Caesareai Euszebiosz Egyháztörténete

Euszebiosz Gallenus császár uralkodása idején, 260 és 265 között született Caesareában. A város kozmopolita központ volt. Zsidók, keresztények, pogányok éltek itt. Alexandriából történt távozása után itt telepedett le Órigenész, az egyik legnagyobb ókori egyháztanító, akinek tanítványa, Pamphilosz tanítómestere volt Euszebiosznak, aki így teljesen Órigenész bűvkörébe került. Euszebiosz neve elválaszthatatlanul összeforrott szülővárosával. Ez elsősorban a 309-ben vértanúhalált halt Pamphilosz hatásának tulajdonítható, másrészt pedig annak, hogy 313 után Caesarea püspökévé, ezzel együtt pedig a tartomány metropolitájává választották. Euszebiosz 337 és 340 között halt meg.

A kereszténység első három évszázadának történetét legnagyobb részt Euszebiosz tíz könyvre osztott művéből ismerjük. Az első könyv bevezetés az egész műhöz. Krisztus üdvtörténetével és istenségével kezdi könyvét, amely felülmúlja az emberi értelmet. Vallja:

aki egyháztörténelmet akar írni, fentről kell kezdenie, magának Krisztusnak az üdvtörténetével. Semmilyen szó sem képes kifejezni Krisztus eredetét, méltóságát, lényegét és természetét,

ezért mondja az isteni Lélek is a próféták jövendöléseiben: „Nemzedékét ki beszéli el?” (Kol 1,15–16). Mert sem az Atyát nem ismerte senki más, csak a Fiú, sem pedig a Fiút nem ismerte méltósága szerint senki más, csak az Atya, aki szülte őt.

A II–V. könyvekben Euszebiosz Josephus Flavius zsidó történetíró alapján leírja Jeruzsálem kegyetlen elpusztítását és a templom Titus általi lerombolását. Ezekben a fejezetekben úgy ábrázolja az egyháztörténelmet, mint az apostolok, a püspökök és a vértanúk együttes harcát az üldöző pogányokkal és eretnekekkel szemben. A hitehagyásokat, az eretnekek tévtanait, a keresztények üldözését azzal magyarázza, hogy az ördög, aki örül a rossznak, „részben arra használta fel ezeket a szolgákat, hogy akiket ilyen siralmas módon félrevezettek, romlásba taszítsa, részben pedig arra, hogy a pogány nemzeteknek több ürügyet szolgáltasson, hogy káromolják az Isten igéjét…” Ám az ördög nem sokáig örülhetett, mert

maga az igazság kelt fel, és amint telt az idő, annál nagyobb fénnyel ragyogott…

Az egyetemes és egyedül igaz Egyház világossága, mely mindig azonos és ugyanaz, egyre nőtt és terjedt, és az istenes élet és bölcsesség szent, tiszta, szabad, bölcs és erényes sugarát vetette a görögök és a barbárok egész nemére.”

A VI. könyv Órigenész életét, munkásságát mutatja be, az író itt leplezetlenül fejezi ki rajongását az egyiptomi egyháztanító iránt. Órigenész már egészen ifjúként tanította Isten igéjét, az alexandriai keresztényüldözés idején „készséggel és buzgósággal viseltetett az összes, ismeretlen és szent vértanú iránt”. Kivégzésük előtt, nem törődve a veszélyekkel, „bátran” odalépett hozzájuk, és „vakmerő módon csókkal köszöntötte őket”. A hitetlenek heves harcot folytattak ellene, de ő rendíthetetlenül hirdette az örömhírt.

A VII. könyv szinte teljes egészében Alexandriai Nagy Dionüszosz püspök műveiből vett idézeteket tartalmaz.

A VIII–X. könyv a Diocletianus-féle egyházüldözés és a konstantini győzelem története, emellett olvashatjuk azt a beszédet, amit Euszebiosz a türoszi bazilika felszentelésekor mondott. A templom építése Maximinus 313-as veresége után kezdődhetett, a felszentelésre 316-ban vagy 317-ben kerülhetett sor, de mindenképpen 319 előtt, mert akkor Licinius ismét üldözni kezdte a keresztényeket. A beszédben viszont Euszebiosz még együtt dicsőíti a két császárt, Nagy Constantinust és Liciniust. Az Egyháztörténelem írója kiemeli: régen,

amikor az egész emberi nem „a bűnös démonok csele és az Istent gyűlölő szellemek mesterkedései következtében fekete éjszakában és mély sötétségben merült el, Krisztus csak megjelent, és egyszer s mindenkorra úgy feloldotta istentelenségeink sokszoros bilincseit, mint ahogy a viasz elolvad a fénysugarak hatására.

Most pedig ilyen nagy kegyelem és jótékonyság következményeképp a jót gyűlölő és a gonoszságot szerető démon irigységében majd megpukkadt, és összes halálos erejét harcba indította ellenük.”

Euszebiosz együtt tárgyalja a profán és az üdvtörténet eseményeit, de az előbbi mindig alárendelt szerepet játszik, a főszereplő minden körülmények között Isten, aki mindig jelen volt a történelemben, és Krisztus mennybemenetele óta az Egyházon keresztül működik.

Baán István szerint „Euszebiosz művében, bár az első keresztény egyháztörténelem, mégsem magának a történetírónak az egyéni, szabad döntése a legdöntőbb. Euszebiosz olyan történelmet ír, mint amelyet az Egyház önmagáról; az Egyház mint tekintély szabja meg ennek a történetírásnak az irányát és korlátait is. Ezért

Euszebioszt nevezhetjük az első, mai értelemben vett »elkötelezett« történetírónak.”

Caesareai Euszebiosz Egyháztörténete
Szent István Társulat, 2020

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír