járni. A borsodnádasd-lemezgyári plébánia régebben a szaléziaké volt. Édesanyám emlékezett egy-két olyan atyára, akik a szalézi szellemiséget vitték tovább, akkor is, amikor már feloszlatták a rendet, és egyházmegyések vették át a plébániát. Idővel nyakon csíptek, hogy legyek ministráns, és nagyon jól éreztem magam az oltár körül.

– Mi vonz egy fiút az oltárhoz?

– Krisztus közelsége. Ezt gyerekként nem fogalmaztam meg így, de éreztem, hogy feladatom van, jó ott lenni az oltárnál. Persze voltak olyan pillanatok is, amikor nem akartam többet ministrálni. Apukám evangélikus, ilyenkor azt mondta nekem: „De hát megígérted, hogy ott leszel. Akkor hívd fel az atyát, és mondd meg neki, hogy ma nem mégy.

Nem a pap miatt jársz a templomba, hanem a Jóisten miatt.”

Nem akartam telefonálni, inkább elmentem. A plébánossal egyébként nagyon jó kapcsolatban voltunk, de a stílusával nehéz volt megbarátkozni. A plébánián a szaléziak, Szilvágyi János atya, Balzsay András atya és Szűcs Mihály testvér végtelen szeretettel bántak velünk. Jó humoruk volt, és kemény, munkás életet éltek. Volt olyan tél, hogy mire felmentünk a templomba, Miska bácsi ellapátolta a havat egy több száz méteres szakaszon. Emlékszem, a kezembe nyomta az olvasmányoskönyvet, és mivel nem szerettem olvasni, azt mondta: „Úgy olvasd, mintha káposztafejek lennének a padban.”

– Mikor jelentkezett a hivatása?

– Hatodik-hetedik osztályos általános iskolás lehettem, amikor először fogalmazódott meg bennem: mi lenne, ha pap lennék? Ettől fogva soha nem hagyott nyugodni ez a gondolat. A szalézi szerzetesek érezhették ezt, mert nekem adták Don Bosco életrajzát. Emlékszem, hogy

János atyától megkaptam Puskely Mária szerzetesrendekről szóló könyvét, még általános iskolás koromban. Minek olvasna ilyet egy gyerek? Nekem mégis ott volt az ágyam mellett.

Minden férfi szerzetesrendet végigolvastam. Amikor eljutottam a szaléziakhoz, lapoztam, úgy gondoltam, őket már ismerem. Azt hiszem, mind a mai napig nem olvastam el azt a részt a könyvből. Sokszor elképzeltem, milyen lenne remetének lenni, vagy missziós atyaként Afrikában prédikálni.

Amikor jött a pályaválasztás, azt mondták, hogy szakmát kell tanulnom. Felvételiztem, talán esztergályosnak, de az a képzés mégsem indult el, így lakatos lettem volna. Egerben azonban akkor indult újra a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium. Eljött hozzánk János atya, és kérdezte a szüleimet, miért nem felvételiztetnek oda. Gondolták, minek, hiszen egy szakmából meg lehet élni, ők is egyszerű, tisztességes munkások voltak. János atya biztatására aztán mégis elmentem a felvételire. Oda is felvettek, s mire kiderült, már nem volt kérdés, hova iratkozom be: Egerbe mentem, a ciszterekhez. Az iskola, a közösség és legfőképpen a Szent József-kollégium nagyon sokat jelentett nekem. Reggelente mehettünk misére, és máskor is rengetegszer betértem a kápolnába. Minden héten találkoztunk a kispapokkal, az atyáknál pedig hetente elvégeztem a szentgyónásom. Nem voltam szent életű diák. Ha adódott valami diákcsíny, mindig mondták: „azért a Vitálist kérdezzük meg, mi történt”. Már első nap kiküldött az osztályfőnököm a teremből. A kollégiumban bandáztunk, és mint ahogy a mai fiatalok is, szerettünk bulizni.

– Hogyan döntött a szerzetesség és a papság mellett?

– A középiskola alatt is végig bennem volt ez a „mi lenne, ha”. Ketten jelentkeztek a kollégiumból szemináriumba, és engem is kérdezgettek, nem megyek-e papnak, de nem akartam. Jogásznak vagy közlekedésmérnöknek készültem. Az érettségi utáni nyáron sok időt töltöttem a szaléziakkal különböző táborokban. Ősztől a Műegyetemre jártam, Budapestre, de két hónap után úgy éreztem, nem ott vagyok, ahol lennem kellene. A villamoson ülve egy kora reggel megfogadtam, hogy mindennap imádkozni fogok a hivatásomért: ha Isten azt akarja, hogy pap legyek, ismerjem fel, és tudjak igent mondani rá. Január közepe-vége táján eldöntöttem, hogy kilépek az egyetemről. Éreztem, hogy többre hív Isten. Egy rosszul sikerült vizsga után hazamentem, és mondtam apunak, hogy elmegyek a szaléziakhoz. Azelőtt, mivel sokszor egyedül voltam ministráns, ő és a bátyám mindig azzal hecceltek, hogy „na mi van, atya?”. A vizsga napján láttam először sírni édesapámat, de nem az örömtől. Édesanyámmal azt gondolták, hogy a kudarc miatt menekülök. Pedig én akkor már eldöntöttem, hogy jelentkezem a szaléziakhoz hivatástisztázásra, és ha hozzájuk hív az Isten, biztosan maradok.

2000. március elsején kerültem Óbudára. Éreztem, hogy a rendházban a helyem. A noviciátus alatt felismertem, hogy mindennek oka volt az életemben. Csak abban az időszakban voltak szaléziak Borsodnádasdon, amíg ott éltem. Amikor elkerültem Budapestre, ők is eljöttek onnan. Az sem volt véletlen, hogy meghívtak a ministráns- és az animátortáborokba. A noviciátus után a Sapientián tanultam két évig, ezt követte a gyakorlati idő. Ebből a második évet kint töltöttem Pordenonéban, Észak-Olaszországban, majd Rómában tanultam három évig, a Pápai Szalézi Egyetemen. Rómában volt a diakónusszentelésem, és 2007-ben Magyarországon az örökfogadalmam. 2009-ben szenteltek pappá.

– Milyen állomáshelyeken szolgált?

– 2009-től két évig Óbudán, a Szent Alajos-házban vezettem a gazdasági ügyeket és az oratóriumot. 2011-ben megkértek, hogy menjek Kazincbarcikára plébánosnak az akkor szalézivá váló plébániára, amelyhez tizenhárom település tartozott. 2013-ban volt Sándor István boldoggá avatása. Akkorra már megfogalmazódott bennünk, hogy szeretnénk a két kazincbarcikai iskolánk – a Don Bosco-iskola, melyben a leghátrányosabb helyzetűekkel foglalkoztunk és a Szalézi Szent Ferenc Gimnázium – számára egy-egy tornatermet építeni, mert akkor vezették be a mindennapos testnevelést. Valaki felvetette, mi lenne, ha mernénk nagyobbat álmodni, mint ahogyan Don Bosco tette. Végül egy nagy közös sportcsarnok mellett döntöttünk, ahol találkozhatnak a teljesen különböző körülmények közül jövő gyerekek. Pénzünk persze nem volt, csak indulótőke, de a jótevőink és az állam segítségével végül megépült a sportcsarnok, mint egy modern oratórium. Szinte építésvezetőként ott kellett lennem az első vonalhúzástól az utolsó kőlap letételéig. Amikor a csarnok elkészült, már rendházigazgató voltam. A szalézi szerzetesekkel szerettünk volna egy fedél alatt élni, hiszen két külön épületben laktunk, aszerint, hogy a plébánia vagy az iskola a szolgálatunk helye. Egy már meglévő romos épületet újítottunk fel a város közepén, s az lett a rendházunk. 2020 augusztusában aztán Nyergesújfalura helyeztek, mivel már volt tapasztalatom arról, hogyan kell hozzálátni a munkához egy szalézivá váló plébánián.

– Tartományfőnökként mit szeretne megvalósítani a jövőben?

– Most lesz a káptalan Torinóban, ahol megfogalmazzuk a rendünk célkitűzéseit az elkövetkező hat évre. Tenni szeretnék a hivatásokért, azért, hogy többen legyünk szalézi férfi szerzetesek, és hogy a hozzánk betérő fiatalok megtalálják azt az utat, amire a Jóisten hívja őket. Szeretném még inkább megismertetni Don Bosco pedagógiáját.

Nem az a cél, hogy újabb intézményeket nyissunk, hanem hogy még jobban megéljük és elmélyítsük a szalézi lelkiséget.

Nagy kihívásként áll előttünk, hogy Budapesten, a Clarisseumban olyan helyet hozzunk létre, ami a mai kor eszközeivel meg tudja szólítani a főváros peremén élő fiatalokat. Az épületegyüttesben van elhelyezve Boldog Sándor István vértanú ereklyéje, ott működött hajdanán a tartományfőnökség és a nyomdánk. Hatalmas élet volt ott, ami az ötvenes években megszakadt, de az épület lelkülete megmaradt. Keressük, mi a Jóisten szándéka, hiszen nem a falak tesznek valamit szalézivá, hanem azok, akik közöttük élnek.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 16-i számában jelent meg.