Borúra derűt hozott – Emlékezés Ferenc pápa csíksomlyói látogatására

Emlékezni tanulunk. A gyászmunka mindig azt is jelenti, hogy a veszteség feldolgozásával együtt emlékezni is tanulunk arra az emberre, aki az életünk része volt, és akitől a halál elválasztott. Ez akkor sem megspórolható, ha várható, előre látható volt a bekövetkezett halál.

Valamiképp az egész világ tanulja ezekben a napokban az emlékezést, hiszen Ferenc pápát a mennyei Atya hazahívta húsvét másodnapjának reggelén. Belátható volt, hogy a súlyos betegség miatt már nem lehet sokáig közöttünk, de a várva várt, ugyanakkor mégis meglepetésszerűnek ható utolsó megjelenései valahogyan ébren tartották bennünk a tudatot: habemus papam!

Megtörten, betegen, a jó harcban megedződötten és megfáradtan is VAN pápánk,

aki főleg a szegények, a hátrányos helyzetűek, az elesettek felkarolója, az irgalmasság és testvériség szószólója, a béke sürgetője, az egyszerű és igen beszédes gesztusok gyakorlója, aki – sok, magát tökéletesnek mutatóval szemben – bevallottan gyengeségek hordozója is volt. „Ma én, aki ugyanolyan bűnös vagyok, mint ti, Jézust képviselem, Jézus nagykövete vagyok” – mondta a római börtönben 2018 nagycsütörtökén. Utolsó földi húsvétján is ellátogatott a rabokhoz, de már nem tudta a lábmosás szertartását elvégezni, ezért megértésüket kérte, és közelségéről biztosította őket.

Mi, erdélyi katolikusok ezt a közelséget élhettük meg Péter utódával 2019. június 1-jén, a csíksomlyói szentmise pillanataiban. A „magyar misén”, ahogyan később maga is mondta.

Bár érthető, mégis nagy kár, hogy sokan nem tudták ezt az atyai gesztust elfogadni, és a pápa magyarságnak szóló első, a székelyeknél tett történelmi látogatását gyanakvással figyelték, sokan pedig be is dőltek annak az ellenpropagandának, amit az ügyeletesek kifejtettek. Ha már nem sikerült megakadályozni, hogy a világ felfigyeljen arra, hogy a Romániában élő katolikusok többsége ma is (még?) magyar anyanyelvű, legalább fordítsuk egymás ellen ezeket a magyarokat (soha nem nehéz…), hogy a történelmi pillanatot lehetőleg szalasszák el, ne éljék meg úgy, mint őseik kitartó hűségének gyümölcsét, és ezért ne is tudjanak építkezni belőle. Mert lássuk be, sokan maradtak távol például az eltanult „migránsozás” miatt, mert a pápa azt képviselte, ami kötelessége volt: irgalmasságot kell gyakorolni, a látható okok mögött a láthatatlanokat, az igaziakat kell keresni, ha valóban gyógyítani, és nem csak „kezelni” vagy „megoldani” akarják a világ urai ezt a helyzetet.

Sokan azt kifogásolták, hogy a szervezők hogy merik elmozdítani és a szabadtéri búcsús szentmisék „nyergébe” vinni a csíksomlyói kegyszobrot.

Ami azért történt, hogy a pápa eléje helyezhesse az aranyrózsát, ami nagy elismerés és megtiszteltetés a kegyhelynek és a zarándokoknak egyaránt. És voltak, akik inkább tüntetőleg a pünkösdszombati búcsúra mentek, de akkor sem a pápai misére, mintha a pápa főleg nem hozni, hanem elvenni és vinni akart volna valamit… Hatalmas és már helyre nem hozható tévedések sora, mert a pápa valóban hozott is és vitt is, s ennek sokan dacból – és meggyőződésem szerint a butaság önfelszámoló dinamikája mellett a hátulról aknamunkázók sikerének eredményeként –, „csak azért sem!” voltak tanúi és részesei.

