Bruck Edith, a holokauszt túlélője: Szabad vagyok, mert nincs bennem gyűlölet

– Hogyan készült Ferenc pápa látogatására?

– A pápa olvasta a legutóbbi a könyvemet (Il pane perduto – Az elveszett kenyér), benne a levelemet Istennek és az interjút, amelyet a L’Osservatore Romano készített velem. Jelezte az újság igazgatójának, hogy szeretne találkozni velem, ő pedig azt válaszolta, hogy rendben, elhozom Edith Bruckot. Mire Ferenc pápa azt mondta, hogy nem, ő akar hozzám jönni. Öt nappal a február 20-ai érkezése előtt tudtam meg, hogy jön. Hihetetlen volt! A nővérem lánya volt velem és Olga, az ukrán hölgy, aki nálam lakik, és elkezdtünk gondolkodni, hogyan is köszöntjük majd, mit mondok neki, hová ül, mit adunk enni, inni… Úgy játszadoztunk ezzel a gondolattal, mint három tízéves gyerek. Átnéztük a ruháimat, felpróbálták, vajon mit lehet felvenni. Hogyan fogunk köszönni? Olga eljátszotta, hogy megcsókolja a kezét, én könnyedén meghajolok… A találkozáson férjem testvérének, Dino Risi rendezőnek a fia, Marco Risi lehetett ott, az újságírónő és az unokahúgom a férjével, senki más, és a látogatást titokban kellett tartani. Olga sütött túrós bélest, tele volt az asztal édességekkel. Nagyon pici a lift, mindenki azon gondolkodott, hogyan fog beférni a pápa. Számoltuk a napokat, az utolsó percig nem tűnt reálisnak, inkább olyan volt, mintha egy kis színdarabot játszanánk. Valóban ide jön az én lakásomba? Ilyen még nem volt, történelmi pillanat.

– Milyen volt a találkozás? Milyennek látta Ferenc pápát?

– Rögtön elsírtam magam, amikor megláttam a fehér ruhás alakot, a mosolyt, a jóságot, minden pórusából melegség áradt. Felindultságom láttán mondta, hogy lélegezzek mélyeket. Egy nagy papírzacskó volt nála, ajándék, egy Talmud és egy menóra, ő cipelte, pedig nehéz volt. Elmondta, hogy bocsánatot akar kérni a mártír néptől, a zsidóságtól, bocsássam meg, bocsássuk meg, ami történt. Emlékezett a könyvem részleteire, rákérdezett, mit jelentett nekem a lágerben a lekvár, amit a katona hagyott a csajkájában. Mondtam, hogy az életet, hogy érdemes élni, a világ jó, küzdjek az életért, van remény. Minden, ami szép az életben, benne volt abban a pici lekvárban. Mit jelentett, amikor egy másik katona egy lyukas kesztyűt adott? – ezekre a jelenetekre kérdezett, amiket én úgy hívok, hogy öt fény a sötétségben. Elsorolta mindet. Az volt a legszebb, költői, amikor azt mondta,

ő szeretett volna lenni az a szakács, aki megkérdezte tőlem, hogy hívnak, kivett a köpenye zsebéből egy kis fésűt, nekem ajándékozta és elmondta, hogy neki is van egy ekkora kislánya.

Ezt el is játszotta, szinte szürreális volt, betette a kezét a nem létező zsebébe és odanyújtotta nekem a nem létező fésűt. Annyira édes volt, hogy azt el sem lehet képzelni. A fényekről beszélgettünk a sötétségben, ebben az embertelen korban. Megköszönte, hogy évtizedek óta járok az iskolákba beszélni, hogy életben tartom az emlékezetet. Adott egy példányt az utolsó enciklikájából, annyit írt alá egyszerűen, hogy Francesco. Minden gesztusa melegséggel, szerénységgel, emberséggel volt tele. Az argentin akcentusa is nagyon kedves. Majdnem két órát töltött nálam. Mesélt az argentin rabbiról is, aki a barátja, akivel együtt dolgoznak a vallások párbeszédéért. A végén megkérdezte, mikor van a születésnapom, és azt mondta, majd eljön.

– A pápa látogatásának híre az egész világon elterjedt.

– Amikor Ferenc pápa megérkezett hozzám, nem vette észre senki, de amikor elment, már legalább háromszázan várták, tele volt az utca, kiáltoztak, videóztak. Azóta mindenki kér tőlem valamit, hogy mondjam el neki, adjam oda a levelüket, mintha nekem a zsebemben lenne a pápa, bármikor beszélhetnénk. Soha nem felejtem el ezt a napot, nagyon fontos ez a látogatás. Nemcsak nekem szól, az írónőnek, az áldozatnak, annak, aki majdnem hatvan éve jár tanúskodni az iskolákba, hanem a zsidó népnek, mindenkinek. Beszélgettünk a mai antiszemitizmusról, rasszizmusról, a migránsokról is, az egész világról, az emberiségről.

– Megragadta a pápát, ahogyan beszél a borzalomról, és az emberi jóság megnyilvánulásairól.

– Én mindig a fényről beszélek, az emberségről, ami ott van minden helyzetben. Sajnos nincsenek sokan ezek az emberek, de a legborzalmasabb helyzetekben is ott vannak. Mielőtt elvittek minket, a szomszédunk adott anyunak lisztet, hogy készítsen belőle kenyeret. Fábián Gyula bácsi eljött a gettóba és dobálta be nekünk az élelmet. A tanítóm egy fényképet ajándékozott nekem és ráírta, hogy a legjobb tanulómnak. A faluban sem mindenki zsidózott, nem mindenki lökött be a csalánba, nem mindenki törte be a fejét a bátyámnak, ott is voltak fények, és ez nagyon fontos az életben.

Nem minden sötét, abba a kis jóba kell belekapaszkodni, ami mindig jelen van.

– Hogyan élt a családja, milyen helyzetben érte az elhurcolás?

– Szegényesen éltünk. Azon a napon a csendőrök berontottak a kis szoba-konyhás házunkba. Húsvét után voltunk, anyu begyúrta a kapott lisztet és örömmel várta, hogy megkeljen. Hajnalban azonban ott kellett hagynia, mert betörték az ajtót, káromkodtak, kitereltek minket a házból. Bevittek a templomba, pénzt és aranyat akartak, persze nem volt, olyan szegények voltunk, mint a templom egere. Amikor a fiatal csendőr pofont adott apunak, tudtam, hogy mindennek vége, mert őt az első világháborúban kitüntették és ezért tisztelték. Ha egy 25 éves fiú adhat neki egy pofont, akkor vége. Onnan a sátoraljaújhelyi gettóba vitték szekéren a körülbelül száz zsidót. Öt hétig voltunk a gettóban, aztán bezártak a vagonba, anyám egész Auschwitzig az otthon maradt kenyérért sírt, de valójában nem a kenyérért, hanem mert látta, mi történik. Megfésült, gyengéden összefonta hajamat, belekötötte a masnit.

– És megérkeztek Auschwitzba…

– Megérkeztünk Auschwitzba, nem tudtuk, hol vagyunk, azt hittem, valahol a világon kívül, a civilizált világon túl. És ott történt az első pozitív gesztus, az őr gesztusa, amiről Ferenc pápa is olvasott. Anyuval a bal oldalra soroltak, azok közé, akik a gázba mentek. Egy német katona lehajolt hozzám. A körmeimmel belekapaszkodtam anyu húsába, mondtam, hogy nem hagyom ott, és ő sem engem. Letérdelt a katona előtt és könyörgött, hogy hagyja meg neki a legkisebb gyermekét. A katona megütötte puskatussal, nekem pedig azt suttogta, menjek a jobb oldalra. Mondhatjuk, hogy először ő mentett meg engem. Ezt követte a többi, a lyukas kesztyű, a fésű, a csajkában hagyott lekvár. Anyám nagyon vallásos volt, de nem fanatikus. Soha nem ártott senkinek, nem érdemelte meg, hogy elégessék. Hitt az Istenben. Apu inkább kételkedő volt, mint én.

– Hogyan jutott haza?

– A magyar zsidókat vitték haza utoljára, mert ők lettek utolsóként deportálva. Mi ezért  elindultunk gyalog, vagonokban.

Velünk indult el öt magyar katona Bergen-Belsenből, kérték, hogy segítsünk nekik. Biztosak voltunk benne, hogy fasiszták voltak, kérdeztem a nővéremet, mit csináljunk. Megbeszéltük, hogy ne kezdjük elölről.

Szereztünk nekik is ennivalót, az amerikaiaktól sok helyen lehetett ételt, ruhát kapni. Azt sem tudjuk, hogy hívták ezeket a katonákat, de szép volt, amikor a vagonokban elrejtőzve együtt ettünk. Azt hiszem, valahol itt kezdődik az élet, a béke. Út közben eltűntek, előtte mondták, hogy áldjon meg minket az Isten. Akkor is azt mondtam, hogy ne kezdjük elölről és ma is ezt mondom mindig.

– Hazaérkezése után nem találta a helyét világban.

– Nem várt senki, amikor hazajöttem Magyarországra. Amikor visszamentünk a faluba, féltek tőlünk, mintha fel akartunk volna valakit jelenteni. Baltával zavartak el minket, kiabáltak. Nem mindenki, mindenhol vannak fények. A ház félig romos volt, mindent elloptak, eltörtek. Borzalmas volt, ott nem lehetett maradni. Nem tudtuk, mihez kezdjünk az életünkkel, hol hajtsuk le a fejünket.

Én azt hittem, ha túléljük a lágert, a világ térden állva fogad majd minket. De csak teher voltunk mindenkinek. Nagy fájdalom volt ez: Miért éltél túl, miért harcoltál annyira az életedért? Nincs helyed, ahol élj.

A nővéremtől, aki sokat segített nekem a lágerben, különváltunk, ő Ciprusra ment egy évre, én Csehszlovákiába, de ott is ki volt írva: Zsidók, menjetek Palesztinába. Börtönbe is zártak egy napra. Továbbmentünk, az utunknak nem volt itt vége, 1948-ban megérkeztem Izraelbe. Ott sem tudták, mihez kezdjenek velünk. Újszülöttek voltunk egy újszülött országban, amely három hónapja létezett, még lőttek is. Teher voltunk ott is, barakkokban laktunk, nem tudtak tárt karokkal fogadni, ahogyan vártam.

– Végül Olaszország lett a választott hazája, ahol sikeres író lett.

– Nápolyba érve végre úgy éreztem, befogadtak. Mindenki mosolygott, énekeltek, sütött a nap, vibrált az élet a levegőben. Aztán Róma lett az otthonom. És végül most, az utolsó könyvemmel ért el a siker, bár nem szeretem ezt a szót használni. Azt nem lehet elképzelni, hogy mit éltem át a lágerben, nem lehet elmondani száz könyvben, száz tanúságtétellel sem. De nem lehet és nem szabad elfelejteni, ami történt, el kell mondani, tízszer, százszor, ezerszer. Érdemes volt túlélni, érdemes beszélni róla, ha ezzel meg tudok változtatni néhány embert. Rengetegen olvassák a könyvet, két hónap alatt hét kiadása volt már, díjakat adnak érte. Csak egy kicsit későn jött, ha húsz évvel fiatalabb lennék, kevésbé lenne fárasztó: mindennap van valami program, Zoom-beszélgetések...

– Ha tanúságtételre, beszélgetésre kérik, mindig elvállalja. Miért tartja olyan fontosnak, hogy beszéljen a fiatalokhoz?

– Sokkal fontosabb ma beszélni hozzájuk, mint húsz évvel ezelőtt. Nem tanulnak eleget a történelemről, rosszul tudják, misztifikálják. Az európai országok nem akarnak tudni arról, amit tettek, nem akarnak beszélni a holokausztról, amit nem lehet összehasonlítani semmi más kegyetlenséggel.

Arról is beszélek velük, hogy sok borzalmat élünk át napjainkban és minden a világon ránk tartozik. Nem mondhatjuk azt, hogy nem tudunk róla.

A fiatalok meghallgatnak és megfogadják, hogy többé nem lesznek rasszisták, antiszemiták, nem gyűlölik a migránsokat. Mindig sokkal könnyebb lélekkel jövök ki az iskolákból, mint ahogy bementem.

Nemcsak magamért csinálom, hanem azokért is, akik nem jöttek vissza és kérték, hogy mondjam el a szenvedéseinket. A háború végén Bergen-Belsenben a halottakat be kellett vinni a sátrakba; néhányan még éltek közülük: megkértek, hogyha hazajutok, mondjam el, amit láttam. Mi mást mondanál egy haldokló embernek, mint hogy igen, elmondom. Amíg lesz erőm, csinálom.

Nehéz a feladat, de erkölcsi kötelesség, morális kérdés. Mindig van, aki megváltozik. Százával kapok levelet fiataloktól, akikhez beszéltem.

A fiatalok nem tanulják meg az élet értékét, a kenyér értékét, fontos hozzájuk beszélni, hogy megértsék. Minden percben éhen hal egy gyerek, ezt nekik is tudniuk kell! A mobiltelefonból, a számítógépes játékokból nem értik meg és sokszor még saját családjukkal sincs kapcsolatuk, nincs kommunikáció. Itt, Olaszországban sok az erőszak, terjed a bullizmus, mostanában mindennap vernek meg fiatalok fiatalokat, nemcsak migránsokat, egymást is. Erős a fajgyűlölet, úgy néznek a migránsokra, mintha tetvek lennének, nem emberek. De hát minden ember ember! Minden embert tisztelni kell, akármilyen bőrszínű, vallású. A gyűlölet helyett át kellene térni a szeretetre... A szülők ott hibáznak, hogy nem tudnak nemet mondani a gyerekeknek. Amikor elmegyek az iskolákba és két órán keresztül beszélek nekik, a végén mindig van egy „nem”, és ezért érdemes elmenni. Át kell adni nekik az emberséget. 

– Mit érez, ha visszagondol a koncentrációs táborra?

– Megköszöntem a levélben az Istennek, hogy nincs bennem egy gramm gyűlölet sem, egy emberrel szemben sem. Ez nekem a szabadság, szabad vagyok a gyűlölettől. Engem akkor gyűlöltek, én sosem fogok gyűlölni senkit. Nem tudom, milyen ez az érzés. Nem ölök meg egy hangyát sem. Ugyanilyen volt a férjem, amikor egy patkányt találtunk a fürdőszobában, csinált neki egy létrát, hogy azon menjen ki. A túlélők közül még senkitől nem hallottam, hogy gyűlölet lenne benne.

Ember akarok maradni, nem hagyom magam megmérgezni a gyűlölettel. Tisztelek minden embert, az utolsó koldusig, nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne adjak neki valamit.

Nem azért kér, mert szórakozik, hanem mert szüksége van rá. Nem kezdek erkölcsi prédikációba, hogy miért van az utcán, miért nem dolgozik. Ha szüksége van rá, adj neki, nem játékból járkál valaki az utcán mezítláb! Meg kell osztani másokkal azt a keveset, amink van. Anyám, szegény azt mondta, hogyha kopognak az ajtón, nyisd ki, ha nyújtják a kezüket, adj valamit, ahol van enni háromnak, van négynek is, pedig nekünk is alig volt.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Vatican News; Santegidio; képek Révész László A látogatás című filmjéből

Magyar Kurír