Csád: A komboniánus misszió, szudáni menekültek tömegei, elfelejtett humanitárius válság

A helyzetről John Ikundu, a komboniánus misszionáriusok rendjének főtitkára beszélt a vatikáni médiának, aki 20 éven át szolgált az országban.

Csád egész keleti térségében, a Szudánnal közös határ mentén mindössze egyetlen kórházépület található, ráadásul az is több száz kilométerre a határtól. Az országnak több mint 21 millió lakosa van, átlagéletkoruk pedig nem éri el a 16 évet. 

Az elmúlt három évben a világ egyik legsúlyosabb humanitárius válságával kellett szembenézniük, amelyet a szudáni háború elől menekülők tömeges beáramlása idézett elő.

A konfliktus 2023 áprilisi kitörése óta több mint 1,5 millió ember érkezett az országba.

Az afrikai országok közül Csád fogadta be a legtöbb menekültet, az országról mégsem hallani szinte soha – panaszkodik John atya a vatikáni médiának. Ő maga 20 éven át szolgált ebben a térségben, és egyike volt az első afrikai komboniánus misszionáriusoknak, akik ide érkeztek.

„A menekültek – mondja – sivatagos, kiszáradt területen kelnek át. Rendkívül nagy számuk óriási problémákat okoz az országnak.” A főtitkár által felsorolt legsúlyosabb problémák között szerepel a befogadó létesítmények teljes hiánya, valamint a vízhiány, amely mára krónikus és rendkívül súlyos vészhelyzetté vált. Ehhez járul továbbá – egészíti ki –, „hogy nincs elegendő iskola és képzési lehetőség a nagy számban érkező fiatalok számára, ami drámaivá teszi az általános helyzetet”.

A menekülő lakosság többsége a mongói apostoli vikariátus területén összpontosul, amely ezeket a sürgető szükségleteket szolgálatának középpontjába állította, elsősorban az egyházmegyei karitásszal együttműködve, hogy biztosítsák az alapvető szükségleti cikkeket. „Az ország legfontosabb humanitárius logisztikai központja – hangsúlyozza John atya – éppen ezen a területen, Farchanában található, ahol az ENSZ több létesítményt is elhelyezett annak érdekében, hogy közelebbről követhesse nyomon a helyzetet.” A segítségnyújtás azonban nem elegendő:

a segélyszervezetek jelen vannak a térségben, de a szükségletek összehasonlíthatatlanul nagyobbak.

Két egymásra rakódó válság

A Szudánból menekülők tragédiájához súlyos környezeti válság is társul, amely ennek következtében hasonlóan súlyos élelmezési válságot idéz elő. A kérdéssel kapcsolatban John Ikundu így fogalmaz:

Csád azon országok egyike, amelyek a leginkább elszenvedik a klímaváltozás súlyos következményeit.

Idén a szárazság a déli részen sújtotta a térséget, és drasztikusan csökkentette a rizstermést, amely a régió alapvető élelmiszere.”

A helyzetet ráadásul tovább súlyosbítja a közlekedési infrastruktúra rendkívül elégtelen volta: az utak rossz állapotban vannak, ezért az élelmiszerek elszállítása a termőterületekről a fő piacokra szinte lehetetlen vállalkozássá válik. Ennek következménye, hogy mire az élelmiszer eléri célállomását, olyan magas lesz az ára, hogy a lakosság számára megfizethetetlenné válik.

A különböző környezeti problémák mellett ott van a Csád-tó kérdése is, az ország nyugati részén, amelyet egykor az állam legfontosabb vízforrásának tekintettek. A meder a szélsőséges hőmérsékletek miatt 90 százalékban kiszáradt. Bár a vízszint mára kissé emelkedett, továbbra is problémát jelent az instabilitás, a vízszint folyamatos és kiszámíthatatlan ingadozása.

Ezenkívül létezik egy belső konfliktus is, amely a média számára láthatatlan. A fokozódó elsivatagosodás miatt – miközben az északról érkező szelek a Szahara homokját dél felé sodorják – a térség pásztorai más területekre vándorolnak több ezer, vizet kereső állatukkal együtt. Így elkerülhetetlenül olyan földeket foglalnak el, amelyeket a földművesek gabonatermesztésre használnak. Ez súlyos belső konfliktusokhoz vezet, áldozatokat követel, és az erőszak olyan körforgását táplálja, amelyből nincs kiút.

Méltóság és ellenállás

Az országban eltöltött 20 év tapasztalatára támaszkodva John atya így beszél a csádiakról: „Van valami, ami nagyon megragad Csádban: az a méltóság, amellyel az emberek élnek. Annak ellenére, hogy a világ egyik legszegényebb országa, rendkívül kemény éghajlattal és erős társadalmi-politikai feszültségekkel, az emberek nagy méltósággal élnek. A csádi ember szereti a hazáját, és még ha el is hagyja, egy napon vissza fog térni.” A nemzethez való kötődés kapaszkodót jelent a rendkívül nehéz jövővel szemben.

„Minden év decemberében – folytatja John atya – az ország püspöki konferenciája összeül, hogy üzenetet fogalmazzon meg az egyház és a társadalom számára. A felhívás arra szól, hogy tartsuk égve a remény lángját, ne adjuk fel, és továbbra is reménykedjünk.

A püspökök határozottan arra ösztönzik az államot, hogy fektessen be az iskolákba, a képzésbe és az oktatásba, mert a jövő abban van: a fiatalok felkészítésében a holnapra.”

Az egyház fontos kapaszkodó Csádban

Az országban az egyház nemcsak lelki értelemben nyújt bátorítást, hanem a helyszínen végzett konkrét tevékenységeken keresztül is segíti az embereket. „Comboni Dániel álma éppen ez volt – zárja gondolatait Ikundu atya –, hogy a kontinens misszionáriusait saját területükön lássa tevékenykedni Afrika evangelizálásáért, hogy saját magukon keresztül újítsák meg a kontinenst. Ma ez a kívánság rajtunk, afrikaiakon keresztül valósul meg: kongregációnkon belül mi vagyunk többségben, ami egyszerre jelent eredményt és kihívást. A hitet, amelyet kaptunk, meg kell osztanunk másokkal, és a növekedését is elő kell segítenünk, mindenekelőtt tanúságtételünk által.”

Forrás és fotó: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír