Corpus Christi – Magyar sorsok az esőerdő mélyén

Kitekintő – 2025. július 13., vasárnap | 20:00

Argentína északi részén, a Paraná felső folyásában, a folyóparttól néhány kilométerre, az esőerdőben húzódik egy közel ötezer lakosú kisváros, Corpus Christi. Történetéről Tóth Tamás egyháztörténész írását olvashatják.

Az ember óhatatlanul is felkapja a fejét a település kifejezetten katolikus neve hallatán, ahogy a bennfoglaló argentin tartomány neve is árulkodó: Misiones. Ez arról tanúskodik, hogy ezen a vidéken, a mai Paraguay, Brazília és Argentína területén jezsuita missziók voltak, amelyek az itt lakó guaraní indiánok érdekében jöttek létre. Loyolai Szent Ignác rendje, a jezsuiták a 17. század elején egy különleges dologba, egy „szent kísérletbe” kezdtek a guaraník között. Nem halat, hanem hálót adtak az őslakosoknak: a kereszténység átadása mellett letelepítették, önkormányzattal rendelkező városokba, a redukciókba szervezték, egyben önállóságra tanították őket és a fejlődés lehetőségét kínálták nekik. A spanyol konkvisztádorok ezzel szemben az őslakosokban inkább az olcsó munkaerőt, a termelést is folytató redukciókban pedig konkurenciát láttak. A jezsuiták ugyanis tanárokat, zenészeket, illetve különböző szakembereket képeztek itt, köztük asztalosokat, műtárgy- és hangszerkészítőket, építőipari, illetve könnyűfém-megmunkáló szakembereket. Az esőerdőben megmunkálható fa szinte korlátlanul állt rendelkezésre, a vasat pedig a helyben található, nagy vastartalmú kövekből vonták ki kemény munkával. A hódítók és a harminc redukció közti feszültég oda vezetett, hogy végül 1768-ban ezeket a közösségeket, ahol összesen úgy 700 ezer guaranít kereszteltek meg jó másfél évszázad alatt, a jezsuitáknak fel kellett számolniuk. A misszió című, 1986-os film Robert de Niro és Jeremy Irons főszereplésével erről a drámáról szól.

Ezen harminc redukció egyike volt Corpus Christi, mely nevét Krisztus Testéről, azaz Úrnapja ünnepéről kapta. A közösséget 1622-ben alapították. A különböző betegségek terjedése miatt háromszor kellett költözniük, míg 1701-ben meg nem találták a negyedik, immár végleges helyüket a mai Corpus Christi városa helyén, amely stratégiai szempontból is kiemelkedő helyen állt: a magaslatról be lehetett látni a három kilométerre húzódó Paraná folyó forgalmát, illetve erre vezetett több fontos út is. Innen ellenőrizni lehetett a Brazília felől beszivárgó rabszolga-kereskedők mozgását is, akik ugyancsak veszélyt jelentettek a guaraník számára.

A többi redukcióhoz hasonlóan Corpus Christit is fel kellett adni 1768-ban. A település valahogyan mégis túlélte a háborúkat és viszontagságokat, a 19. század végén pedig Európából telepesek érkeztek ide. A város rövid ideig az újonnan megalakult Misiones tartomány kijelölt székhelye is volt. A helyi emlékezet szerint úgy 100 évvel ezelőtt még álltak az egykori jezsuita misszió falai is, megvolt sok tetőcserép is, de az akkori vezetés szemében ezek nem jelentettek megőrzendő értéket, ezért eladták azokat építőanyagnak. Az argentin kormány csak 1943-ban döbbent rá a redukciók romjainak kulturális és történelmi értékére. Corpus Christi romjait időközben visszafoglalta az esőerdő, de jelenlegi állapotában az utóbbi évtizedekben gondosan óvják azt, ami megmaradt. Néhány éve sikerült a megmunkált kövekből valamennyit visszavásárolni a kisváros múzeuma számára.

Településnek huszonnégy éven keresztül volt polgármestere Ignacio Németh, aki büszkén – argentin spanyol nyelven – meséli, hogy az első, itt otthonra lelt magyar bevándorló éppen 115 évvel ezelőtt, 1910-ben érkezett ide Tóth János személyében. Őt mások követték, köztük a volt polgármester ősei. A betelepülők mindegyike kapott száz-száz hektár esőerdőt, amelyet azonban mindenkinek magának kellett művelhetővé tennie. Ez nemcsak azért nehéz feladat, mert a növényzet nagyon sűrű, hanem azért is, mert művelés híján a természet itt nagyon gyorsan visszaveszi azt, amit elvettek tőle. A tartomány a híres argentin teaféleség, a yerba mate ősi termőhelye, ezért az ide jövők ezzel kezdtek foglalkozni. A mate fájának levele ma is nagyon értékes, országszerte az argentinok kedvenc itala (Ferenc pápa is szívesen fogyasztotta); értékét jól mutatja, hogy a guaraník között fizetőeszköznek számított egy időben.

