Csodát láttunk – Bemutatták Giacompo Campiotti Chiara Lubichról szóló filmjét az Urániában

Chiara Lubich (1920–2008), a Fokoláre Mozgalom (Mária Műve) megalapítója Trentóban született több gyermekes családban. Édesanyja mélyen hívő katolikus volt, édesapja viszont szocialista, de mivel szembeszállt a fasiszta uralommal, elvesztette az állását. Campiotti filmje 1950-ben kezdődik, amikor az egyházi hatóságok maguk elé rendelik Chiarát (alakját Cristiana Capotondi formálja meg tökéletes átlényegüléssel), hogy beszámoltassák az általa alapított mozgalom működéséről, vizsgálva, megfelel-e a katolikus tanításnak. Mivel Chiara egyrészt nő, másrészt nem apáca, ridegen bánnak vele. Ő mégis ellenkezés nélkül, nagy alázattal működik együtt. Elbeszélése alapján tárul elénk a múlt 1943-tól kezdődően, amikor a Velencében filozófiát hallgató egyetemista lány kénytelen hazaköltözni, és egy árvaházban vállal tanítói állást.

A háború kegyetlen pusztításaira másképpen válaszol Chiara és orvos bátyja, Gino: utóbbi kommunista és partizán lesz, míg Chiara engedelmeskedik a Fehér Madonna előtt átélt látomásnak: „Add át magad nekem.” Ahogyan gyóntatójának megfogalmazza: „Minden szétesik, egyedül Isten az állandó.” Chiara kész mindenről lemondani, szüleiről, családról, gyerekekről, tanítványairól, egyetemről, hogy teljesen Istennek szentelje az életét, de nem kolostorban, hanem világiként. A legsúlyosabb trentói bombatámadások után is a városban marad. Érzi a meghívást, hogy átölelje az emberiség minden fájdalmát. Néhány fiatal barátnőjével a trentói szegényeket látogatják, így elkezdődik egy „isteni kaland”. Élelmet, ruhát visznek nekik, és mindennap megtapasztalják:

a szó szerint megélt evangélium a leghatékonyabb szociális forradalom.

Chiara saját elmondása szerint ekkoriban két esemény jelentett döntő fordulatot a közösség életében. A film egyik jelenetében az óvóhelyen Chiara a Bibliából olvas fel egy részt. A könyv Jézus főpapi imájánál nyílik ki: „Atyám, legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). Chiara álma az volt, hogy ez megvalósuljon az egész világon az evangélium, a jézusi szeretetparancs szellemében. Rendíthetetlen volt a hite abban is, hogyha ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő ott van közöttük.

A Jézushoz vezető legbiztosabb út a szenvedés, mivel Krisztus a kereszten szenvedett legtöbbet, itt érezte azt néhány pillanatig, hogy mennyei Atyja elhagyta őt. Chiara kiszélesíti ezt, vallja, hogy mindazok, akik nem hisznek Istenben, a kereszten függenek. Minden szenvedőben ott van az elhagyott, megkínzott Krisztus. Mindenkit szeretni kell, a más vallásúakat, a más nemzethez, néphez tartozókat, még az ateistákat is. Ebbe pedig az ellenség megbocsátása is beletartozik, ami akkor jelenik meg a filmben, amikor Chiara börtönben megkínzott bátyja, Gino segíti megszöktetni az emberek haláláért felelős fasiszta parancsnokot.

Chiara számára soha nem önmaga személye volt fontos, hanem az általa létrehozott mozgalomé. A film ezt azzal domborítja ki, hogy amikor az egyházi hatóság engedélyezi ugyan a Fokoláre Mozgalom működését, de neki le kell mondania annak vezetéséről és távol kell tartania magát tőle, bár megrendül, megéli a totális elhagyatottságot, nem tiltakozik, engedelmeskedik, egyetlen rossz szót nem ejt a hierarchiáról. Az indoklás szerint be kell bizonyítani, hogy a mozgalom valóban Isten műve, nem csupán Chiara elképzelése. 

Jézustól tudjuk, hogy gyümölcseiről ismerszik meg a fa. A film utolsó képkockái emlékeztetnek rá: VI. Pál pápa 1964-ben véglegesítette a Fokoláre Mozgalom működését, vezetőjévé Chiara Lubichot nevezte ki. Ma a mozgalom 5 kontinens 180 országában működik, 100 ezer tagja és 4 millió szimpatizánsa van.

*

A filmbemutató után Film és valóság címmel kerekasztal-beszélgetésre került sor az Uránia emeleti kávézójában. Gőbel Ágoston, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztő-műsorvezetője, a Fokoláre tagja beszélgetett Barna Erzsébet fokolarinával, Tanino Minuta fokolarinóval és Szeles Ágnessel, a mozgalom tagjaival.

Gőbel Ágoston elmondta, többször látták Campiotti filmjét, de most is megindító volt. Kérdésére, hogy a jelenlévők mikor találkoztak először a Fokoláréval, az egység lelkiségével, a Szegeden élő Barna Erzsébet felidézte: 1978–79-ben ismerte meg a mozgalmat. Megérintette valami, érezte, hogy Istennel, a kereszténységgel találkozott, valami olyasmivel, amivel még életében soha. Vallásos, katolikus családban nevelkedett, mégis ez a találkozás megtérés volt számára. A húga nemrég talált az otthonukban egy füzetet, amit Barna Erzsébet naplónak használt akkoriben, és a jelzett időben ráírta: ez lesz az életem.

Nagyon vonzotta egyrészt a Chiara Lubichra jellemző normalitás, másrészt, hogy lehetséges megélni a világban az életszentséget. Egy ifjúsági csoportba került, bennük volt a vágy, hogy ők is eljussanak a segítségre szorulókhoz, elmentek azokhoz, akik szükséget szenvedtek. Ez a mentalitás a filmben is többször megmutatkozik, így például az alkoholista figurájában, akiben a Chiara Lubich és társai által sugárzó szeretet hatására lezajlik egyfajta testi és lelki gyógyulás.

Szeles Ágnes ugyancsak Szegedről érkezett. „Beleszületett” a Fokoláréba, mivel a szülei tagjai a mozgalomnak, de közelebbről kislányként ismerkedett meg vele 1996-ban. Ami különösen megrendítette, az a szeretetből származó rendkívüli hatás, ami kezdettől fogva működik általuk és az egész világra kisugárzik.

A szicíliai Tanino Minuta még a szocializmus időszakában, 1980 áprilisában érkezett Magyarországra és alapította meg az első férfi fokolárt. Először Budapesten tanult magyar nyelvet, majd a pécsi egyetem tanáraként és fordítóként dolgozott. 1996-ig tartózkodott hazánkban. Szavaiból kiderült, hogy személyesen ismerte Chiarát. Kiemelte: ami vele történt, az mindnyájunkkal megtörténik. Tanino érettségi után ismerte meg a Fokoláre Mozgalmat. Egyik alkalommal az egyik tag azt kérdezte tőle, tudja-e, hogy Istennek komoly tervei vannak vele. Ez a kérdés megváltoztatta Tanino Minuta istenképét. Addig úgy képzelte, hogy Isten ott ül egy trónon, és ha valaki valami nagy dolgot tesz, azt észreveszi. Azzal viszont nem törődik, aki semmilyen különleges dolgot nem hoz létre. Ám attól kezdve világossá vált számára, nem neki kell felépíteni egy utat, ami elvezet Istenig, hanem egyszerűen engednie kell, hogy Isten megjelenjen az életében.

Tanino Minuta felidézte, hogy amikor 1980-ban Magyarországra került, Chiara Lubich azt mondta neki, készüljön fel arra, hogy csodákat fog látni. Ez így is történt.

Megnézve ezt a filmet, most is elmondhatjuk: csodát láttunk. Campiotti filmjében szinte minden hűen tükrözi a történelmet. Például az is, hogy Chiara kommunista és partizán bátyja, Gino húga megbocsátásra vonatkozó kérésének engedve, a háború után segített a fasisztáknak, hogy elkerüljék a kivégzést. Van azonban olyan mozzanat is, ami másképp történt a valóságban. A filmben a fasiszta parancsnok lánya, Ines, elhagyja a Fokoláre Mozgalom alapító tagjait, majd néhány év múlva egy kiránduláson összefut Chiarával és társaival. Kiderül, hogy férjhez ment, született egy kislánya, akinek a Chiara nevet adta. Megtörténik a kibékülés, érzékeltetve, hogy az életszentséget a családi életben is meg lehet élni. A valóságban Ines volt az a lány, aki a mozgalomból történt távozása után bepanaszolta a trentói püspökségnél a fokolarinákat. Chiara azonban soha nem beszélt róla. A naplójában is csak annyit írt, óriási fájdalommal élte meg, hogy valaki otthagyta őket.

Tanino Minuta szerint nem vádolhatjuk kegyetlenséggel az egyházi hatóságot azért, mert – ahogyan az a filmben is ábrázolva van – a Fokoláre működésének feltételéül szabta, hogy Chiara mondjon le a mozgalom elnökségéről. Sok olyan katolikus kezdeményezés jött létre ugyanis akkoriban, amelyről később kiderült, hogy egyéni ambíciók állnak mögöttük. A Fokoláre Mozgalomról viszont az elmúlt nyolcvan évben egyértelműen bebizonyosodott, hogy valóban Istentől származik.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír