Csaknem egy éve tart az elfelejtett háború Szudánban, a lakosság menekül, éhezik

Vannak háborúk, amelyek az újságok címlapján szerepelnek, mert sok külföldi tudósító van jelen a helyszínen, vagy mert európai és világszinten is az egyensúly forog kockán. Vannak olyan háborúk is, amelyeket a reflektorfénytől távol, valamelyik elfeledett országban vívnak. Ez a helyzet Szudánban, ahol nincsenek újságírók, hogy tanúskodjanak.

A tavaly április közepén kitört szudáni polgárháborúnak legalább 20 ezer halottja és több mint 100 ezer sebesültje van. Ebben az országban él a világon a legtöbb belső menekült: több mint 11 millióan. Több mint 3 millió menekült él Egyiptomban, Líbiában, Csádban, Dél-Szudánban, Etiópiában, Eritreában. Az infrastruktúra és a nagyvárosok elpusztultak, leállt a mezőgazdaság. A tizenegy hónapos háború után ezért az éhínség réme fenyegeti az ország 45,5 millió lakosát, akik 1,8 millió négyzetkilométernyi területen élnek.

A BBC újságíróinak – a brit médiatársaság számos munkatársának köszönhetően szinte teljes lefedettséggel büszkélkedhet a bolygón – most először sikerült eljutniuk a harcok frontvonalába, a Kartúm államban található Omdurmánba. Mögé akartak nézni az eseményeknek, a hadsereg és a Rapid Support Forces (RSF, Gyorsreagálású Támogató Erők) katonái közötti véres összecsapásoknak, hogy lássák, ami rejtve van: a civil áldozatokat, családokat, időseket, éhező, gyógyszerekhez és oktatáshoz nem jutó, a túlélésért küzdő gyerekeket.

Az egykor zsúfolt régi omdurmáni piac romokban hever – jelentették a BBC riporterei –, a boltokat teljesen kifosztották. Az utcákon szinte csak katonai járműveket lehet látni. Csak kevés idős ember maradt a városban a lakosok közül. Muktár al-Badri Mohieddin, aki botjára támaszkodva jár, egy romos mecset melletti rögtönzött sírokkal borított helyre mutat: tégladarabokkal és betonlapokkal jelzett földhalmok. „150 ember van itt, sokukat ismertem: Mohamed, Abdullah, Dzsalal – mondja, és hosszan elidőzik egy név előtt: Dr. Jusszef al-Habr, az arab irodalom ismert professzora. Már csak én maradtam” – teszi hozzá.

A front kevesebb mint egy kilométerre van. A terület most a hadsereg kezében van, amely megszerezte a lázadó erőktől. Az egyik lakos, Muhammad Abdel Muttalib fosztogatással vádolja őket: „Kiürítették a házakat, autókat és televíziókat loptak. Megverték az időseket, a nőket... Az emberek éhen haltak, néhányukat magam húztam ki a házukból, hogy a holttestek ne ott induljanak bomlásnak.” Hozzáteszi, széles körben ismert tény, hogy a nőket megerőszakolták.

*

A Vatican Newsnak február végén egy neve elhallgatását kérő misszionárius szerzetes mesélte el, mi zajlik az országban a katolikus kisebbség körében. A szudáni egyház szenvedése napról napra növekszik, arányosan a polgárháború eszkalálódásával. A misszionárius számításai szerint a muszlim országban, ahol a katolikus egyház 2 százalék körüli kisebbségben van, a közelmúltbeli összecsapások miatt a férfi szerzetesek, papok száma harmincra csökkent. Így nagyon nehéz fenntartani az összes egyházi tevékenységet a mintegy egymillió hívő számára.

A plébániai élet megszűnt, a katolikus iskolák és kórházak tevékenysége megszakadt, a hívek szétszéledtek, sok pap, férfi és női hittérítő elhagyta Szudánt, a külföldi misszionáriusok túlnyomó többsége visszatért hazájába. Az a kevés pap, aki ott maradt, kénytelen volt elhagyni a fővárost, az összecsapások epicentrumát, hogy távol eső, csendesebb városokban keressen menedéket. Kartúmban már csak négy pap és négy szerzetesnővér maradt.

A fővárosban, akárcsak Szudán más területein, a hitélet azonban nem halt ki. A hívek csoportjai vasárnaponként összegyűlnek, hogy együtt imádkozzanak a katekétákkal, annak ellenére, hogy az állandó szőnyegbombázás nagyon megnehezíti a közlekedést. Ami hiányzik a híveknek, az a szentmisék bemutatása és a szentségek.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Avvenire; Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Magyar Kurír