És még csak nem is akárhol zajlanak a sűrű események, hanem Füreden, az északi part fővárosában. Ráadásul nem akármikor, hanem az Úr 1895–1896-os esztendeiben, a millenniumi ünnepségek előkészítése és megvalósulása idején.
A vanília-, csokoládé- és kávétöltelékes tortára emlékeztető, gazdagon rétegzett történet főhőse egy ifjú újságíró, Csengődi István (természetesen a sok szempontból e könyv „nyitányának” is tekinthető öt Édesvízi-epizód egyik, holtában is mindvégig kulcsfontosságú szereplőjének, Csengődi Kálmánnak egyik őse), akit félig-meddig elcsaptak budapesti lapjától, a Hírnöktől, s most ugyanezen sajtóorgánum balatonfüredi különtudósítójaként igyekszik szorgoskodni.
Az alkatát, életszemléletét tekintve sok vonásában Kosztolányi Esti Kornéljának egyéniségét „megelőlegező” pesti fiatalember nagyjából úgy kezeli Füredet, mint Ovidius Tomit – keserves száműzetése színhelyeként. Már a történet elején erről tanúskodnak hősünk erősen előítéletes gondolatai: „Életemben nem jártam még Füreden, tehát elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármilyen hírem is legyen ebben a még vonattal sem rendelkező, világvégi fürdőházban…” A fiatal tollforgató azonban végeredményben nem panaszkodhat: egy kicsit bárdolatlan, de alapjában véve jóságos házaspár az első szállásadója s egyben kalauza a tóparti városka szövevényes társadalmában: Sturm Lajos pallér (építőmester) és főzőzseni felesége, a könyv végére szakácskönyvíróvá fejlődő Margitka. Az utóbbi nevelgetni is próbálja védencüket, aki – szerinte – tiszteletlenül, egy „lumpoló” módjára beszélt „a református közösséget szimbolizáló fehér templom tőszomszédságában”. (Ebben a templomban magam is sokszor megfordultam, sőt, az 1992-es Cimbora tábor egyik legszebb tévéfilmanyagát sikerült itt megvalósítanunk az akkoriban még nagyon fiatal Szász Jánosrendezővel és a templomot szép versekbe emelő tizenévesekkel! – P. É.)
A témákat hajkurászó Csengődi már az első napokban megismerkedik a település több jellegzetes alakjával: az őt kora reggel nagylelkűen megvendégelő pékmesterrel és az egyeduralomra törő Generálissal, aki az Édesvízi-könyvek undok Venyigebárójának 19. század végi testvére. Kiderül az is, hogy „bár Füred nem egy Wörthersee”, 1886-tól, a kolerajárvány-hullámok nyomán az Országos Közegészségügyi Egyesület erre a tóparti kisvárosra is odafigyelt. Szükség is volt erre, hiszen az 1867-ben megalapított, eleinte erősen anglomán Yacht Klub vagy éppen a siófoki táncos estélyekkel irgalmatlanul rivalizáló Anna-bálok megkívánták a fokozott higiéniát és a járványügyi védekezést. Csengődi barátunk megtudja azt is, hogy Ferenc József kétszer tisztelte meg látogatásával a várost, Deák Ferenc az 1850-1860-as években időzött itt, Jókai pedig – igaz, úszni nem tudóként, csak hajózgatva, „lígézve” és villája hűsében alkotva – sokáig élete egyik fontos helyszínének tartotta Füredet. Olyannyira, hogy feleségével, Laborfalvi Rózával 1873. augusztus 29-én itt ünnepelték az ezüstlakodalmukat. „Ebből az alkalomból Lengyel Samu helyi fotográfusnál fénykép is készült róluk” – írja a Függetlenség tudósítója, bizonyos Zachariás.
Ettől függetlenül a Balatoni Futár valóságos regény a regényben szála Jókaiék füredi házának hangulatáról és az író Füreden ébredt, ihlető szerelméről szól. Rajongása tárgyához számtalan levelet is írt, amikor „ideálja” már nem lakott náluk: „Az arany ember Noémiját pedig egy létező, Lukanics Ottilia nevű lányról mintázta, aki nagyon is közel állt a szívéhez. Elvileg gyámapja volt a lánynak, de heves érzelmeket táplált iránta. A bensőséges kapcsolat lassan szerelemmé (tegyük hozzá: csak plátói szerelemmé!) mélyült, ugyanis a betegeskedő leányt Jókaihoz küldték gyógyulni.” De Jókai nevezetesebb modellt is talált nyaralásai során, mint az éles nyelvű Prielle Kornélia szerint „nagyon szőke”, tébécés leányzót. Az olasz származású Michelini János veszprémi gabonakereskedőt, aki, miután Róza asszony halálát követően megvette a nevezetes rezidenciát, 1889-től egészen 1908-ig az egykori Jókai-villa gazdája volt. Szép ráadás, hogy Jókai Mór az ő alakját kölcsönözte regénybeli „kollégájának”, Timár Mihálynak. Fontos szerepe van a Balatoni Futárban még egy másik, hasonlóan messziről érkezett úriembernek, Weber Edének is, aki 1870-től, a messzi Bázelből érkezve, a helyi árvaház vezetője lett…
Csengődi, miután – már a Michelini-villa lakójaként – alaposan megismeri a Jókai házaspár-életének mikrotörténelmét, és számos füredi titok tudója lesz, elhatározza, hogy a továbbiakban Eötvös Károlynak hisz, miszerint: „Igenis létezik édesvízi mediterrán – fújtatott a nyeregből lekászálódó Eötvös –, mit nekem Abbázia nemzetközi hordaléka, ha itthon sokkal barátságosabb a fogadtatás.” Így tehát szakít budapesti lapjával, és megalapítja a Balatoni Futárt szerelme, Boncza Emma fotográfus kisasszony pompás felvételeivel illusztrálva. És megszerkeszti Margit asszony első, nyilván tájjellegű halételekben is gazdag szakácskönyvét. Néha-néha ugyan elhangoznak itt-ott kritikus mondatok a „nyaralásba ájult úriasszonyokról”, a korai telefon- és automobil-mániáról meg a hisztérikussá fokozott (szomorú 2020-as évünk nyári hónapjaira emlékeztető) általános nyaralási kedvről. Végeredményben azonban a regény minden szava arról tanúskodik – ráadásul egy filológiai alaposságú online Füred-szakirodalom-jegyzékkel megerősítve –, hogy a néhány éve Füreden és Szepezden „fészkelő”, Budapestről áttelepült író lelkében már rég nem „nyaralós” – hanem igazi bennszülött. Akit joggal neveztek egy cikkben „a Balaton nagykövetének.”
Tóth Gábor Ákos: Balatoni Futár – Millennium, Füred, szerelem.
21. Század Kiadó, Budapest, 2021.
Szöveg: Petrőczi Éva
Fotó: 21. Század Kiadó
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Kapcsolódó fotógaléria