Budakeszi rejtelmei – Beszélgetés az elsőkönyves Hidas Bencével

Kevés az olyan bűnügyi regény, amelynek atmoszférája, „tónusa” van, amelyben a szerzői gondolat, fantázia, lelemény jó dramaturgiai érzékkel és – ami nem kevésbé fontos – fejlett íráskészséggel társul. Hidas Bencének sikerült a majdnem lehetetlen. A legjobb hagyományokra építve, klasszikusoktól és kortársaktól merítve létrehozott egy igazán eredeti művet, amellyel igen magasra helyezte a mércét. Az elsőkönyves szerzővel beszélgettünk olvasásról, a „szomszédos” Budakesziről és a művészetek közvetítő szerepéről.    

– Nagyon korán, már kisgyerekként fontossá váltak számomra a könyvek. A szüleim esténként rendszeresen olvastak, és ahogy növekedtem, úgy kísért egyre inkább az irodalom. Az első meghatározó ifjúsági élményeim a rejtélyekhez, a misztikumhoz kötődtek, és ez az érdeklődésem máig megmaradt. A gimnáziumban a szépirodalmi jellegű beadandókra, majd az egyetemi szakszövegekre pozitív visszajelzéseket kaptam, de nem voltak határozott írói ambícióim. Nem akartam íróvá válni. Eddigi próbálkozásaim, novellák, versek az asztalfiókban kötöttek ki. Pontosabban volt egy pályázatra beadott elbeszélésem, ami bekerült egy válogatáskötetbe. Most ugyan megjelent egy önálló könyvem, de még mindig nem tartom magam igazi írónak. Idővel talán majd az leszek, ha több regényem napvilágot lát. Most azt mondom: szerencsés vagyok. Így akarta a Jóisten. A szárnybontogatáshoz a krimit választottam. Hogy miért ezt a műfajt? Mert azt gondolom, illetve azt a tendenciát látom, hogy

a krimi – amellett, hogy izgalmas, érdekes olvasmányélmény – nagyon alkalmas különböző társadalmi problémák megjelenítésére.

Olyan műfaj, ami szépen rétegelhető. Ha megnézzük, a ponyvák mellett olyan remekművek sorakoznak, mint Umberto Ecótól A Foucault-inga vagy A rózsa neve. Széles a mezsgye, egy krimiíró bátran játszhat az arányokkal, eldöntheti, mennyire akar felvetni „aktuális” társadalmi problémákat, milyen történelmi, kulturális, művészeti, filozófiai hátteret ad a történetének. Izgalmasnak tartottam, hogy a nyomozás, a rejtély feltárása esetemben 1924-ben, a korabeli Budakeszin, illetve a fővárosban zajlik.

– Nemrég kezdett dolgozni a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Vagyis nemcsak irodalmi szinten, hanem „hivatalosan” is foglalkozik művészettörténettel? 

– Alapszakon esztétikát végeztem a Szegedi Tudományegyetemen, azután a múzeummenedzsment és a filozófia diszciplínákat párhuzamosan tanulva szereztem mesterdiplomát. A múzeummenedzsmentet úgy kezdtem el, hogy a képzés még nem is volt hivatalosan akkreditálva, ezért a filozófia tanszék fogadta be. A miénk volt az első évfolyam ezen a vonalon. Most minden szempontból nagyon jó hasznát veszem ennek az összetett egyetemi képzésnek.

– Regényének egyik nagy erénye, hogy nagyszerűen ötvözi az Arthur Conan Doyle- és Agatha Christie-féle klasszikus angol krimi hangulatát, nyomozási stílusát, fordulatait a kortárs skandináv krimik társadalmi önkritikát tükröző, thrilleres, néhol horrorisztikus világával.   

– Örülök, hogy ezt hallom, ugyanis tudatosan törekedtem erre. Olvasóként mindenféle műfajból szemezgetek, és úgy voltam vele, hogy íróként miért ne gyúrhatnám össze a Poirot- és Miss Marple-törtnetek nagyvárosi vagy éppen elzárt vidéki kisvilágát a „bezárt szoba rejtélyével”, a történelmi krimivel, illetve a skandináv krimi hardboiled-jellegével. Szerettem volna, hogy a történet kapjon egy szokatlan, a hazai krimiírásban eddig kevéssé bevett karaktert, hangulatot. Remélem, hogy ez sikerült.        

– Mi volt a kiindulási pont? Lokálpatrióta érdeklődésből, Budakeszi összetett, változatos, tragédiákat sem nélkülöző múltjából fakadt a könyv, vagy eszébe jutott egy jó szüzsé, egy csavaros sztori, amihez jól illeszkedő kort és közeget keresett? Ahogy Borisz Akunyinnak a 19. század végi Moszkva, Kondor Vilmosnak a 20. századi Budapest lett ideális és „reális” helyszín, úgy Ön is hivatkozik regényében valós történelmi szituációkra, megtörtént bűnesetekre...     

– Kondor Vilmos Budapest noirja kétségtelenül erős hatással volt rám. Szerintem az ő könyveivel támadt fel a magyar krimi. Indikátor volt, egy új hullámot indított el. Mondhatjuk, hogy mi, a követői ezt a hullámot lovagoljuk meg. Kondor Vilmosnál viszont a politikai háttér sokkal fontosabb szerepet kap; ő inkább a kaland-, illetve kémregényes vonalon mozog. Különben az elmúlt években váltott; újabban olyan könyveket ír, amelyekben az „alternatív” Budapest jelenik meg, és egy elképzelt párhuzamos valóság a meghatározó. Az én krimim fő helyszíne Budakeszi. Az őseim az első betelepült sváb családokkal érkeztek ide. Budakeszin jártam általános iskolába, a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban érettségiztem; másodikos koromtól lelkesen cserkészkedtem, ami nagyban formálta a személyiségemet. Ma is Budakeszin élek. Érdekelt a település múltja, így sokat kutattam, jól ismerem minden szegletét, a „karaktereit”, ami biztonságot adott. Abból a szempontból is ideális terep Budakeszi, hogy közel van Budapesthez. Az egyetemen a filozófiai és a művészeti oktatás mellett áthallgattam a néprajz tanszékre is, ahol a néprajz- és antropológia-tanulmányaim felkeltették az érdeklődésemet a néplélek iránt. A magyar folklórban természetesen feltűnik a halál, a gyász is a kapcsolódó – mára többnyire már kikopott – szokásokkal, hiedelmekkel. Ott merült fel bennem, hogy megpróbálnék egy olyan krimit írni, amelybe beemelném a folklórt, a néplélek ezen elemeit. A regényt eredetileg nem klasszikus kriminek gondoltam el, hangsúlyosabban jelent volna meg benne a misztikum, az ismeretlentől való félelem. Persze így is kiderült volna, hogy a történések mögött nincs semmi természetfeletti, pusztán az emberi gonoszság. De másként alakult, a regény „helyi tényekre” épül, ugyanakkor a történetszál, illetve a karakterek zöme fiktív. 1924-ben játszódik, amikor Budakeszinek megvolt még – a fővárossal izgalmas kontrasztban álló – vidéki jellege, a maga „néplelki” sajátosságaival, jellegzetes figuráival. Ez a fajta „vidéki-urbánus ellentét” nagyon izgatott. Fontos volt számomra a város-vidék kettősség, az „oda-vissza járás” lehetősége. Ezért a két nyomozó budapesti, de nem akartam őket messzire vinni a fővárostól, így az események télen, a közeli – ám a havazás miatt nehezebben megközelíthető – Budakeszin és Zsámbékon játszódnak.

– Az első könyv sikere viszonyítási pontként nyomasztó teher vagy inspiráció, biztatás vagy „kényszerítő erő” a jövőre nézve?

– Biztos, hogy folytatom, olyannyira, hogy valójában már el is kezdtem. Szeretném megtartani a kort, a karaktereimet. Úgy érzem, van még ebben a történetben és a figurákban annyi, hogy kibonthassak további konfliktusokat, ahogyan fejleszthető a korrajz és az alternatív valóság része is. Egy mindenképp, de lehet, hogy több könyv is születhet belőle, meglátjuk. A regény megítélését még nem látom pontosan, kevés idő telt el a megjelenése óta, de például a moly.hu oldalon az abszolút pozitív olvasói visszajelzések, értékelések nagyon biztatóak. Két hónap múlva már biztosan többet tudnék mondani erről.

– Beszéltünk arról, hogy sok minden érdekli, sok mindennel foglalkozik. A Szépművészeti Múzeumban végzett „civil munkája” és az írás jól megfér egymás mellett, netán inspirálóan is hat egyik a másikra?   

– Szegedre kerülve öt éven át, amíg az egyetemre jártam, a Szent Imre Szakkollégiumban laktam. Visszatérve Budapesten folytattam a tanulmányaimat, jelenleg levelezős művészettörténet-hallgató vagyok a Károlin, emellett április óta a Szépművészeti Múzeumban dolgozom mint kiállításszervező. Az első megbízásom a most látható Renoir-tárlatra szólt. Nagyon szeretem, szívesen csinálom. Úgy érzem: ez is én vagyok. Egyszerre foglalkozhatok művészettel, menedzsmenttel és – remélhetően hamarosan újra nagyobb lendülettel – az írással is. Szeretnék ebben a közegben maradni és kiteljesedni. Megtisztelő, hogy ilyen fiatalon az ország legtekintélyesebb, legnívósabb gyűjteményében tevékenykedhetek. Kultúra, az irodalom és a képzőművészet nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. A művészet és a hit, a vallás – felekezettől függetlenül – nevel, formál, meghatároz. Legyen szó múzeumról, akár egy „profán” kiállításról, írásról, tanítói munkáról vagy éppen papi hivatásról, egy prédikációról…

Az a fontos, hogy mindenki a maga területén közvetítővé, „előremozdítóvá” tudjon válni. Serkentsünk gondolkodásra, látásra, világunk megismerésére, párbeszédre – mindarra, ami fejlődést szül, haladást eredményez.

A klasszikus és a kortárs művészet pedig különösen erős eszköz lehet ehhez.

Fotó: Fábián Attila     

Pallós Tamás / Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.