Buzgón és méltón Krisztus küldetésében – Bemutatjuk a Győri Egyházmegye újmisés papjait

Bősze Gábor: Vártam, mikor lesz már vasárnap

Bősze Gábor így jellemzi a családját: „a mindennapi életet szeretettel megélő”, de nem vallásos. Gábor egy kisebb faluból, Szakonyból származik, ahol elmondása szerint fontosak a szokások. „A szüleim maguktól nem vittek volna el a templomba, de a nagyszüleim szorgalmazták, hogy kereszteljenek meg, járjak hittanra, legyek elsőáldozó, majd bérmálkozó. A szüleimnek ez nem volt ellenére, főként azért nem, mert igyekeztek megfelelni a családi elvárásoknak, így beírattak hittanra.

Engem pedig megfogott a liturgia, az egész miliő. Vártam, mikor lesz vasárnap.”

Ez és a hittanórákon tanultak – akkoriban szinte minden gyerek hittanos volt – Gábornak elegendő volt ahhoz, hogy minden vasárnap ott legyen a templomban, akkor is, amikor már túl volt a bérmálkozáson, és már nem volt „kötelező” pecséteket gyűjteni. Tanulmányait a szomszédos Csepregen végezte, közgazdasági szakközépiskolában. Ebből a kis világból – Szakonyban úgy négyszázötvenen, Csepregen pedig mintegy háromezer-ötszázan éltek – került Budapestre, ahol folytatta a közgazdasági tanulmányait. Szerette az egyetemet, de a város folytonos nyüzsgését, a rohanást nem tudta megszokni. Templomba ebben az időszakban csak otthon ment, a Budapest mellett élő nagyszüleitől pedig csak ritkán járt haza az egyetemen töltött három év alatt. „A vallási életem szempontjából hullámvölgy volt ez az időszak. Volt a budapesti énem, aki tanult, és megpróbált olyan életet élni, mint a budapestiek, de ez nem nagyon sikerült. És volt az otthoni énem, aki folytatta a régi életét a vasárnapi szentmisére járással.” 

A papság gondolata először az elsőáldozás környékén merült fel benne, majd az érettségi évében újra, akkor már komolyabban. „Egyáltalán nem voltam biztos magamban. Úgy döntöttem, egyetemre megyek, a papságot illetően pedig majd lesz, ami lesz. Húzni akartam az időt.” A diploma megszerzése után egyértelmű volt számára, hogy visszatér a szülőfalujába. Egy hat falut ellátó önkormányzati hivatalnál dolgozott könyvelőként. „Helyben voltam, rugalmas munkaidővel, ami lehetőséget adott arra, hogy a plébániai közösség életébe is bekapcsolódjak.” Gábor gyakran helyettesítette a sekrestyést, elkezdett hétköznap is szentmisére járni, olyankor ő volt az egyedüli ministráns. A plébános kérésére temetéseken is segédkezett. „Így ment ez két éven keresztül, miközben folyamatosan vívódtam, hogy jelentkezzek-e a szemináriumba. Éreztem a hívást, de kételkedtem, alkalmas vagyok-e.

Amikor kézhez kaptam a levelet, amelyben a püspök úr értesített arról, hogy felvett a papnövendékek közé, rettentően boldog voltam. Úgy éreztem, nagyon jól döntöttem, amikor nem hallgattam a kétségeimre.”

Gábornak nem ment zökkenőmentesen a visszarázódás a tanulmányokba, de sikerült. Azóta is úgy érzi, jó helyen van. Megerősödött benne, hogy Isten hívta el, aki „szerető és gondoskodó, aki a legnehezebb pillanatokban is ott van az emberrel”. Ez a hit segítette át mindenen. Diakónusi gyakorlata során megismerhette Mosonmagyaróvár egyik plébániájának életét. Úgy érzi, itt „igazi közösségként” élő emberek közé került, akik nemcsak a templomban találkoznak. Ismerik egymás problémáit, osztoznak egymás életében. Örült a vasárnapi szentmisék után tartott agapéknak, amiket a hívek szerveztek. Ilyenkor a felnőttek beszélgettek, a gyerekek a plébánia udvarán játszottak. Többször megfordult a helyi katolikus óvodában, keresztelt, betegeket áldoztatott, gyerekkel foglalkozott az oratóriumban, látogatta a cserkészeket, irodai munkát végzett, részt vett a jegyesoktatásban. „Zoltán atya mindenbe bevont, igyekezett minden területet megmutatni” – meséli. Gábor a tanítást élte meg a legnehezebbnek. „Nem egyszerű feladat megtalálni, hogyan tudok kapcsolatba lépni a diákokkal úgy, hogy figyeljenek rám. Sokszor kellett megküzdenem az érdektelenségükkel.” Szerinte papként a legfontosabb dolga az, hogy figyeljen a hívekre, s így meglássa, mire van szükségük, mi az a legjobb, amit adni tud nekik egy-egy adott helyzetben. „Megvalósítani azt, amit Jézus mond: ismerem a juhaimat. Szeretném én is azt érezni, hogy ismerem a juhaimat, azokat, akik között a szolgálatomat végzem.”

Papi jelmondata az a biztatás, amit Mózes adott Józsuénak: „Az Úr azonban előtted vonul.” „A papnak is egy közösség élére kell állnia, vezető szerepbe kerül. Az a dolga, hogy az üdvösség felé vezesse a híveket. Nagy feladat ez, megrettenhet az ember, hogy vajon képes lesz-e rá sok évtizeden keresztül. Olyan megnyugtató, amikor rájön, hogy nem ő vonul legelöl. Igaz, hogy példát kell adnia a közösségnek, de Isten előtte is ott vonul, csak utána kell menni.

Isten majd megmutatja a célt és az utat is”

– fogalmaz Gábor.

Grafl Ákos: Lehet és jó a mai világban papnak lenni

„Nem igaz, amit a média sugall, hogy ez vakvágány, süllyedő hajó” – mondatja Grafl Ákossal a tapasztalat.

Eddigi élete során ugyanis számos jó pappal találkozott, s úgy érzi, Isten szeretetét tapasztalta meg rajtuk keresztül.

Grafl Ákos teljes élete Győrhöz kötődik: itt született, itt végezte a tanulmányait, először a Gyárvárosi Általános Iskolába járt, majd az Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpontban tanult az érettségiig. Innen jelentkezett a győri szemináriumba. Amint mondja, egyenes volt az útja a papság felé: már gyerekként arra gondolt a ministrálások során, hogy milyen „szívesen állna a pap helyén”. Környezete is megsejtette ezt, gyakran mondták neki: „Ákos, te pap leszel.” Ennek ellenére sem a szülei, sem a környezetében élők nem értették igazán, hogy miért döntött a papi hivatás mellett. „A szüleim indítottak el a katolikus életben, de a nagyszüleim voltak azok, akikkel imádkoztunk és templomba jártunk az ikertestvéremmel. Otthon ezt nem tapasztaltam meg. A szüleim mindig is támogattak, megadnak mindent, de csak mostanában, a kispaptársaimat és az atyákat megismerve kezdik érteni, hogy miért akartam pap lenni. Látják, hogy jól érzem magam, a helyemen vagyok.”

Ákos szívesen mesél azokról a papokról, akik eddigi életében kísérték. Elsőként Győri Imre atyát említi, akinél ministrálni kezdett. Aztán a kisbácsai templomban szolgált Németh Gáborról beszél, majd utódairól, Bognár István és Vlaj Márk atyákról, illetve a győri Nagyboldogasszony-székesegyház jelenlegi plébánosáról, Böcskei Győzőről, valamint Radó Tamásról, Kapuváron végzett diakónusi szolgálata plébánosáról. „A hívekhez fordulásuk megerősített a hivatásomban. Ebben a szeretetben, önzetlenségben Isten jóságát tapasztaltam meg általuk.

Nagy lendületet ad nekem, hogy láttam, lehet a mai világban papnak, jó papnak lenni. Mindegyiküktől tanultam valamit.”

Ákos, mint mondja, szívesen járt hittanra, komolyan vette a templomba járást, segédkezett a plébánián. Örömmel gondol vissza a gimnáziumi éveire: „Jó kapcsolatban voltam a társaimmal. Jó volt az osztályközösség, a tanórákon kívül is szívesen töltöttük együtt az időt. Ma is megvan a kapcsolat, bár a szeminárium kötött napirendje miatt kevésbé tudtam ápolni azt. Mindvégig bennem volt a papi hivatás gondolata.”

A szeminárium alatt egyszer sem ingott meg elhatározásában. „A tanulmányok miatt és az együttélés zártságában természetes, hogy adódtak feszültségek” – mondja, de a nehézségekkel együtt is „szép és boldog” időszaknak  érzi ezt a hat évet. Úgy gondolja, könnyen be tud illeszkedni közösségekbe, hamar megtalálja a helyét, s így volt ez a szemináriumban is. Kispapként különös ajándékként élte meg, hogy lényegében „otthon” van, hiszen a székesegyházi plébániához tartozik, és az otthonának érzi azt. Kiemelkedő élményként tekint vissza kapuvári diakónusi szolgálatára. Ehhez kötődik élete „legszebb adventje”. „A hajnali misékre naponta megtelt a nem kicsi Szent Anna-templom. Rengeteg volt a fiatal, akik utána jöttek reggelizni a plébániára. Meghitt és bensőséges időszak volt.” Dicséri a kapuváriak vallásosságát és Radó Tamás atya lendületét. 

Ákos vallja:

korunkban tanúságtevőkre, hitvallókra van szükség, akik közvetlenséggel, nyitottsággal, önzetlen szeretettel fordulnak az emberek felé.

 Papi jelmondata hálaadás azért, hogy egyenes út vezetett számára a papságig: „Hálát adunk, mert arra méltattál minket, hogy színed előtt állhatunk, és szolgálhatunk neked” – idézi. „Diakónusként azt kértem Istentől, hogy tanítson meg követni az akaratát, vezessen az úton. Papszenteléskor tele van a szívem hálával, hogy Isten kiválasztott a szolgálatára. Biztosan van nálam jobb, okosabb, rátermettebb ember, bennem nincs semmi rendkívüli, mégis engem választott ki. Ezért akarok hálát adni.”

