Chiara Lubich „igen”-je – Születésnapját ünnepli a Fokoláre Mozgalom

Chiara Lubich 1943-ban a szüleivel élt és tanítónőként dolgozott. Akkoriban már kezdte sejteni, hogy Isten valami különleges útra hívja. Dolgozott, olvasta a Bibliát, szentmisére járt, próbálta megérteni, hogy mi lehet vele Isten terve, és közben már gyűlt körülötte egy lányokból álló társaság, akikkel megosztotta felismeréseit.

A történetek, melyek megidézik az eseményeket, a Csillagok és könnyek – Chiara Lubich története című kötetben magyarul is megjelentek.

*

Egy nap, amikor tanítottam, egy kapucinus atya bekopogott a tanterem ajtaján. Talán hallotta, hogy vallásos vagyok. Megkérdezte, hogy beszélhetne-e velem. Arra kért, hogy ajánljak fel egy órát a napomból az ő szándékaiért. Erre én: „Akár az egész napomat!” Megérintette ez az ifjúi nagylelkűség, megkért, hogy térdeljek le, megáldott, és azt mondta: „Emlékezzen rá, hogy Isten végtelenül szereti Önt.” Ez villámcsapásként ért: Isten végtelenül szeret engem.

Isten végtelenül szeret engem. Emlékszem, hogy sokszor ismételtem a társaimnak: „Isten végtelenül szeret téged. Isten végtelenül szeret minket.”

Attól a pillanattól fogva felfedeztem, hogy Isten a szeretetével mindenütt jelen van: a napjaimban, az éjszakákban, a lelkesedéseimben, az elhatározásaimban, az örömteli és vigasztaló eseményekben ugyanúgy, mint a szomorú, kényes, nehéz helyzetekben.

Ott volt mindenütt, és tanított engem. Mit tanított? Hogy minden szeretet: mindaz, aki vagyok, és ami történik velem; akik vagyunk, és ami velünk kapcsolatos; hogy az Ő gyermeke vagyok, és Ő az Édesapám; semmi, de semmi nem kerüli el a szeretetét, még a hibák sem, amiket elkövetek, mert Ő engedi meg őket; szeretete körülöleli a keresztényeket, az Egyházat, a világot, az egész földkerekséget. Fenntart engem, és felnyitja a szemem, hogy mindenre és mindenkire úgy tekintsek, mint szeretetének gyümölcsére.

Megtértem. „Az újdonság” felragyogott bennem: tudtam már az eszemmel is, hogy ki Isten. Isten Szeretet.

Lelkünk legmélyéig eltöltött bennünket ez a bizonyosság. Az egész életünk megváltozott. Folyton ott ült a mosoly az arcunkon: minden, minden Isten szeretetének kifejeződése volt. Ez volt a mi nagy, hatalmas felfedezésünk. A körülöttünk lévő világ azonban nem tudta ezt, ezért elkezdtem elmondani ezt az újdonságot mindenkinek, akinek csak tudtam: anyukámnak, apukámnak, a testvéreimnek, a barátnőimnek. Mi hittünk a szeretetben. Ez volt a mi új életünk. Ezért volt az a vágyunk, hogyha meghalunk a háborúban, akkor egyetlen sírba temessenek bennünket, melyre a nevünk helyett ezt írják, mint igazi „valónkat”: „És mi hittünk a szeretetben.”

*

Egy másik esemény is nagy hatással volt az életemre. Otthon voltam Trentóban a húgaimmal. Nagyon hideg volt odakint, farkasordító hideg. Elég szegény család voltunk. Egyszer csak anyu megkérdezte, hogy valaki el tud-e menni tejért. Nem tőlem kérdezte, mert a szüleim szerették volna, ha én nyugodtan tudok tanulni. A testvéreimtől kérdezte, akiknek azonban egyáltalán nem volt kedvük kimenni, mert nagyon fáztak. Ekkor éreztem a belső késztetést, hogy szeressek. Felkeltem, és mondtam anyunak, hogy elmegyek én. Fogtam az üres üveget, és elindultam. Körülbelül két kilométert kellett gyalogolnom a gazdaságig, ahol a tejet árulták.

Félúton lehettem, amikor éreztem, hogy meg kell állnom, mert Isten szól hozzám. Azért történhetett ez, mert tettem valamit szeretetből: mert ha valaki szeret, Isten megvilágosítja és megmutatja magát neki. De nem a fülemmel hallottam Őt, hanem a lelkemben. Valami ilyesmit mondott:

Egyetlen életed van, jól használd ki. Hagyj el mindent, és gyere velem. Add nekem teljesen önmagad!” Emlékszem, hogy megálltam, és ennek a sugallatnak a hatására felnéztem az égre, és azt mondtam: „Igen.”

A cikk teljes terjedelemben az Új Város Online oldalán olvasható.

Forrás: Újvárosonline.hu

Fotó: Chiara Lubich Istitute (archív)

Magyar Kurír