Csutka István: Camino Steve – Egy álom nyomában

Csutka István sikeres színész volt, táncos, öt évig a debreceni Csokonai Színházat is igazgatta, de egyre inkább úgy érezte, hogy, legalábbis időlegesen, ki kell lépnie a „mókuskerékből”, szünetet kell tartania, végiggondolnia, hogy mi az igazán fontos az életében.

Miközben ezen tűnődött, 2012 augusztusában álmot látott, amelyben hat évvel korábban elhunyt édesapja várta őt a Világvége-oszlopnál, amely Európa legnyugatibb csücskében, Fisterrában található, ahol az El Camino zarándokút is hivatalosan véget ér, noha 100 zarándokból 95 nem megy el odáig. Az addig maga módján vallásos Csutka István nem értette és nem is tudta, hogy mi történik vele, de azt igen, hogy végigjárja a teljes Utat, mert édesapja nem várhat ott rá hiába. A zarándokútról naplót vezetett, amit hazatérése után könyvvé szerkesztett. A kötet úti- és lelkinapló, azt a folyamatot mutatja be, amelynek során a zarándokok – ha valóban nyitott szívvel járják végig az utat – sok mindent átértékelnek az életükben, s az út végén képesek lesznek különbséget tenni a valóban fontos, illetve a haszontalan, lényegtelen dolgok között.

Csutka István naplójából egyértelmű: az El Camino zarándokút az átlagosnál jóval keményebb erőpróba, az útra vállalkozóknak meg kell küzdeniük a gyakran szélsőséges időjárással, önmaguk és mások gyengeségeivel, de előre nem látható, váratlan nehezékek is hátráltathatják a cél elérését. Így a kezdetben szélvészgyors menetelésével mindenki ámulatát kivívó színművész egy bogárcsípés következtében napokig csak kínzó fájdalmakkal a bal lábában, sántikálva tudott haladni. Komolyan kétségessé vált, hogy képes lesz-e teljesíteni önként vállalt küldetését. A holtponton azonban átsegítette zarándoktársai együttérzése, az, hogy voltak, akik nem mentek tovább, megvárták, míg meggyógyul a lába. A legtöbbet pedig egy Catherine nevű amerikai zarándoklány szavai jelentették számára: „Steve, ez egy próba, hogy az Isten lássa, elég eltökélt vagy-e abban, hogy eljuss oda, eléggé vágysz-e arra a találkozásra, és ki kell érdemelned, ezért próbára tesz.”

A zarándoklat megpróbáltatásai közben Csutka István szinte öngyónást végez, eszébe jutnak fájdalmas emlékei, mulasztásai, rossz döntései, emberi kapcsolatainak gyakori törékenysége. Kérdéseket tesz föl naplójában: „Miért nem őszinték az emberek egy kapcsolatban? Mit szeretnének a másiktól, ha pont ők nem mondanak igazat saját maguknak és a párjuknak sem? Mire a játék, a hazugságok? Muszáj ez egy kapcsolatban? Vagy van más út is, csak még nem találkoztam vele?” S miközben gyötrő lábfájdalmával küszködik, a spanyol nemzeti hős, Cid életútján tűnődve arra keresi a választ, hogy mitől lesz valaki kiemelkedő, történelemformáló személyiség? „Az alkalom, a pillanat, vagy a döntése által, hogy mindent előbbre helyez a saját sorsánál és fel tudja mérni, hogy az ő áldozatvállalása hány ember életét képes megmenteni? Mint Jézus, csak másképpen, de valahogy mégis ugyanúgy. Hol tartanánk ilyen emberek vagy Szent Domonkosok, Szent Jánosok, Teréz anyák nélkül? Ki emelné fel az embereket önzetlenül, nem az anyagi előbbre jutást tartva csak a szeme előtt?”

Az Út során a sokféle nemzetből érkező hívek önzetlenségét, szeretetét, szolidaritását megtapasztalva Csutka István reálisnak gondolja sokak által naivnak tekintett hitét, hogy a világ „nem a széthúzásra és a gyűlöletkeltésre, a kirekesztésre és a megkülönböztetésre, a lenézésre és az árokásásra teremtetett, hanem ezek ellenkezőjére. Az a nemzet, amely nem képes ezt belátni, elfonnyad.”

Az Út lényegét talán egy dél-koreai lány, Hany Kim fogalmazza meg legplasztikusabban: „A Caminón sohasem vagy egyedül. Ugyan egyedül indulsz el, de mire befejezed utad, barátokra és családra lelsz.”

Csutka István legfontosabbnak azt tartja, hogy legyen hitünk Istenben, és higgyünk magunkban is. Hit nélkül ugyanis az élet „nagyon keserves tud lenni.” Rengeteg ember csak saját magában hisz, mindazt, amit elért az életben, a saját érdemének tudja be, ám a súlyos megpróbáltatások idején automatikusan kezd fohászkodni Istenhez. A szerző vallja, hogy a saját sikereink kovácsa mi vagyunk, de ahhoz, hogy egy célt elérjünk, mindenképpen el kell indulnunk az úton. A lehetőségeket viszont ajándékként kapjuk felülről, a mi felelősségünk, hogy észrevesszük-e, élünk-e ezekkel, megfelelően sáfárkodunk-e talentumainkkal.

Csutka Istvánban az Út megtétele óta belső igényként él, hogy vasárnaponként templomba menjen. Az El Camino előtt is foglalkoztatták őt az élet alapkérdései. „Ami változott, hogy megtanultam sokkal jobban értékelni azt, amit kapok az élettől, azt, hogy sokszor egyetlen szó mennyivel többet ér bárminél, és ha nem élsz a lehetőséggel, amit az élet nyújt számodra, akkor az nem helyes. Ha nem segítesz másoknak, amikor megtehetnéd, hanem inkább elfordítod fejedet, az hatványozottan nem az, és ha a jót, amit kapsz, amit tapasztaltál, amit megtanultál, nem osztod meg másokkal, az végképpen rossz és helytelen.”

(Super Art Bt., 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír