Czesław Miłosz: A művészet erkölcstelensége

Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet. A második világháború idején Lengyelországban s a gettókban, koncentrációs táborokban keletkezett versek elképesztő mennyisége időszerűvé teszi Thomas Mann ama állítását, hogy ezeknek a verseknek szerzői általában csak emberiek voltak. S amilyen mértékben voltak emberiek, oly mértékben maradtak alul művészileg, így verseik összességükben óriási méretű és döbbenetes dokumentummá állnak össze, de nem jelentenek többet. Önmagammal kapcsolatban is észlelhettem ezt a konfliktust, mert ma, az idő távolából gyengének érzem azokat a verseket, melyek annak idején meghatották varsói olvasóimat, ugyanakkor erőteljesnek érzem azokat a sértő gúnnyal, kegyetlenséggel teli verseimet, melyek akkori intenciója nem is világos. Talán van, aki most elcsodálkozik, hogy én itt egyáltalán problémát látok. Végül is „inter arma silent Musae” – háborúban hallgatnak a múzsák –, és mily csekélyke nyomot hagytak a költészetben a napóleoni háborúk, az amerikai polgárháború vagy az első világháború. Azt válaszolom erre, hogy csalárdak a történelmi analógiák, a probléma nagyon is eleven, a lényege az, hogy korunkban az írott szó egy egészen új jelenséggel találkozott, és hogy itt nem olyan tömegmészárlásról van szó, amely egy Dzsingisz kánhoz hasonló uralkodó parancsára történő esemény. Hiba volna az is, ha a huszadik század első felének eseményeit a „múlt” címkéjű rovatba írnánk be, mert sok jel arra mutat, hogy a koncentrációs táborok világa most is és a továbbiakban is csupán egyike azon formáknak, melyekben megjelenik a tengermélyből kiemelkedő leviatán, a totális állam, az Apokalipszis Szörnye. Azok, akik szemtől szembe kerültek vele, mint ténnyel, homályosan érezték, hogy semmivé válnak az ember és a társadalom eddigi koncepciói, hogy új dimenzió bontakozik ki, mégpedig nem a gaztett óriási méretei, hanem a személytelensége miatt. Éppen ezért a költő számára nem lehet közömbös, miképp viselkedik a nyelv egy ilyen új társadalmi formával szemben, képes-e vagy sem megragadni a lényegét.

Az esszé teljes terjedelemben ITT olvasható.

Forrás és fotó: Vigilia Facebook-oldala

Magyar Kurír