Mit hozott Ferenc pápa? Az aranyrózsa mellett, amely ma is a Szent Szűz csíksomlyói kegyszobra közelében emlékeztet bennünket a pápai misére és arra, hogy

maga a pápa is egyike lett a századok óta Somlyóra zarándoklóknak,

hozott a Szentatya borúra derűt, és hozta az evangélium üzenetét, lefordítva és megmagyarázva az írások nekünk és hozzánk szóló értelmét.

Borúra derűt hozott szó szerint is, hiszen érkezésekor sűrű köd takarta el a szentmisére összesereglett hívők közösségét, ami a pápa „nyeregbe szállása” után pillanatok alatt felszállt. Énekelték már azon a helyszínen, hogy „Felkelt a napunk”, de aki a pápai misére eljött, ezt meg is élhette. Eleinte amiatt is izgultam, hogy a hátsó szektorokba általunk beigazított csoportok az oltárig sem fognak látni, és az oltártól sem lesznek láthatók, az órákon át zuhogó esőt és a nyomában kialakult sártengert hiába állta ki és járta meg a tömeg,

de átéltük: habemus papam, hic et nunc – itt és most van pápánk! Ránk ragyogott a Világosság,

s már az sem fájt, hogy a heteken át zajló, több átvirrasztott éjszakát követelő szervezést áthúzták az utolsó percekben hozott hatósági döntések. Például az utolsó pillanatokban feleslegessé váltak a belépők, amelyeket kérésüknek eleget téve egyediesítettünk, számoztunk, kódoltunk, s még az utolsó reggelen is hátizsákban hoztunk, hogy nehogy valaki lemaradjon a pápai miséről, amihez a szükséges kellékeket a liturgia felelősei közelharcok árán tudták csak az oltárhoz szállítani… S már azok sem bosszankodtak, akiket cipőjükből kiléptettek a sárba, megmotoztak, átvilágítottak, hogy a székelyek között, akiknek ősei a Rómához való hűség miatt pofonokat, megszégyenítést, megaláztatást és börtönt vállaltak, nehogy baja essék a pápának…

Ferenc pápa hozott még valamit. Hozta az üzenetet, hogy

mindezekkel együtt az elzárkózás stratégiájával, külön szekértáborokban, nemzeti és politikai választóvonalak bebetonozásával nem lehet jövőt építeni.

A jelszó így hangzott: járjunk (vagy inkább haladjunk) együtt! Azóta is idézzük, s közben kérdezzük: kivel? Egyszerű a válasz: mindenkivel, s lehetőleg nem lökdösődve, nem a tyúkszemekre taposva, hanem egymásba kapaszkodva és csakis a szűk ösvényen. S hogy ez kinek mit jelent, mindenkinek meg kell találnia a saját életében. Mindennap!

Mit vitt? Azt hiszem, egy élményt. Erre később többször is utalt, de az arcán már ott, a helyszínen láttam. Ahogy a szűkös Dacia terepjáró – ami csak Csíksomlyón volt használatban, s amelybe a szokásokkal szemben csak itt nem ültették be a helyi főpásztort, a mindannyiunk háláját a szentmise végén nagy taps kíséretében megfogalmazó Jakubinyi György érseket – megérkezett a szentmise helyére,

és a pápa meglátta, hogy e gyönyörű helyen, sárban, hidegben milyen sokan várjuk, meglepődött.

A programváltozás miatt váratlanul végigautózta Marosvásárhelytől Székelyudvarhelyen és a Hargitán át tájainkat, és gyönyörűnek találta őket – ahogy mi is. Vitte magában a tájat, az arcunkat, s láthatta, hogy ma is szorításban, de „él nemzet e hazán”.

Húsvét nyolcadában hosszú útra indult, s mi tanulunk emlékezni. Kérjük, vigye tágas és nemes lelkében az Atyához a világ sok baja mellett a mi sorsunkat is, és imádkozzon ott is – ahogy Csíksomlyón tette – értünk is! Mi is hálával fohászkodunk érte,

mert nem feledhetjük, hogy az első pápa, aki Csíksomlyón meglátogatott bennünket, ő, Ferenc, a remény zarándoka volt.

Fotó: Szőcs Csaba, RomKat, Vatican News

Magyar Kurír