Dante élete – Film készül a Boccaccio által írt életrajzból

A mozi forgatókönyve Giovanni Boccaccio Dante élete című könyve alapján készült, számos Dante-kutató is részt vállalt benne. A filmben Boccaccio szerepét Sergio Castellitto alakítja mint a film narrátora. A fiatal Dantét Alessandro Sperduti, az időset Giulio Pizzirani személyesíti meg.

Boccaccio 1357 és 1362 között írta meg művét, amely az első Dante-életrajz, és mindmáig a költő életére vonatkozó ismereteink legfőbb forrása. Irodalmi értéke vitathatatlan. A Dantéhoz hasonlóan valószínűleg ugyancsak firenzei születésű Boccaccio megindokolja, miért írt életrajzot Firenze legnagyobb alakjáról. Igyekszik végbe vinni azt, amit a városnak kellett volna megtennie „iránta illő és méltó módon, de nem cselekedte meg”. Bár méltatlannak tartja magát a feladatra, mégis „szerény” tehetségéhez mérten próbál érdemei szerint írni Dantéról, „nehogy az idegen nemzetek (…) azt mondhassák: saját hazája hálátlan volt e nagy költő iránt”. Boccaccio nem titkolja felindultságát, amikor felidézi, hogy Firenze vezetői elűzték szülőföldjéről a közügyekért fáradhatatlanul harcoló Dantét, Itáliának ezt az „egyedül való, tündöklő csillagát”. „Ahelyett, hogy érdemeit számba vették volna, igaztalanul és tajtékzó dühvel megbélyegezték, örökre száműzték, megfosztották atyai örökétől, és ha szerét ejthették volna, tündöklő hírét is bemocskolták volna hamis rágalmakkal.” 

Boccaccio bevallottan Dantét dicsőítő művet ír, panegiriszt. Anyaggyűjtés közben rengeteg olyan emberrel beszélt, aki ismerte a költőt, és így megbízható forrás lehetett a művéhez. Minden bizonnyal találkozott többek között Dante Beatrice nevű lányával is, aki egy ravennai kolostorban volt apáca.

William Bell Scott: Boccaccio meglátogatja Dante lányát

Boccaccio beleszövi a könyvébe az Isteni színjáték írójának halálát követően gyorsan elterjedt legendákat is. Leírja például azt az Itália-szerte ismert történetet, mely szerint Dante édesanyja áldott állapotában a szüléshez közeledve álmot látott: „ magas babérfa tövében állott volna, zöld rét közepében, egy kristálytiszta forrás mellett, és itt szült egy fiúgyermeket, ki igen hamar, csak a babérfáról hulló bogyókkal táplálkozván és a tiszta vizű forrásból oltván szomját, felcseperedett, pásztor lett belőle, s mintha mindenképpen azon törte volna magát, hogy a babérfa lombját, melynek gyümölcséből úgy felgyarapodott, a maga erejéből érje el; s ahogy ácsingózott érte, úgy tetszett az asszonynak, mintha elesett volna, s hogy felállott, nem is ember volt immár, hanem páva. S ezen az asszony úgy elcsodálkozott, hogy felriadt álmából”. 

Egy másik híres legenda szerint Danténak már nem maradt ideje arra, hogy elküldje a másolónak a Paradicsom utolsó tizenhárom énekét, mert időközben elhalálozott. Iacopo és Piero, Dante két fia – mindkettő jó verselő – baráti rábeszélésre hozzáláttak, hogy befejezzék a csonkán maradt művet. Egy Piero Giardino nevű ravennai férfi, Dante egykori tanítványa elmesélte: egy hajnalban Iacopo felkereste, és felidézte, hogy álmában halott apja jelent meg neki, hófehér ruhában. Kérdésére, hogy él-e, igennel felelt, de mint mondta, az igaz életet éli, nem a miénket. Ugyancsak igen volt a válasza arra a kérdésre is, hogy befejezte-e a Commediát. Dante kézen fogta Iacopót, bevezette abba a szobába, ahol hálni szokott, és egy helyre rámutatva azt mondta: „Itt van az, amit annyira kerestetek.” Iacopo és Piero felkutatták a Dante által megjelölt helyet, és a falban egy kis vasablakot találtak, benne a hiányzó énekekkel.

Boccaccio írás közben mindvégig „alázatos szívvel és imádságos lélekkel” közelít tárgyához. Többször hangoztatja „tehetsége csekélységét” és a képességeit meghaladó, nehéz vállalkozás kockázatát. Lehetséges, hogy ez bizonyos fokig szerepjátszás a Dekameron írójától, alapvetően mégis szívből jövő, őszinte gesztus. Végtelenül csodálja, isteníti ugyanis Dantét, és szégyelli, hogy ő maga autodidakta módjára, „gyenge kézzel gyürkőzik neki a feladatnak”. Dante által „bizonyosodott meg a firenzei köznyelv világossága és erőssége, minden szépsége általa nyert regulás-verses formát, s elmondhatjuk méltán, hogy általa támadott fel új életre a halott poézis” – írja művében Boccaccio.

Dante zsenialitásának hangsúlyozása mellett az életrajzíró ugyanakkor nem hallgatja el a nagy mester gyarlóságait sem: a Commedia írója hiú volt, lobbanékony, gőgös, és felfokozott érzékiség jellemezte. „E csodatévő költőben (…) a bujaság is igen bő helyet kért magának, s nemcsak fiatalabb éveiben, hanem meglett korában is.” 

Tudjuk, hogy Dante eposzkatedrálisának eredetileg a Commedia címet adta. Az isteni jelzőt Boccaccio ragasztotta hozzá, kifejezve ezzel az alkotás művészi nagyságát. A Dekameron szerzője Dante-életrajzának megírása után is népszerűsítette a Commediát és szerzőjét. 1374-től Firenze városának megbízásából nyilvánosan kommentálta az Isteni színjátékot. Firenze így szerette volna jóvá tenni a legnagyobb fiával szemben elkövetett méltatlan bánásmódot. A Santo Stefano di Badia-templom minden reggel megtelt hallgatókkal, akiknek a közismert Dante-rajongó magasztos szavakkal, időnként szellemes fordulatokkal elemezte, magyarázta a Pokol énekeit. Boccaccio meghonosította a Lectura Dantis néven ismertté vált, szövegmagyarázattal egybekötött felolvasás hagyományát, amelyet egyetemistáknak, a szellem embereinek szánt. Írásos emlékként ránk maradtak az előadásaihoz fűzött kommentárok. Az előadásoknak csak Boccaccio 1375. december 21-én bekövetkezett halála vetett véget. 

Giovanni Boccaccio Dante-életrajza közel hatszázhatvan évvel a megírását követően is nélkülözhetetlen forrás az Isteni színjáték írójának életéhez, művéhez. Reméljük, hogy a belőle készülő játékfilm is méltó emlékezés lesz a világirodalom legnagyobb költeményére és annak alkotójára. 

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Vatican News; Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.