Claudio Gugerotti bíboros homíliája: Ferenc pápa arra tanított, hogy szeressük a sokféleséget

A szentmisén részt vett Kocsis Fülöp érsek-metropolita és Szocska Ábel nyíregyházi megyéspüspök is. Az alábbiakban Gugerotti bíboros teljes homíliájának fordítását közreadjuk. 

Tisztelt Bíboros Atyák, kedves Fivéreim és Nővéreim!

Néhány nappal ezelőtt Ferenc Szentatyánk holtteste felett imádkoztunk, és ama test felett vallottuk meg rendíthetetlen hitünket a holtak feltámadásában. Ezekben a napokban is folytatódik bizonyossággal átjárt könyörgésünk, hogy az Úr irgalmasan tekintsen hűséges szolgájára.

A feltámadás ugyanis, amint arra a szentlecke emlékeztet bennünket, nem az emberi természethez tartozó jelenség. Isten az, aki Lelke által feltámaszt bennünket.

A keresztség vizéből új teremtményként, Isten családtagjaiként, bizalmasaiként, vagy ahogy Szent Pál mondja, örökbefogadott gyermekekként, nem pedig szolgákként emelkedtünk ki. És mivel gyermekek vagyunk, éppen azért kiálthatjuk ugyanabban a Lélekben Istent megszólító szavainkat: „Abba, Atyánk!” Ehhez a kiáltáshoz az egész teremtés csatlakozik, amely vajúdva várja gyógyulását. Úgy tűnik, hogy a teremtett világnak és az emberi személynek ma olyannyira kevés az értéke. Mégis vannak közöttünk olyan bíborosok, mint például az afrikaiak, akik spontán módon érzik e vajúdás gyümölcsének szépségét, mert ennek az új életnek felbecsülhetetlen értéke van népeik számára.

Azután megjelenik a teremtésnek mint az emberiséggel szolidáris útitársnak a témája, ahogyan aztán a teremtés is szolidaritást kér az emberiségtől, kéri, hogy tartsák tiszteletben és segítsék gyógyulását. Ez a téma nagyon kedves volt Ferenc pápánknak.

Magunk körül csakis a teremtés kiáltását halljuk, és benne annak kiáltását, akinek a dicsőség a rendeltetése, és akiért Isten a világot teremtette: ez pedig az emberi személy. Kiált a föld, de mindenekelőtt a gyűlölet által elöntött emberiség kiált. A gyűlölet maga is az élet mélységes leértékeléséből fakad, pedig az élet – ahogy hallottuk – nekünk, keresztényeknek az Isten családjában való részvételt jelenti, osztozást az Úr Krisztus testén és vérén, amit az eucharisztia szentségében ünneplünk.

Igen gyakran előfordul, hogy ez a kétségbeesett emberiség nehezen tudja kiáltással kifejezni imáját és esdeklését az élet Istennek.

És ilyenkor – emlékeztet bennünket Szent Pál – a Lélek közbelép bennünk, kőnémaságunkat és ki nem csordult könnyeinket Istenünkhöz intézett könyörgéssé változtatja szavakba nem önthető sóhajtozásokkal, vagy ahogy szintén fordíthatnánk, szavakba nem öntött, azaz néma sóhajtozásokkal. Ez a megfogalmazás annyira kedves a keleti keresztény világ számára, hogy Isten kifejezhetetlenségében (apophaszisz) látja a teológia egyik jellemzőjét: a teológia a felfoghatatlan szemlélése, hiábavaló próbálkozás a fátyol eltávolítására a végső igazságról, s így legfeljebb annak elmondási lehetőségét jelenti, hogy – amint Aquinói Szent Tamás ismétli meg majd nyugaton – mi nem Isten, nem pedig, hogy mi ő.

Itt van tehát egy nagy tanulság számunkra, akik gyakran úgy érezzük, hogy Isten birtokosai vagyunk, az igazság tökéletes ismerői, holott mi csak zarándokok vagyunk, akik ajándékba kaptuk az Igét, azaz Isten megtestesült Fiát,

mert annak ajándéka, hogy Isten dicsőségében élhetünk, az csak a kegyelemnek és azon Szentlélek kiáradásának a gyümölcse, aki „lelkivé” tesz bennünket. Keleten pedig a lelki atya és lelki anya a monasztikus szerzetes és szerzetesnő, vagyis az istenkereső emberek vezetője. Mi, nyugatiak is, jóval azelőtt, hogy ezeket az embereket lelki „vezetőknek” neveztük volna, lelki atyáknak, lelki anyáknak hívtuk őket. Érdekes változás.

Ebben a misében szeretnénk hozzákapcsolódni – úgy, ahogy tudunk, és amennyire képesek vagyunk, szárazságunkkal, szétszórtságunkkal, a szükségesre való összpontosításunk állandó elvesztésével is – a Lélek szavakba nem önthető sóhajtozásaihoz, aki azt kiáltja Istenhez, ami neki tetszik, és ami teljesen kifejezi természetünk sóhajtozását, melyet nem tudunk szavakba foglalni, azért sem, mert

a sietség rabjaiként nem hagyunk magunknak időt arra, hogy megismerjük önmagunkat, hogy megismerjük őt, hogy segítségül hívjuk őt.

Szent Ágoston arra biztat bennünket, hogy forduljunk önmagunk belseje felé, mert ott találjuk meg azt az igaz jelentést, amely nemcsak kifejezi azt, amik vagyunk, hanem az Atyához kiáltja arra irányuló szükségünket, hogy szeretett gyermekek legyünk, azt ismételgetve: „Abba, Atyám”: „Noli foras ire, in te ipsum redi; in interiore homine habitat veritas” [ne kívül keresd, magadba fordulj, a belső emberben lakik az igazság] [De vera religione, XXXIX, 72, CCL 32,234].

Aki szereti életét, az elveszíti – emlékeztet bennünket János evangéliuma –, de aki gyűlöli életét, az megmenti [vö. Jn 12,25]. Ebben az oly szélsőséges mondatban az Úr kifejezi keresztény sajátosságunkat. Minket a világ egy vesztes ember, egy legyőzött ember követőinek tekint, aki a halálon keresztül – és nem egy földi királyság építésén keresztül – megmentette a világot, és megváltott valamennyiünket.

Ferenc pápa arra tanított bennünket, hogy vállaljuk fel az erőszakot szenvedett élet kiáltását, tegyük magunkévá és mutassuk be az Atyának,

de azon is dolgozzunk, hogy konkrétan enyhítsük ez a kiáltást kiváltó fájdalmat, a föld bármely pontján és abban a végtelen sok formában, ahogyan a gonosz gyengít és pusztít bennünket.

Ma a liturgiát a keleti katolikus egyházakhoz tartozó atyák és hívők szervezték, és főként ők vesznek részt rajta, akik velünk együtt azért vannak jelen, hogy tanúi legyenek hittapasztalatuk gazdagságának és szenvedésük kiáltásának, melyet a néhai pápa örök nyugodalmáért ajánlanak fel.

Köszönetet mondunk nekik, amiért elfogadták, hogy tapasztalataik, kultúráik, de legfőképp roppant gazdag lelkiségük sokszínűségével gazdagítsák az Egyház katolicitását.

A kereszténység kezdeteinek gyermekeiként, ortodox testvéreikkel együtt szívükben hordozzák az Úr földjének ízét, sőt néhányan még ma is beszélik azt a nyelvet, amelyet Jézus Krisztus beszélt.

Történelmük csodálatos és fájdalmas fejlődése során fontos dimenziókat értek el, és a keresztény teológia kincsestárát olyan eredeti meglátásokkal gazdagították, amelyek számunkra Nyugaton nagyrészt ismeretlenek.

A keleti katolikusok a múltban teljes közösséget fogadtak el az ebben a bazilikában nyugvó Péter apostol utódjával. És ennek az egységnek a nevében tettek tanúságot – gyakran vérükkel vagy üldöztetésükkel – a hitükről. Ezek a fivéreink és nővéreink, akik a háborúk és az intolerancia miatt létszámukban és erejükben megfogyatkoztak, de nem a hitükben, továbbra is szilárdan ragaszkodnak annak a katolicitásnak az érzéséhez, amely nem kizárja, hanem inkább feltételezi sajátosságaik elismerését.

A történelem folyamán néha kevéssé értettük meg őket mi, nyugatiak, akik bizonyos korszakokban ítélkeztünk felettük,

és mi döntöttük el, hogy az, amit ők, az apostolok és a vértanúk leszármazottai, hisznek, hű-e vagy nem hű-e az igaz teológiához (vagyis a miénkhez), míg ortodox testvéreik, akik vérrokonaik, és ugyanazon a kultúrán, liturgián, Isten létének és működésének ugyanazon a felfogásmódján osztoztak, szökevényeknek tartották őket, akik elvesztették eredetüket, és egy olyan világhoz hasonultak, amelyet akkoriban kölcsönösen összeegyeztethetetlennek tekintettek.

Ferenc pápa, aki arra tanított bennünket, hogy szeressük a sokféleséget és mindannak kifejeződési gazdagságát, ami emberi, ma, úgy hiszem, ujjong, amikor azt látja, hogy együtt imádkozunk érte és együtt kérjük az ő közbenjárását.

Mi pedig ismételten elkötelezzük magunkat, hogy – miközben sokan közülük kénytelenek elhagyni ősi földjüket, mely a Szentföld volt, hogy megmentsék az életüket és egy jobb világot keressenek – érzékenyebbé tesszük magunkat arra, ahogyan pápánk kívánta, hogy befogadjuk őket és segítsük őket a mi földjeinken, hogy megőrizzük kereszténységük sajátosságát, mely szerves része katolikus Egyház voltunknak.

Keleti fivéreink és nővéreink szemében és szívének mindig is fontos volt a keresztény esemény hihetetlen paradoxonjának ápolása: egyfelől bűnös létünk nyomorúsága, másfelől Isten végtelen irgalma, aki trónja mellé állított bennünket, hogy még létében is osztozzunk azáltal, amit a nagy püspök és egyháztanító, Szent Atanáz, akire ma emlékezik az Egyház, „istenivé tételnek” nevezett [vö. Az Ige emberré válásáról, 54].

Liturgiájukat teljesen átjárja ez az ámulat.

Így például ebben a liturgikus időszakban a bizánci hagyomány vég nélkül ismétli ezt a kimondhatatlan tapasztalatot, mondva, énekelve, továbbadva másoknak: „Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott!” És ezt állandóan ismétlik, mintha azt akarnák elérni, hogy ez bevésődjön saját szívükbe és mások szívébe.

Ugyanez az ámulat fejeződik ki az örmény liturgiában is, amikor annak a Nareki Szent Gergelynek a szavaival imádkozunk, akit éppen Ferenc pápa kívánt az egyháztanítók közé sorolni, és akinek szavait a hagyomány az eucharisztikus euchológia szerves részévé tette: „Kérünk téged, Urunk, hogy bűneinket eméssze el a tűz, ahogy a próféta bűnei is elhamvadtak a fogóval neki felkínált égő széntől, hogy mindenben a te irgalmadat hirdessék, ahogy az Atya édessége hirdettetett Isten Fia által, aki a tékozló fiút visszavezette atyja örökségéhez, és a prostituáltakat az igazak boldogságába a mennyek országában. Igen, én is egy vagyok közülük: fogadj el engem is, mint közülük valót, mint az emberiség iránti nagy szeretetedre szorulót, engem, aki kegyelmedből élek!”

Íme pusztán két példa arra a vibráló erőre, amellyel a szív érzelmei keleten az elme tisztaságával keverednek, hogy bemutassák az Isten végtelen szeretete által megmentett mérhetetlen szegénységünket.

Kedves bíboros testvéreim, ahogy egyre közelednek azok a napok, amikor meg kell választanunk az új pápát, zengje ajkunk azt a Szentlelket hívó imát, amelyet egy nagy keleti atya, Új Teológus Szent Simeon írt himnuszai elején: „Jöjj, igaz világosság, jöjj, örök élet, jöjj, elrejtett misztérium, jöjj, megnevezhetetlen kincs, jöjj, kifejezhetetlen valóság, jöjj, felfoghatatlan arc, jöjj, örökkévaló örvendezés, jöjj, alkony nélküli világosság, jöjj, igaz reménysége mindazoknak, akik üdvözülni fognak. […] Jöjj, akire vágyott és vágyik az én nyomorult lelkem, jöjj, aki egyedül jössz az egyedülihez, mert egyedül vagyok, amint látod! […] Hogy ha szüntelenül téged látlak, halott létemre éljek, és ha szüntelenül téged birtokollak, szegény létemre örökké dúskáljak, és akkor minden királynál gazdagabb leszek; és hogy ha téged eszlek és iszlak és minden pillanatban magamra öltelek, az elmondhatatlan valóságokban éljek. Akkor minden jóban gyönyörködöm majd, mert te vagy a javak teljessége és a dicsőség teljessége, és a gyönyörűség teljessége, és téged illet a dicsőség, a szent és megelevenítő Háromságot, akit az Atyában és a Fiúban és a Szentlélekben tisztel, ismer, imád és szolgál minden hívő, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen” (Szent Simeon az Új Teológus: Az isteni szerelmek himnuszai, ford. Perczel István, L’Harmattan – Odigitria, Budapest, 2010, 23–24).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír