Irina és Albina együtt vitték a keresztet, csendben. Felejthetetlen a tekintetük, ahogyan egymásra néztek és ahogy imádságba mélyültek. Antonio Spadaro, a La Civiltà Cattolica olasz jezsuita folyóirat igazgatója így kommentálta Facebook-oldalán: „Köszönöm, Irina és Albina. Barátságotok nemessége – amely harcba szállt a titeket ellenséggé tenni akaró háború ellen – lehetővé tette az evangéliumnak, hogy ma erőteljes és világos hangon szóljon a világhoz. És emlékeztettétek az Egyházat arra, hogy a nacionalizmus vírus, amely belülről rombol.”
Irina ukrán ápolónő, egy római kórház palliatív kezelést nyújtó osztályán dolgozik, Albina pedig egy orosz diáklány, aki ugyanennek a kórháznak az egyetemén tanul ápolónőnek. Barátságuk a kórházban született meg, ahol Irina dolgozik. „Nagyon természetes kötelék fűzött össze minket az első pillanattól kezdve. Spontán módon született meg a barátságunk. Mindig örültünk egymásnak, amikor találkoztunk. Amikor nem sokkal a háború kitörése után találkoztunk, Albina jött oda az osztályra, amikor be voltam osztva. Elég volt egy pillantás: a szemünk megtelt könnyel. Most is meghatódom, amikor arra gondolok, hogy Albina elkezdett bocsánatot kérni tőlem. Teljesen vigasztalhatatlan volt, én sem tudtam megvigasztalni. Bűntudatot érzett és bocsánatot kért tőlem. Biztosítottam róla, hogy neki ehhez az egészhez semmi köze” – mesélte el Irina a L’Osservatore Romano vatikáni napilapnak.
Ukrajnában visszatetszést keltett a pápa kezdeményezése, olyannyira, hogy az ukrán média, beleértve a katolikus médiát is, nem közvetítette a Colosseumnál rendezett keresztutat.
Ők ketten azonban az idei keresztúton személyükben jelenítették meg a béke nehéz, de nem lehetetlen keresését. Az eredetileg elkészített elmélkedés helyett csendes imára hívták a híveket ennél a stációnál: „A halállal szemben a csend ékesszólóbb minden szónál. Álljunk meg most imádságos csendben, és szívében mindenki imádkozzon a világ békéjéért.”
Az eredeti elmélkedés pedig ez lett volna: „A halál körülvesz. Az élet látszólag elveszíti az értelmét. Pár pillanat alatt megváltozik minden. A létezés, a napok, a téli hó gondtalansága, a gyerekek iskolába vitele, a munka, az ölelések, a barátságok… minden. Hirtelen minden értelmét veszti. „Hol vagy, Uram? Hová rejtőztél? A korábbi életünket akarjuk! Miért történik mindez? Milyen bűnt követtünk el? Miért hagytál magunkra minket? Miért hagytad magára népeinket? Miért szakítottad így kétfelé a családjainkat? Miért nem akarunk már álmodni, sem élni? Országaink miért borultak sötétségbe, mint a Golgota?” A könnyek kiszáradtak. A düh átadta helyét a megadásnak. Tudjuk, hogy szeretsz minket, Urunk, ám nem érezzük ezt a szeretetet, és ez megőrjít minket. Felébredünk reggel, s pár percig boldogok vagyunk, ám hamarosan eszünkbe jut, mennyire nehéz lesz kiengesztelődni. Hol vagy, Urunk? Szólj a halál és a megosztottság csöndjében, taníts minket békét szerezni, hogy testvérek legyünk, s újra felépítsük mindazt, amit a bombák örökre meg akartak semmisíteni.” (Török Csaba fordítása)
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Forrás: Avvenire; L'Osservatore Romano
Fotó: Avvenire, Vatican News
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria