Csak azért is pap leszek... – Beszélgetés Csete Ivánnal, New York állam egyetlen magyar papjával

Egy szeptemberi New York-i magyar mise után Antal-Ferencz Ildikó beszélgetett Iván atyával kalandos életútjáról; az is kiderült, hogy 86 évesen még 14 évre vannak tervei.

– A misén megemlítette, hogy gimnazista korában már érte retorzió a kereszt miatt...

– Amikor 1950-ben, 14 évesen gimnáziumba jelentkeztem, tiszta kitűnő voltam, így tanulmányi eredményeim alapján nem volt okuk arra, hogy ne vegyenek fel. De a családom miatt osztályidegen voltam, ezért Csernai igazgató a felvételi irodában rámutatott a nyakamban logó keresztre és azt mondta: „Fiam, amíg ezen nem változtatsz, addig ide nem jössz!”. Így nem tudtam gimnáziumba kerülni, ami sokat ártott a felkészültségemnek, mert orvos akartam lenni. Kereskedelmibe kerültem, ahol utáltam a számvitelt... Érettségi után „természetesen” nem vettek fel az egyetemre sem, így a zirci kórházban dolgoztam egy évet, de közben készültem a felvételire. Édesapámnak voltak orvos kapcsolatai, például a szegedi egyetemen Láng Imre, kiváló, amerikai ösztöndíjas agysebész, ő bejuttatott protekcióval, miután a felvételit megírtam.

– ’56-ban tehát húszéves szegedi orvostanhallgató volt, és aktív részese a forradalmi eseményeknek...

– Igen, mi kezdtük az egyetemi mozgalmat, a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) révén próbáltuk a rendszer megváltoztatni. Kezdetben csak az orvosi vonalon, okosan, oktatási reformokkal, például az orosz nyelvet töröljék el, a német–francia–angol hasznosabb az orvosoknak, aztán más módon is, például a kötelező hadszolgálat eltörlésének kezdeményezésével. Ebből aztán pillanatok alatt politika is lett. Tudniillik, akkor volt október 6-án a Rajk-temetés, a kivégzett elvtársak rehabilitációja pedig óriási eseménynek számított akkor. Szabad választásokat akartunk és azt, hogy a kötelező kolhozosítást állítsák le, megmaradhassanak a magánbirtokok.

Azt is felismertük, hogy ameddig a szovjet csapatok megszállva tartják az országot, addig ez nem fog sikerülni. Így állt össze a 16 pontos kérelem, amelynek lényege, hogy a szovjet csapatokat vonják ki.

Kezdeményezésemre bevettük a pontok közé a régi magyar címer visszaállítását is; egyelőre csak a Kossuth-címerét, mert a Szent Korona túl sok lett volna egyszerre. A biztonsági szervek felfigyeltek, de nem akartak egyből lecsapni, az akkori ideológia szerint a már nem élő Sztálin volt a főbűnös, a többiek mind „jófiúk”. Ezért igyekeztek finoman kezelni a helyzetet, nem akartak rögtön terrorral válaszolni, hanem leküldtek Szegedre egy ávós csapatot, akik megfigyeltek minket, hogy el tudják dönteni, lecsapjanak-e. Mi ezt azzal cseleztük ki, hogy küldötteket küldtünk más egyetemekre, Debrecenbe, Pécsre, Veszprémbe; én Miskolcra mentem egy barátommal, Hámori Karcsival, és erről az ávósok nem tudtak. Ott voltam a szegedi egyetemi nagygyűlésen október 21-én, beszélgettem diákokkal, majd felmentem Budapestre, ahol kitört a forradalom. Nagyon vártuk az amerikaiakat... Amikor megdördültek az ágyúk november 4-én hajnalban, örömmel nyugtáztam, hogy végre megérkeztek... Amikor az oroszok leverték a forradalmat, a diákszervezettől – amelynek tagja voltam – szóltak nekem, hogy ne legyek naiv, meneküljek, ezért végül a bátyámmal és néhány barátommal kiszöktünk Ausztriába.

– A bátyja miért menekült?

– Neki sem volt jövője a kommunizmusban, mert a dzsessz akkoriban reakciós kapitalista zenének számított, tiltották is, de Jóskáék két megengedett éjjeli mulatóhelyen, a Paradisóban és a Pipacsban mégis játszották, Tóth Menyhérttől ellesve King Cole-t, Big Bandet, Ella Fitzgeraldot és Louis Amstrongot. Ausztriából – ahol a menekülteket szépen elrendezték a szabad országok – én Németországba akartam menni, hogy beálljak a nyugatnémet hadseregbe, mert a kommunisták olyan propagandát csináltak a németek ellen, hogy azt hittük: azok készen állnak a Szovjetunió megtámadására az amerikaiakkal együtt... Ez ugye, nem így történt, és mivel a bátyám a zene miatt, a barátaink családi okokból inkább Amerikába akartak jönni, velük tartottam.

– Hogy élte meg az első éveket Amerikában?

– Száz magyar fiút – köztük engem – elvittek egy vermonti főiskolára, a Saint Michael’s College-ba, angolt tanulni. Három hónap után pedig elküldtek minket dolgozni, én pincér lettem, majd ácssegéd. Egyes magyar fiúkat elhelyeztek egyetemekre is, ugyanis a legnagyobb egyetemek ösztöndíjakat ajánlottak fel a magyaroknak, amire még azok is beadták a kérelmet, akik nem is voltak egyetemisták, de ugye, ezt nem lehetett leellenőrizni. Engem két helyre is felvettek, az egyik a Dartmouth College – ez egyike az itteni legjobb fiúegyetemeknek, az úgynevezett Ivy League tagja, amelyhez tartozik a Harvard, a Yale, a Princeton, a Columbia is –, a másik a jezsuita Fordham University. Én a katolikus egyetemet választottam, ott elvégeztem az úgynevezett pre-medical (orvosi egyetemre való felkészítő – a szerk.) képzést. Itt az orvosi tanulmányok összesen nyolc évig tartanak: benne négy év pre-med és négy év „igazi” orvosi képzéssel. Közben mindenféle munkákat elvállaltam, voltam például mosogató az Empire State Buildingben, máshol pedig takarító. Mivel nem volt pénzem, elhatároztam, hogy Európába megyek tanulni, mert ott olcsóbb volt. Németül és franciául is tudtam egy kicsit, ezért e két országon gondolkodtam. Közben a magyar politikai vonalat sem hagytam el, tartottunk kommunistaellenes beszédeket, tüntetéseken vettünk részt az orosz nagykövetség előtt, stb. Akkoriban Charles de Gaulle volt a nagy francia államférfi, aki azt mondta: „Európa nem az Elbánál végződik, hanem az Atlanti óceántól az Urálig terjed”. Ez a mi emberünk – gondoltam –, és Franciaországot választottam. Ott is először az orvosi vonallal próbálkoztam, de felhagytam vele...

– Miért tette, ha már annyit tanulta korábban?

– Nem volt igazi ambícióm, inkább a kitűnő orvos apám és a nagyapám miatt választottam. Párizsban a történelem és politikatudományi szakok érdekeltek, de ezekhez először meg kellett tanulnom franciául. A Middleberry College-ban, az egyik legjobb nyelvi iskolában mesterfokozatot szereztem és utána beiratkoztam a Sorbonne-ra, ahol Kossuth dunai konföderációját választottam témának, és párhuzamosan a Sciences Póra (Párizsi Politikai Tanulmányok Intézete – a szerk.) is jártam, ami egy híresen sznob diplomataképző. Közben nyáron itt dolgoztam, Amerikában, néha egyszerre három állásban is: volt olyan nap, hogy este a Metropolitanben voltam jegyszedő, éjjel pedellusként takarítottam, nappal pedig „gépíró-kisasszonyként” dolgoztam; gépelni még a kereskedelmiben megtanultam. Alig aludtam, de három hónap alatt összegyűjtöttem annyi pénzt, amiből egy évig éltem Párizsban, egy mosdó nélküli kis padlásszobában.

– Mikor, hogyan lett pap?

– Hát úgy, hogy megismerkedtem egy nagyon helyes, nagyon vallásos francia lánnyal. Közben volt egy nagy szerelmem itt, Amerikában is, de tudtam: itt az ideje, hogy megnősüljek, hiszen már harminc év körül voltam. Emmanuele Mallard meghívott egy kávéra, majd egy lelkigyakorlatra. Nagyon tetszett nekem, és arra gondoltam, hogy biztosan tervei vannak velem, rendbe akar hozni, úgyhogy azt válaszoltam neki: „Miért ne?” Az Alpok tövében egy híres lelkigyakorlatos házban voltunk, körülbelül 200 másik fiatallal együtt, és egy hétig egy szót sem beszélhettünk – nagyon megtisztító volt. A pappal beszélhettünk, énekelhettünk, de egymással nem, csak kivételesen, „privátban”. Ezért egyik nap meghívtam Emmanuele-t a szobámba, és megkérdeztem tőle, egybekelünk-e? Nem volt túl romantikus, elismerem, furcsán is nézett rám, és mosolyogva azt válaszolta, nem, hiszen nem is ismerjük egymást rendesen, ő nem erre gondolt, nem ezért hívott oda. Nagy pofára esés volt, viszont onnantól már nem a lányra, hanem a papra figyeltem. Arra gondoltam: otthon kommunizmus van, a fele világ istentelen, nem ismeri Istent vagy nem tartja fontosnak, és senki nem akar pap lenni... Ezért amolyan magyaros dacból elhatároztam, én csak azért is pap leszek.

Persze ennek a döntésnek azért voltak más előzményei is. Az egyik, hogy nagyon ambiciózus fiatalember voltam, sokféle diplomám volt, és

már majdnem befejeztem a doktorátust a Sorbonne-on is, amikor szembetalálkoztam ezzel a mondattal: „Mit használ az embernek, ha megnyeri az egész világot, de elveszti az örök életet?” (Mt 16,28 ).

A másik meghatározó élményem a párizsi Sacré Cœur-bazilikabeli szentségimádás. Ezt a templomot a nemzet bűneinek vezeklésére építették, a Jézus Szíve oltárkép felett ki is van írva: „Jézus Szent Szívének a bűnbánó Gallia”. Folyamatosan van ott szentségimádás; nappal a nők, éjjel a férfiak. Én egyetemistaként a vasárnap esti misékre jártam, és egyszer az egyik pap a szószékről kért egy önkéntest az aznapi éjjeli szentségimádásra, mert valaki nem jött el, és én felemeltem a kezemet. Hajnali 4-ig virrasztottam. Utána meghívtak, hogy legyek állandó részvevője a szentségimádásoknak, onnantól mindig kaptam a meghívókat. Ezután „jött a képbe” Emmanuele, aki egyébként később apáca lett.

– Miért jött vissza Amerikába?

– A bátyám megnősült, két fia született, de bármilyen nagyszerű dzsesszzongorista volt, mint a művészek általában, ő is kissé labilis volt. Mivel nem tudott megélni a művészetből, mindenféle állásban dolgozott. Végül elváltak, és neki szüksége volt támogatásra. A bátyám egyébként nagy antikommunista volt, annyira, hogy egyszer egy gazdag kínaitól nem fogadott el borravalót, ezért kirúgták az állásából. Szóval elkezdtem körülnézni, hol is tanulhatnék, és azt gondoltam, hogy annyit tanultam már, biztosan elismernek abból valamit. De nem így volt, végig kellett csinálnom a négy évet a New York-i Szent József-szemináriumban, ahol egy évig úgynevezett special student (különleges tanuló, aki nem az oklevél megszerzése érdekében hallgatja az órákat – a szerk.) voltam, mert el akartam menni Bécsbe, a Pázmáneumba, hogy a magyarokkal szorosabb kapcsolatot tartsak fent.

Amikor Mindszenty bíboros itt volt, találkoztunk. Bemutattam neki a 12 éves unokaöcsémet, akihez intézett első kérdése így szólt: „Beszél-e hozzátok az édesapátok magyarul?”; 

és nagyon örült, hogy én pap akarok lenni. A tervem azonban kútba esett; Mindszenty meghalt, Gianone Egon tisztelendő (a Pázmáneum rektora 1971-től 1987-ig –  a szerk.) pedig azt mondta, inkább maradjak Amerikában, itt is tudok magyar munkát végezni. Végül ’81-ben szenteltek pappá, a New York-i Szent Patrik-székesegyházban. Akkoriban New Yorkban az egyetlen magyar templom a Szent István-templom volt, de az a ferences rendhez tartozott, én viszont nem voltam ferences, így nem mehettem oda. Kineveztek New York állam északi részén egy szép amerikai plébániára, ahol volt pár magyar; négy évig ott voltam.

– Hogy került mégis New Yorkba?

– Úgy, hogy beléptem a ferencesek közé, hogy még jobban tudjam szolgálni a magyarokat. De akkor sem vezetett sima út ide. Csorba Domonkos OFM custos atya rögtön betett a New Brunswick-i, nagyon erős magyar plébániára, ott voltam ferences jelölt papként két évig, utána pedig elküldött Bostonba noviciátusba. Két magyar ferencessel együtt voltam ott novícius, az egyikük Kiss György Barnabás, aki most az észak-amerikai magyar papok „főnöke”, Cserháti Ferenc püspök alatt. Egy olasz plébániára kerültünk, ahol nagyon szerettek az olaszok, de a novíciusmester nem szeretett, mindenen fennakadt. Például azon, hogy nem úgy énekeltem a gregoriánt, ahogy szerinte kellett volna, nem tetszett neki a javaslatom, hogy növeljük a gyóntatási időt, ahogy az sem, hogy a pápa látogatásakor a televízióban a közvetítést akartam nézni, nem azt, amit ő… Így végül elküldtek Burtonba (Michigan állam), ami Csorba atya szerint a világ végén és még két mérföldre van... De ott is sok magyar élt és volt egy gyönyörű templom, csak a város romlott el teljesen. Később Csorba atya úgy döntött, el kell adni a burtoni birtokot. Vett egy kis házat a New York-i 83. utcában, és létrehozott egy magyar központot, hogy megerősítse a helyi magyar közösséget. Nekem volt egy szép kis plébániám (Aquinói Szent Tamás-templom, Forestburgh, New York állam), amelyet 17 évig vittem. Ott bevezettem a magyar misét, amire akár 100 mérföldről (több mint 160 kilométer –  a szerk.) is jöttek a „felvidéki” magyarok. Sajnos, azt is bezárták később.

– Mi történt ezalatt New Yorkban?

– A Szent István-templomban akkor már nem volt magyar plébános. A ’29-es világválságkor az előző évben felavatott, a magyar bevándorlók pénzéből felépített gyönyörű templomot is maga alá temette a krach, így átadták annak vezetését az amerikai provinciának, akik kifizették az adósságát. New Yorkban akkoriban rengeteg magyar volt, ahogy egyébként most is van, volt katolikus, református és baptista magyar templom is. Azt is megígérték, hogy a Szent István-templomban mindig lesz két magyar pap, de egyik sem lehetett plébános, és ez mindig súrlódásokat okozott, hiszen a magyar papok másodhegedűsök voltak a saját templomukban. Aztán jött a magyar rendszerváltás, és mivel az itteni magyar ferencesek száma nagyon megcsappant, kiküldtek egy vatikáni magyar származású megbízottat megfigyelésre, aki azt a következtetést vonta le: a magyar ferenceseknek be kell olvadni az amerikai ferences tartományokba, vagy menjenek haza, hiszen itt már alig van magyar, nincs amiért „erőltetni” ezt a magyarplébánia-ügyet. Az amerikai érsekség nagy átrendezésbe fogott, két fordulóban hatvan plébániát zártak be akkoriban, köztük a New York-it is 2015. november 2-án. Ők azt mondták, egyesítik a szomszédos Szent Mónika-templommal, és megengedték, hogy évente kétszer mondjunk magyar misét: Szent István-napon és az alapítás évfordulóján. Sokat lobbiztam, de nem sikerült megakadályoznom ezt. Csorba atya maradhatott öt évig, utána hazament, most is Magyarországon él, az esztergomi rendház szociális otthonában. Utána Kormon Józsefet küldték, majd két fiatal ferencest, de azok nem maradtak itt sokáig; a végén nem volt magyar pap. Most is csak amolyan „helikopterpapok” vannak, mint Balogh Laci atya és én.

– De most mégsem a Szent Mónika-templomban vagyunk, mit történt még?

– Nagyon kaotikus volt az átmenet. Az itteni utolsó amerikai plébános a nagyszerű magyar ifjúsági csoportot leépítette, súlyos anyagi problémát okozott, a költözéssel sok irat elveszett, a mindentudó titkárnő pedig meghalt, az épületből azóta iskola lett... A Szent Mónika-templom új plébánosa nagyon ellenséges volt a magyarokkal szemben, nem akart együttműködni, a végén már orgonálni sem lehetett. Ezért 2016-ban megfogadtuk Keleti Mártának azt a javaslatát, hogy menjünk át a közeli, német alapítású Szent József-templomba, vagyis ide. Ez korábban teljesen német környék volt, de a sok német vendéglőből csak egy maradt, a Heidelberg, ahogy a magyar éttermekből is csak a Budapest. Bonifác atya barátságos, megengedte a heti magyar misét.

– És mi a helyzet most? Hányan járnak ide és milyen korosztályból? Azt hallani, hogy csak idősek vannak, de a mai misén láttam több kisgyermekes családot, volt hittan a mise előtt, közös kávézás utána...

– New York mindig is átmenő hely volt, mert aki tehette, előbb-utóbb elköltözött egy szebb helyre. A magyar ház most is működik, van benne magyar iskola, de a vallás ma már nem hangsúlyos ott. Korábban ezek voltak a magyar kereszténység utolsó bástyái: szombaton magyar iskola, vasárnap magyar mise; a kettő egymás mellett volt, és a legtöbben mindkét helyre jártak. Mára kiöregedtek a hívek, a fiatalabbaknak pedig már túl sok terhet jelent mindez. Ma olyan 20–30 fő jára magyar misékre, de ma például 45-en voltak, a hittan miatt is. A hittant csak most, ősszel kezdtük el.

Nemrég kezdett kicsit növekedni a magyar közösség, amióta néhány fiatal házaspár – főként erdélyiek – kisgyerekkel idejöttek;

pár éve valóban már csak az idősebbek jártak. Winer Róbert nagyváradi származású világi bizottsági elnök szívvel-lélekkel szorgalmazza a magyarság ügyét, egymaga készíti a legszebb magyar bulletint, az unokái is ide járnak hittanra; és nemrég megjelent egy agilis hölgy, Perényi Ágnes gyermekgyógyász, akivel együtt dolgoznak az itteni katolikus magyar közösség fellendítésének ügyén.

Az én tervem pedig az, hogy nemcsak ingázom, hanem a hét nagy részében itt leszek. A plébániának van ugyan vendéglakása, de én máshol lakom, és nincs irodánk se, én mégis szeretnék többet jelen lenni: meglátogatni a betegeket, foglalkozni az iskolásokkal – mintha lenne állandó papjuk. Most messze, Port Jervisben élek, ott is el kell végeznem egy kis szolgálatot, amit önszántamból vállaltam. Egyébként nyugdíjas vagyok, szabad ember, mégis besegítek ott is, mert ott a lakásom és a „felvidéki” magyarjaim, akiket nem hagyok.

Van még 14 évem, szeretném kihasználni, bár tudom, a Gondviselésnek nem kell határidőt szabni...

Szöveg és fotó: Antal-Ferencz Ildikó

Magyar Kurír