Bangha Béla jezsuita a két világháború közt járt Dél-Amerikában, és a Corpusban élő katolikus magyarokat is felkereste. Erről az 1934. június végi találkozásról így számolt be missziós naplójában: 

„A kicsiny magyar egyházközség harangszóval fogadja a hazai földről érkezett igehirdetőket. Hiszen, mondja Tóth János bácsi s majd a könnye buggyan ki a szeméből: amióta itt élünk Corpuson, sohasem mertük még álmodni se, hogy egyszer magyar lelkész szentbeszédjét hallhatjuk és egészen bizonyos, hogy koporsónk zártáig nem lesz abban többet részünk! […] A templom bejárata föl van díszítve, ékes betűkkel ragyog felénk pálmaágak s virágfüzérek közt az »lsten hozta« felírás, az argentinai, a magyar és a pápai zászló. Elől állnak a fehérruhás lányok, aztán az asszonyok, férfiak, csupa tagbaszakadt, derék, sorsverte magyar. Mindenfelől »Isten hozta« és »Dícsértessék« hangzik felénk” (Bangha Béla: Utak és élmények. II. Amerika. Budapest [1942], 277. oldal).

Többükről utca van elnevezve, így az említett Tóth Jánosról is, akinek történetét Bangha a könyvében később részletesen hozza: Bársonyos községben született, az akkori Veszprém vármegyében, és 1891-ben, tizennyolc évesen indult el a szüleivel együtt Amerikába. Későbbi feleségét, aki a közeli Lovászpatonáról származott, az úton ismerte meg. Először Brazíliában töltöttek öt évet, onnan kerültek Argentínába, ahol megjárták többek között Buenos Airest és Patagóniát is, mielőtt a család Corpusban végleges otthonra lelt volna. Ekkor már négy gyermekük volt, és velük jött János öccse, Nándor is, aki azonban az odaúton megfázott, és megérkezésük után nem sokkal meghalt. A település a kihalás szélén volt. Ahogy maga Tóth János mesélte Bangha páternek: „Corpusban csak két magyar család volt mielőttünk, meg két lengyel és egy horvát. Azok is elmentek; mire mi kijöttünk, már csak három lakosa volt Corpusnak. Ma [1934-ben] van kétezren fölül” (Uo., 290. o.).

A város újranépesítésében tehát fontos szerepet játszottak az akkor érkezett magyarok. Sokak emlékezetében éppen ezért Corpus mint magyarok által újraalapított város él. Maga Tóth János szorgalmával a feléledt városka egyik legtehetősebb polgárává lett, neki volt a legnagyobb teaültetvénye, és ő vezette a templomépítési mozgalmat is. A helyi emlékezet szerint a településen egy akkor (és ma is) ritkaságnak számító emeletes házat emeltetett a tartományi kormányzó számára, mivel a helyiek azt szerették volna elérni, hogy a kisváros újra Misiones székhelye legyen. Ez a ház még ma is áll.

A régi temetőben – amely a jezsuita misszió egykori főterén van – sétálva nemcsak az egykori magyar bevándorlók és leszármazottaik nevei tűnnek fel, hanem a helyiek történetét jól ismerő volt polgármesternek köszönhetően további magyar sorsok is körvonalazódnak.

Sajátos história Németh Idáé, aki egy Dél-Amerikába tartó francia bevándorlóhajó fedélzetén látta meg a napvilágot 1910. január 19-én. Bőven elmúlt már negyven éves, mire megkapta első személyi okmányait Juan Domingo Perón első elnöksége (1946–1955) idején annak feleségének, Evitának köszönhetően.

Megkapó történet László Istváné és feleségéé. László István az első betelepülők közt volt. Gyermekkori játszópajtása, Németh Rozália azonban Magyarországon maradt. Levélben tartották a kapcsolatot, végül Rozália követte Istvánt Corpus Christibe, ahol összeházasodtak, gyermekeik születtek, most pedig egymás mellett nyugszanak a település temetőjében.

A második világháborút követően valamelyest elfelejtődött, hogy itt is élnek magyarok. A tartomány legfontosabb főútját végül nem Corpuson, hanem néhány kilométerrel arrébb, egy másik településen vezették keresztül. A felejtésben ezen túl bizonyosan az is közrejátszott, hogy a kisváros Argentína északi határához fekszik közel, ám a fővárostól, Buenos Airestől, amely a magyar katolikus misszió központja is, közúton több mint ezer kilométerre található. A folyami út még ennél is sokkal hosszabb. Az utóbbi évtizedekben találtak rá a kutatók újra az itt élő magyar leszármazottakra. A most élő helyiek a harmadik-negyedik-ötödik generáció tagjai, ők már nem beszélik a magyar nyelvet, de kulturális kötődésük a magyar állami figyelemnek is köszönhetően újra erősödik. A diaszpórában élő közösségeket, így az Argentínában élő magyarságot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) évek óta segíti a Külföldi Magyar Lelkipásztori Szolgálaton keresztül. Az utóbbi években a Szent József Argentínai Civil Katolikus Egyesület szervezésében több magyar pap is eljutott Corpus Christibe. A helyi idősek otthonában, amelyet magyarok alapítottak, tavaly Sajgó Szabolcs jezsuita, idén Tóth Tamás egyháztörténész mutatott be szentmisét és találkozott az ott élőkkel.

Az egykori magyar betelepülők leszármazottai ma is ebben a tiszta, rendezett, tágas, esőerdővel körülvett kisvárosban élnek, és mindig nagyon örülnek a magyar látogatóknak, különösen a névrokonaiknak. Ignacio Némethnek köszönhetően a magyar nemzeti színek néhány éve bekerültek a település zászlajába: a kisvárosban élő magyarok és utódaik ezzel a történelmi gesztussal szimbolikusan is Corpus Christi, azaz Krisztus Teste tagjai lettek.

Szerző: Tóth Tamás

Fotó: Kasza István/Szent József Argentínai Civil Katolikus Egyesület, Tóth Tamás

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria