Csata zajlik bennünk szüntelen – Beszélgetés Valaczka András irodalmárral

– Hol bukkannak fel a húsvét motívumai az irodalomban?

– A húsvét annyira gazdag ünnepkör, hogy önmagában is vagy tucatnyi motívummal inspirálja a szerzőket. Mert hát mi mindent hoz a mi életünkbe a húsvét? A virágvasárnap örömét, s ennek az ünneplésnek mégis nagyon szerény és emberi mivoltát a szamárral, amit Chesterton, a nagy angol regény- és drámaíró olyan nagy szeretettel emleget. A szent három napot, s benne a lábmosás mélyen jelképes gesztusát, ami például az Odüsszeiában is megjelenik. Aztán magát a vacsorát, nem is csoda, hogy olyan mélyen megihlette Oscar-díjas filmrendezőnket, Rofusz Ferencet. A kivégzést, ahol elhangzik az irgalom mondata: „nem tudják, mit cselekszenek”, s ami azután olyan nagy erővel tér vissza Bulgakov A Mester és Margarita című regényében, vagy azon a sokfelől ránk tekintő képzőművészeti motívumon, amit a kegyelem trónjának nevezünk. És persze magát a feltámadást, mindennek a fundamentumát, Dosztojevszkij regényeinek mindent átjáró felismerését. S az asszonyok tanúságát persze, akik nem annyira szavaikkal, mint lényük egészének híradásával futottak vissza a tanítványokhoz.

– Chestertont említette elsőként.

– Igen, Chesterton kis írása, A szamár a maga egyszerűségében és iróniájában is megkapó alkotás, és sokkal fontosabb, mint ahogyan esetleg gondolnánk a rövidségére, igénytelenségére pillantva. „Ostobák! – rikoltja szegény, sokat gyötört állat Sárközi György fordításában – Jutott nékem is / egy nap, vad s drága nap: / hangok lengtek fülem körül / s pálmák lábam alatt.” Mert bármilyen ironikus is ez az ötlet a brit írótól és filozófustól, valójában egy nagyon gyakori élethelyzetet fejez ki: hogy mi, emberek mindig hierarchiákba, sorrendekbe, rangsorokba, sikerességi tornasorokba osztódunk, valahányadik helyre az asztalnál, a megbecsültségben vagy éppen a lenézettségben. S hogy mennyire fals és érdektelen besorolások ezek! A sikeresség és a lenézettség. Mert vannak egészen más dimenziók, s a szamár a pálmaágas bevonuláskor ezt a másik dimenziót kapja meg. Csak nüansznyi ez a szöveg, kis apróság, talán viccesebb, mint amilyen komoly, s mégis van mit tanulnunk belőle, amikor alábecsüljük vagy éppenséggel túl magas polcra helyeznénk magunkat.

– Amint mondta, a lábmosás mint irodalmi téma már Homérosznál is megjelenik. Mi ennek a jelentősége?

– Igen, az Odüsszeiában. Ámbár koldusként jelenik meg hazájában a hős, és meg sem ismerik, az azért neki is jár, hogy megmossák a lábát, s a dajkája így ismeri fel egy régi sebhelyről.

Mintha azt mondaná a történet, hogy valójában csak azt ismerjük, aki előtt bizonyos értelemben leborulunk.

Akivel szemben lemondunk a gőg védelmező várfalairól, páncélzatáról. Aki elé alázattal tudunk odalépni, csakis őt és csakis így ismerhetjük meg igazán. Nagyon izgalmas görög eredetiben az a mondat is, ami a János-evangélium tizenharmadik fejezetében hangzik el: „A végsőkig szerette övéit” – mondja a szöveg Jézusról. Ez a „végsőkig” görögül: eisz telosz. És ez az a kifejezés, amit sokféleképpen lehet fordítani. Mert igaz az is, hogy időben a végsőkig: egészen a haláláig. De igaz az is, hogy határtalanul. Hiszen a telosz az a messzi, az a nagyon távoli, ebből származik minden szavunk, ami a távolsággal kapcsolatos: telefon, televízió, telepátia. Talán az is ott van ebben a kifejezésben, hogy határtalanul szerette övéit. A franciák így is fordítják: jusqu’à l'extrême. Mondhatni: extrém módon is szerethetünk. Nem méricskélve, nem spórolva a szeretetünkkel.

– Rofusz Ferencet is szóba hozta, aki csodálatos animációs filmben dolgozta fel az utolsó vacsorát. Más filmekben is előkerül valamiképp a húsvét üzenete?

– Igen, az a film egészen gyönyörűséges. Természetesen maga Leonardo festménye is az, amit a magyar művész életre keltett. Érdemes rákeresni a filmre a világhálón: élőszereplős alak is felbukkan benne, Rudolf Péter, s bár csak egy pillanatra, a gesztusa nagyon fontos üzenetet hordoz. A hitetlenségünket, a prózaiságunkat mutatja meg, azt, hogy mennyire nincs antennánk a csodára. Hogy mennyire nem tudunk bízni Isten jelenlétében a mi kis szűkre szabott világunkban. Ma egyébként, ha drámairodalomról beszélünk, abba mindenképpen beletartoznak a filmek is, mert ugyanaz a lényegük – konfliktus párbeszédekkel –, ami a drámáké, csak a hordozó, a közvetítő anyag kap új dimenziót a megváltozott technikával. S ezekben a filmes drámákban – még ha profánnak tűnik is a témájuk – nagyon sokszor ott van a húsvét üzenete, nagyon is erősen. Martin McDonagh filmje, A sziget szellemei ugyan miről szólna, ha nem a szeretetnek arról az extrém áradásáról, amit emlegettünk? S arról a júdási árulásról, amely olyan mélyen megsebezheti a barátot, ha egyszerre csak elfordulnak tőle. De McDonagh-nak már egy korábbi filmje is mélyen húsvéti, az In Bruges, amelyben az irgalom határtalansága válik témává, s az, hogy mennyivel kevesebb bennünk a megbocsátás képessége, akár önmagunkkal szemben is, mint Istenben. Idehozom emelett Ruben Östlund filmjeit is (A négyzet, A lavina, A szomorúság háromszöge), amelyek azt a világot mutatják, amelyben már nem tudnak a húsvétról, a feltámadásról vagy az evangéliumról. De közben nagyon is ezekről szólnak a filmek, negatív lenyomatként, vagy ahogyan Pompejiben emberi testek hiányában az azok helyén keletkezett üregek. Ha kiöntjük gipsszel az Östlund-filmek sötét bugyrait, kirajzolódik az evangéliumi világ – csak éppen fájdalmas űrként, ürességként. De a drámairodalomba merném sorolni az olasz Paolo Sorrentino filmjeit is, mert semmivel sem gyengébb a drámai kompozíciójuk, konfliktusos feszültségük, mély értelmű dialógusuk, mint bármelyik klasszikusé. S itt azután még meghatározóbbak a húsvét kérdései: Létezik-e a csoda? Tudunk-e hinni benne? Miért és hogyan fordítja a mai világ a prózaiság felé az embert, akinek fel van kínálva a megváltás, és mégsem él vele? S mi segít azokon, akik mégis tudnak hinni, ma is, ha töredékesen is, ha másként is, mint száz éve? Sorrentino filmjei – A nagy szépség, az Ifjúság, s legújabban a Parthenopé – Nápoly szépe – nagyon húsvéti filmek, nagyon a szeretet csodái körül keresgélnek valami evangéliumit.

– Az isteni irgalommal kapcsolatban Bulgakovot említette.

– Igen, mert a történet megmutatja, hogy még az ember is képes a megbocsátásra, hát akkor hogyne remélhetnénk ezt Istentől! Csodálatos drámai pontja a történetnek, amikor a Sátán bálja után Margarita bármit kérhetne, s ő mégsem azt kéri, amire mindenki számít. Annak a menekvését fogja kérni, akit a legjobban szeret, mindenki erre számít. S ő mégis egy idegennek kér szabadulást, Fridának, akit most látott először.

Mert az irgalom irracionális, és túlnő rajtunk.

Margarita sem lenne képes erre, ha nem működne benne maga az Isten, akinek Lelke mindünkben ott munkál. A szeretet érdek nélküli, nincs a logika határai közé szorítva, erre mutatnak Jézus szavai a kereszten. Lám, az irgalom behatol a legapróbb réseken is, bosszankodik Woland. Hiába próbáljuk betömni ezeket, hogy kizárjuk a világunkból.

– Azt mondta, az isteni irgalom a képzőművészetnek is motívuma. Kifejtené ezt kicsit részletesebben?

– Elég, ha elutazunk Szlovéniába, s felpillantunk a nagytótlaki templom Árpád-kori mennyezetfreskójára. Mert az Atya jól tudja, mire képesek a teremtményei, s mire nem. Ősi eredetű kép és ábrázolásmód, amikor nem a Mater Dolorosa, hanem éppenséggel az Atya kezébe adják halott Fiát: az örök Atya kezébe az örök Fiút. Németül Gnadenstuhl az ikonográfiai neve, angolul Throne of Mercy: a kegyelem trónusa. Hitre és bizakodásra bátorítja a híveket ez a „kegyelem trónja” Szent Pálnál, bár ugyanakkor meg is riaszt. Én magam meg tudok-e majd bocsátani magamnak ott, ahol így állítják elém a bűnöm következményét, közömbösségem, cinizmusom, rosszindulatom tárgyiasulását, vagy még inkább: bűnjelét? Hihetek-e a kegyelem trónusában csakugyan, ha egyszer a legyilkolt Igaz a megölt Emberfia?

– És mi a válasz? Tudnak hinni még a ma emberei?

– Még Jézus legbensőbb tanítványai is nehezen hisznek. Alig hisznek az asszonyoknak is, akik az üres sírról hoznak hírt. Ez nagyon szép szövegrészlet, egészen megindító és tanulságos.

Az asszonyok álmélkodását Máté is leírja, talán még plasztikusabban. „Meta phobou kai charas megales edramon” mondja a görög eredeti (Mt 28,8), vagyis: „félelemmel és nagy örömmel futottak”. A tanúkat látjuk, nem a tanítókat.

Egész testbeszédükkel beszélnek: a rohanással, az arcukon ülő érzelmekkel, amelyek egyszerre mutatják a két tökéletesen ellentétes érzés drámáját: a félelemét és a nagy örömét. Az egész személyükkel tanúskodnak, nem bánva zilált ruhájukat, verejtéktől letapadó hajukat, már-már botrányos és nevetséges viselkedésüket, mert mindezt felülírja a tapasztalatuk. És a nagy örömük.

– Nehezen hisznek a tanítványok az emmauszi úton is…

– Nemcsak a hit nehézsége és a feltámadás ámulata van benne az emmauszi jelenetben, hanem az újdonság és rémület, menekülés és pusztulás komplex emberi jajszava is. „Újdonságra vágyódunk – írja Alfred Whitehead –, ám rémület tölt el a múlt elvesztése miatt.” Ezt írja, majd filozófiai műve középpontjába állítja az 1847-ben keletkezett protestáns éneket, a Maradj velem, mert mindjárt alkonyul (Abide with me, fast falls the eventide) címűt. Igen, a gyorsan leszálló emmauszi este sarokba szorítja a „rend” embereit.

Biztonságot akarjak, és minden meglévő változatlanul maradását, vagy belevetem magam a mulandóságba meg az emmauszi alkonyatba, és bízom az Úrban? Ezt kérdezzük feltámadáskor.

– Úgy látja, mindez a legkomplexebb módon Dosztojevszkij műveiben tárul elénk?

– Egészen biztos, hiszen ő volt a legnagyobb. Ezt nem én mondom, hanem a többi nagy. S egy író gigászi voltát legjobban talán az mutatja, ha a többi író borul le a nagysága előtt. Márpedig a legnagyobb írók talán senkire sem hivatkoznak olyan evidenciával, olyan ősforrásként, zsinórmértékként, mint őrá, s ez azért sokat elárul a nagyságáról. Thomas Manntól csak egy rövidke előszót kértek, s hajszál híján egy hatalmas tanulmánykötetet írt róla – ahogy mondja: fölöttébb vigyáznia kellett, nehogy ez legyen a vége. Másfelől persze mégiscsak ez lett a vége, mert hát mégis mi a Doktor Faustus, ha nem egy Dosztojevszkij-képlet továbbgondolása. William Faulkner évente újraolvasta A Karamazov testvéreket, hogy szilárdan meg tudjon maradni azon az írói úton, amelyen elindult. Marcel Proust könyvnyi tanulmányt írt a nagy oroszról, holott el nem tudnánk képzelni, hogy mégis mi közös lehetett a két ember, a két stílus tartományaiban. Albert Camus nemcsak írt Karamazov Ivánról a Sziszüphosz mítoszában, de színre is vitte a Karamazovokat, sőt maga játszotta el benne Ivánt. Mikszáth azt mondta, ha ismerte volna Dosztojevszkijt, egészen más regényeket ír. Márai úgy érezte A félkegyelműt befejezve: a világ, amelyben addig élt, „elkezdett ingani és rengeni”. Kortársunkat, Jonathan Franzent a mai Amerika Tolsztojának mondják, tényleg olyan, s mégis: a tíz legfontosabb regény felsorolásakor A Karamazov testvéreket teszi az első helyre, és nem a Háború és békét, amihez a regényeit joggal hasonlítják. A nagy francia, Proust azt írja: Dosztojevszkijnek felesleges volt regénycímeket kitalálnia, mindegyiknek ugyanazt az egyet kellett volna adnia: Bűn és bűnhődés. És valóban ez az egy érdekli az összes regényében: az emberi lélek mélyén önmagunkkal folytatott küzdelmünk. Ez a csata hatalmasabb a waterlooinál is. Ez a csata zajlik bennünk szüntelen. Ezt a véres csatát írja meg Dosztojevszkij az összes Bűn és bűnhődésben. 

– Dosztojevszkij számára a feltámadás hite a legfontosabb? A húsvéti hit?

– Igen, Dosztojevszkij csodálatosan jeleníti meg a húsvétból és a feltámadásból fakadó hitünket. Raszkolnyikov számára a bűn, a visszavonhatatlan tett sötétjében egyedül a Lázár feltámasztását elbeszélő evangélium ad vigaszt. A Karamazov testvérek is a bűn és a halál sötétje felől tekint az emberi életre, de ugyanúgy a feltámadás hitével mutat rá az evangéliumi örömhírre. Lázár, Lázár, ez járja át az ő gondolkodását. Halál, bűn és feltámadás. Halál, bűn és feltámadás…

– Ott van nála szinte az összes motívum, amit itt emlegettünk.

– Valóban. Ahogyan a lábmosásban ott a leborulás a másik ember előtt, ezt látjuk Zoszima sztarecnél, aki leborul a bűnös és szenvedés előtt álló Dmitrij előtt. A szeretet határtalansága, „extrém” mivolta ott van Szonya alakjában a Bűn és bűnhődésben. És a feltámadás, mert Raszkolnyikov csakis erről akar hallani őrült, megsemmisítő, felfoghatatlan önvádja közepette.

Dosztojevszkij a hit drámájának szintézise.

Sokszor úgy érzem: amiket írt, nem is regények. Sokkal inkább drámák. Abból a fajtából, ahová a passiót soroljuk, a drámák drámáját.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú  nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 13–20-i ünnepi számában jelent meg.