Kovács Gábor: Papok és hívek, együtt építjük Isten országát

„Te úgyis pap leszel” – mondogatta mindenki Kovács Gábornak Mosonmagyaróváron, otthon, a plébánián és a bencés gimnáziumban. Valóban, már kora gyerekkorától megvolt benne a vágy a papságra. „Ilyen esetben könnyen megtörténik, hogy az ember a környezete nyomására belecsúszik ebbe az egészbe” – mutatott rá a felismert veszélyre. Ezért, mint mondja,

nagyon odafigyelt, hogy biztos lehessen benne, valóban ezt szeretné-e, valóban hívja-e Isten.

Vallásos családban nőtt fel, együtt jártak misére, Gábor ministrált, a közösségével együtt készült a bérmálásra. Hetedikes volt, amikor Bodó Zoltán lett Magyaróváron a plébános. „Fiatalos lendületet hozott, ő tartotta nekünk a hittant, foglalkozott a bérmálkozókkal. A plébánia közösségéből egymás után hárman is jelentkeztünk a szemináriumba.” Így nőtt fel Gábor, és a szívében már ott volt a papság gondolata, amikor a győri bencés gimnáziumba adta be a jelentkezését. Bár a szülei nem nagyon akarták, ő úgy döntött, kollégista lesz. „Voltak nehézségek, mégis meg tudtam mutatni, hogy megállom a helyemet. A kollégiumi összeforrottság mély közösségi élményt adott. Segített megtalálni önmagamat és felnőni.”

Gábor még csak tizedikes volt, amikor „mély vízbe” került a plébánián. Plébánosa kérésére elvégezte a kántorképzőt. „Először nemet mondtam, nem készültem a felvételire, azt reméltem, hogy nem sikerül, de nem úsztam meg. Elvégeztem, és nem bántam meg. Sőt, nagyon jó döntésnek bizonyult. Eleve megvolt bennem a vágy, hogy felmenjek az orgonához, mindig is lenyűgözött a hangszer, és végül megtaláltam a helyem ebben a szolgálatban. Először a Mosonmagyaróvár melletti Újrónafőn orgonáltam, majd az óvári templomot is megkaptam, minden vasárnapi misén én játszottam. Csak később tudatosult bennem, hogy mit jelent ez, mire mondtam igent.” Így a gimnazista fiú szombaton délelőtt a kántorképzőben tanult, este Újrónafőn orgonált, vasárnaponként pedig négy misén Óváron. „Egy tizenegyedikes gyereknek ez nem könnyű. Isten ereje és gondviselése kellett ahhoz, hogy bírjam ezt a gimnázium mellett” – emlékszik vissza, s felidézi, hogy olykor lemondással is járt a szolgálat. „Kimaradtam például bulikból, nem tudtam elmenni az osztálytársaimmal. Ezek akkor hiányoztak, de ma ugyanúgy ott vagyok az évenkénti találkozókon.” Alapvetően tetszett Gábornak a kántori feladat, és elgondolkodott: „Mi lenne, ha kántorkodnék? A helyemen vagyok, zenélhetnék és családom is lehetne, talán ezt anyuék is könnyebben elfogadnák. Minden klappolna. De mégsem.” Így kezdődött benne a tisztázás folyamata, amelyben imák, lelki beszélgetések segítették.

„A szemináriumról idealizált képem volt. Úgy gondoltam, ez a kapu, és innen egyenes út vezet a mennyországba. Aztán megéltem, hogy itt is mindenki ugyanúgy ember, felszínre jönnek az erősségek és a gyengeségek is, sőt, ebben a zártabb környezetben még fel is erősödnek. Meg kellett tanulni egymás mellett élni. Az évfolyamban hárman voltunk és vagyunk győri egyházmegyések, mindig igyekszünk összetartani és támaszt nyújtani egymásnak.”  

Gábor Sopronban végzett diakónusi gyakorlatából kiemeli a hitoktatást, amit két evangélikus iskolában teljesített. „Érdekes tapasztalat volt. Mindenki tudta, hogy hová tartozik, de soha nem volt ujjal mutogatás sem a tanárok, sem a gyerekek között. Jó volt megélni ezt.”

Gábor Szent Benedek himnuszából választotta a jelmondatát: „Építsünk együtt Istennek országot!”

„Bencés diákként ezzel a sokat énekelt himnusszal mentünk ki a mindennapokba. Ez nagyon megfogott. Van egy elv, egy irány, amit követünk, egy cél, ami felé megyünk. Soha nem vagyunk egyedül, számíthatunk egymásra. Az Egyház is erről szól. A pap együtt van a paptestvérekkel, az elöljárókkal és a hívekkel. Vezet is, de együtt is halad a többiekkel. Tanulnak egymástól, egymásra hangolódnak, és formálják egymást.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 22-i számában jelent meg.