Brit katolikus újságíró: Ferenc pápa számára az egyházi hatalom mindenekelőtt szolgálatot jelent

Bergoglio igyekezett rámutatni: a történelmi változások következtében az Egyház számos helyütt, különösen a jómódú nyugaton marginális helyzetbe került, amikor a szekularizálódással és a megváltozott körülményekkel szembesült. Az Egyház nem maradt közel a Vőlegényhez, és nem engedte, hogy Jézus átvezesse ezeken a folyamatokon, hanem ahhoz ragaszkodott és azt próbálta helyreállítani, amit már elveszített, így pedig szem elől tévesztette Krisztus központi jelentőségét: akárcsak Péter apostol, aki a bárkából kilépett a viharos tengerre, de nem Jézusra szegezte a tekintetét, hanem a hullámokat fürkészte. Ezért állítja Bergoglio, hogy az Egyház önmagára figyelt (Szent Ágoston kifejezésével élve curvatus in se lett), s inkább az intézmény megőrzésére törekedett, mintsem az evangelizálásra, ezért pedig eltávolodott az emberektől.

Az elsivárosodás, amely annak következménye, hogy az Egyház Krisztus helyett önmagát állítja a középpontba, jól megfigyelhető abban, ahogyan a tekintélyhez és a hatalomhoz viszonyul. Amikor félünk és szorongatott helyzetbe kerülünk, mindenáron rendet akarunk teremteni – ugyanígy a félelemtől, nem pedig a Lélektől vezérelt Egyház is óhatatlanul tekintélyelvű lesz. Úgy véli, kívülről támadják, s ezért védekezésre rendezkedik be, szakítva az evangelizációval és a misszióval, mivel elsősorban attól retteg, hogy beszennyeződik, és „megadja magát a modernitásnak”. Jogi horizonton értelmezett intézménnyel azonosítja az Egyházat, vagyis a hierarchiával és a klérussal, s az intézmény hírneve foglalkoztatja. A hatalom érdekli, amelyet személytelen módon gyakorol, s ezért nem lehet felelősségre vonni. Mivel áldozatnak tartja magát (felpanaszolja a szekularizálódást, azt, hogy már alig tiszteli valaki), elítél és váddal illet sokakat, ahelyett, hogy a megkülönböztetést gyakorolná és reformokat vezetne be. Moralizálni kezd, vagyis erkölcsi előírásokkal azonosítja a hitet, amelyet erkölcsi vesszőparipáira korlátoz, nem pedig az egyszerű emberek igényeiből indul ki. Elszakad a hívők hitérzékétől, képtelen párbeszédet folytatni, mivel úgy véli, hogy az ő birtokában van a hatalom. Savanyú az ábrázata, és szomorú, elvont dolgokat szajkóz, és nem ismer irgalmat, így hát képtelen az evangelizációra, hiszen az evangelizálás örömmel közvetíti Isten szeretetét és irgalmát.

Az Egyház hatalmával és szegénységével foglalkozó 1964-es könyvében Yves Congar előre látta, hogy az Egyház vissza fog térni abba a helyzetbe, amelyben Konstantin előtt létezett a pogány világban, s azt is tudta, hogy miközben semmilyen értékes dolgot nem veszítünk el, amit a történelem során szereztünk, „a hatalom gyakorlásának teljességgel evangéliumi formáit fogjuk helyreállítani abban az új világban, amelyben akarata szerint szolgálnunk kell Istent”. Ferenc egész pápasága idején ezeket a „teljességgel evangéliumi formákat” állítja elénk, már beiktatási miséjétől fogva. 2022 augusztusában az újonnan kreált bíborosoknak azt mondta, hogy az egyházi hivatal nem kiváltság, hanem felelősség, s az „evangéliumról tanúságot tévő stílust” kíván meg. Ennek belső magva az alázat, mivel a világmindenségben a hiteles hatalom Istené, a Szentléleké, a teremtő és szeretetteli erőé; az Egyházban pedig a tekintély mindig képviseleti jellegű – vagyis az Istentől eredő hatalomban részesedik, abban a hatalomban, amely életet ad és gyógyít.

Félreértés ne essék: szó sincs róla, hogy búcsút kellene intenünk a jogi természetű hatalomnak, amely törvényeket alkot és kér számon, hiszen minden intézményben szükség van efféle hatalomra. Tagadhatatlan viszont, hogy a jogi természetű hatalom (a potestas) másodlagos a szolgálatként gyakorolt hatalomhoz (a ministeriumhoz) képest. Jézus sok-sok időt fordított arra, hogy türelmesen rávezesse tanítványait a kettő közötti különbségre, s azt kérte tőlük, hogy a másodikat tegyék magukévá.

Az előadás teljes egészében angol nyelven ITT megtekinthető.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztősége Facebook-oldala

Magyar Kurír