Chris Fabry–Gary Chapman: Parázs a hó alatt

Chris Fabry és Gary Chapman regényében a háromgyermekes Marlee és Jacob sajátos módon készülnek „megünnepelni” házasságuk huszadik évfordulóját: szenteste délutánján, hóviharban kocsival útnak indulnak, hogy aláírják ügyvédjük jelenlétében a válóperes papírokat. Döntésük megmásíthatatlannak tűnik.

A regény eseményei a feleség szemszögéből tárulnak elénk. Marlee egyes szám első személyben idézi fel, elemzi a történteket: húsz évvel ezelőtt, házasságuk napján ugyanilyen hóvihar tombolt, de akkor szenvedélyes szerelemben éltek egymással, mostanra viszont csak a kölcsönös kiábrándultság, ellenszenv maradt, eszükbe sem jut az újrakezdés lehetősége. A feleség gondolatai szerint, bár férjével ugyanannál az asztalnál vacsoráztak, „néma keserűséggel, mégis kilométerek választottak el egymástól bennünket. Leheletvékony jégen korcsolyáztunk már régóta. Ez volt az utolsó felelősségteljes mentési kísérletünk: sürgősen leparancsolni a családot a jégről, mielőtt recsegve beszakad mindannyiunk alatt”.

Váratlan, majdnem tragikus baleset történik: az autót vezető Jacob, hogy elkerülje az ütközést egy velük szemben robogó kamionnal, félrerántja a kormányt; a kocsi megcsúszik a hóval borított, síkos aszfalton, és felborul. Amikor Marlee visszanyeri az eszméletét, sehol nem találja a férjét. Megromlott viszonyukat jól érzékelteti, hogy még ebben a krízishelyzetben is azt kérdezi magától: „Hol van az ember férje, amikor igazán szüksége lenne rá?”

Az asszony elbotorkál egy házikóhoz, ahol egy idős férfi, Jay fogadja. Jay feleségével együtt él a házban, amely valamikor ravatalozó volt, ám ők pihenőállomássá alakították át házassági válsággal küzdők számára. „Olyanoknak, akik már feladták, vagy egyszerűen meg akarják újítani szeretetkapcsolatukat…” Marlee hallani sem akar arról, hogy az idős férfinak beszéljen megromlott házasságuk lehetséges helyrehozataláról. Átéli az Istentől való elhagyatottság kínzó érzését is: „… azt érzem, nincs már jogom Istennel beszélni… a válás bűn… És ha egyszer rossz pontot szereztél a Mindenhatónál, ő többé nem hallgatja meg az imáidat.” „Már döntöttünk. Nincs több remény.” Ám az idős férfi saját és mások tapasztalatából vallja: „Isten gyűlöli a válást, de ez nem jelenti azt, hogy többé nem beszélhet vele. Ő a megbocsátás Istene. A válást pedig a szeretett teremtményeknek okozott sok szenvedés és fájdalom okozza.” A házassági tanácsadó szerint nincs reménytelen eset, feltétlenül hisz a Gondviselésben. „Nagyon sok házasság – az önéhez hasonlóan – a szakadék szélén volt már, amikor idejöttek. Nekem úgy tűnik, mintha odafentről kértek volna maguknak egy rendkívüli időpontot itt nálunk.”

A regény alcíme: Karácsonyi ének a házasságról. A könyv íróit Charles Dickens Karácsonyi ének című, halhatatlan remekműve ihlette meg, így a házaspár vezetékneve: Ebenezer. Az embereket és a karácsonyt is gyűlölő Ebenezer Scrooge-nak, az idősödő, milliomos uzsorásnak karácsony szentestéjén megjelenik három szellem, felidézik előtte az elmúlt karácsonyokat, a jelenkor karácsonyát és a jövendőt is, amikor a végtelenül magányos uzsorás meghal, és senki sem sajnálja. A látomásoktól mélyen megrendült Scrooge ettől kezdve egészen más emberré válik, mindent megtesz, hogy megváltoztassa a felvázolt, siralmas jövendőt. Jó ember lesz, mások áldásává.

Chris Fabry és Gary Chapman regényében fontos metafora a hó. A keresztény szimbolikában a hó kifejezheti az Istentől nyert tisztaságot. Az 51. Zsoltárban (9.) Dávid király, miután vétkezett Batsebával, Istenhez könyörög: „Lásd, én vétekben születtem… De nézd, te az igaz szívben leled örömöd – taníts meg hát a bölcsesség titkára!

Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg és a hónál fehérebb leszek!”

Izajás könyvében (1,18) az Úr a bűnbánat fontosságára figyelmeztet, mert utána következik a megbocsátás: „„Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek.” A hó rámutat Isten hatalmas erejére a természet felett, és arra a vágyára, hogy megváltsa és megtisztítsa szívünket olyan fehérre, mint a tiszta hó.

A regényben a hópelyhek, szemben a műhóval, az összetartást jelképezik: „A műhónál a pelyhek csak röpködnek ide-oda, de nem tapadnak meg. Az igazi hó viszont igen. És ez az, amire a világ vágyakozik: valamire, ami összetapad és megmarad. Nem olyasmire, amivel kedvére játszadozik a szél.” Párhuzam vonható a hópelyhek és döntéseink között: „Egyetlen hópehely meg tudja változtatni a víz összetételét. Egyetlen döntés képes befolyásolni egy egész élet alakulását.”

A házassági tanácsadó öregember szerint

a hó „Isten különleges eszköze arra, hogy megtisztítsa a tájat. A hótakarót nézve minden újnak tűnik.

De amikor elolvad, ismét előbukkan mindaz, ami alatta volt, amit eddig rejtegetett: az igazság. Az olvadó hó szépen, lassan felfedi a titkokat. Minden hópehely olyan, mint egy meghozott döntés”.

Marlee előtt három, tűz fölé tett, olvadó hóval teli edény tárja fel a gyönyörű szép múltat, a sivár, lehangoló jelent és a még eddiginél is szomorúbbnak ígérkező, reménytelen jövőt, amely az egész családjukra vár, ha elválnak: Jacob és Marlee gyermekei teljesen elszakadnak a szüleiktől, akik közül a lány rosszul él a férjével, ráhárul a gyereknevelés minden gondja, de mindenki mástól kérne segítséget, mint az anyjától. Két fiuk folyamatos küzdelmet folytat az alkoholizmussal. Jacob magánya totális, Marlee pedig együtt él diákkori szerelmével, akiből elhízott, részeges roncs lett, verbális terror alatt tartja őt. Az asszony szívét arra indítják a látottak, hogy adjon a házasságuknak még egy esélyt, hátha jóra fordul az életük.

Az idős férfi figyelmezteti: „Amit itt lát, az legalább annyira lehetséges, mint amit a hó segítségével látott. Egyik sem a valóság még. De magán múlik, melyiket választja.” Ám az életre szóló szeretetet csak akkor tapasztalhatja meg, „ha képes harcolni érte. Én ezt már tudom. A kérdés csak az, hogy maga valóban ezt akarja-e… A lényeg az, hogy maga feladja beszűkült látószögét…”. Ez pedig nem megy önerőből,

Istennek kell megengednie, hogy valami olyat tegyen, amire maga képtelen lenne.

Igazából erről szól az egész. Erről szólt már kétezer éve is az emmauszi tanítványoknak, és ma is mindazoknak, akik úton vannak”.

A regény szerzői saját és mások tapasztalatai alapján állítják: „Megéri küzdeni a házasságért”. Türelemre és szeretetre van ehhez szükség, hogy a hibákat ne másokban keressük mindig, hanem tekintsünk először magunkba, mi az, amin nekünk kellene változtatnunk. Gyarlók vagyunk, tökéletlenek, de „nincs olyan kiszáradt vidék ezen a földön, ahol a szeretet ne tudna virágoskertet fakasztani. Még a te szíved sem”.

A regény mindazoknak szól, „akik fáznak, akiket megsebzett az élet, akik keményen küzdenek. Töltse el őket ez a történet melegséggel, élettel és mindenekfelett: reménnyel!”.

A könyvet fordította: Győri Katalin

Chris Fabry – Gary Chapman: Parázs a hó alatt
Harmat Kiadó, 2023

Bodnár Dániel/Magyar Kurír