Dante földi Paradicsomában – Bűnbánat és találkozás

Itáliai miniatúrakészítő – illusztráció az Isteni színjátékhoz
(Biblioteca Nazionale Marciana, Velence)

Dante Isteni színjátékában a szellemi világ három birodalmát, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot bejáró költő a második cantica végén elérkezik a Purgatórium hegyén található földi Paradicsomba. Kísérője Vergilius, az ókori római irodalom nagy alakja, akit Dante saját szellemi atyjaként (vö. Pok. 1, 79–87) nevez meg a Komédiában. Vergilius a földi Paradicsomig kísérheti a költőt, akiért annyi könnyet hullatott Beatrice, és akiért ifjúkori szerelme „lába nyomát a Pokolban hagyta” (Par. 31, 81). Beatrice ugyanis, elhagyva a mennyei világot, alászáll, hogy kérésével ösztönözze Vergiliust Dante vezetésére (vö. Pok. 2, 58–84).

Vergilius a földi Paradicsomig kísérheti a költőt, akiért annyi könnyet hullatott Beatrice, és akiért ifjúkori szerelme „lába nyomát a Pokolban hagyta” (Par. 31, 81). Beatrice ugyanis, elhagyva a mennyei világot, alászáll, hogy kérésével ösztönözze Vergiliust Dante vezetésére (vö. Pok. 2, 58–84).

A Danténál leírt földi Paradicsom sok más mozzanat mellett, a találkozás színtere: itt lép először a Pokol bugyrait megjárt utazó elé szívének szeretett kedvese, Az új élet soraiban „megénekelt” hölgy, aki átveszi Dante vezetését Vergiliustól. Így a földi Paradicsom nemcsak a találkozás, de az elválás helyszíne is: a költőtárs, lelkivezető és atya elveszítését Dante fájdalmas sorokkal siratja, miután Beatrice megjelenik előtte, arcát fátyollal takarva el előle (vö. Purg. 30, 49–54). Ez az elfátyolozottság, a tekintet útjának megakasztása, a határ kijelölése a szemlélő Dante és a megjelenő Beatrice között kifejezi az emberi elszakítottságot attól az eredeti állapottól, amelynek szimbóluma, irodalmi toposza az Édenkert. Dante visszatalálása ehhez az őseredeti állapothoz nem mehet végbe anélkül a megtisztulás nélkül, amelyet a Purgatórium hegyére vezető út jelent, s amelynek végső állomása éppen a földi Paradicsom.

Dante így ír a kertbe való belépésről: „Mivel már vágytam, hogy kívül-belül / lássam az élő, dús isteni erdőt, / mely megszűrte az új nap ragyogását, / otthagytam hamar a hegy peremét / és lassan nekiindultam a tájnak: / mindenfelé illatos volt a föld. / Édes fuvallat fújt a homlokomra / állandóan és változatlanul, / nem több, mint barátságos, enyhe szellő, / melytől a lombok finoman remegve / mind arrafelé hajlottak, amerre / a szent hegy első árnyékát veti, / de annyira sosem ferdültek el, / hogy csúcsaikon a kismadarak / ne tudnák űzni művészetüket, / sőt vidám énekléssel üdvözölték / a reggel óráját: közben a lomb / mély zúgása kísérte dalukat (…). Már úgy bevittek lassú lépteim / az ősi erdőbe, hogy visszanézve / nem is láttam belépésem helyét, / ám most egy patak zárta el utam, / mely bal felé folyt s kis hullámai / hajlítgatták a partján nőtt füvet” (Purg. 28, 1018; 22–27).

Az édenkert első dantei leírása fölidézi a Pokol elejének kezdetét, amelyben Dante egy „sűrű, kusza, vad vadonról” (Pok. 1, 5) szól, amelyben eltévedve bolyong. Sőt, a kert leírásával ellentétbe állíthatóak a Pokol későbbi énekeiben leírtak, azaz például az 5. ének híres jelenetében a szerelmeseket örvényként forgató szélvész vagy az ördögök illetlen viselkedése a 21. énekben. Ekképpen tehát megfigyelhető, hogy a földi Paradicsom „édes fuvallata”, az „enyhe szellő”, „az illatos föld” a pokoli táj ellentéteként jelenik meg, s nem véletlenül beszélhetünk e párhuzamról: a kertbe való megérkezés nemcsak az addigi út lezárása, hanem a Beatricével való találkozás révén az elveszített harmónia újra megtalálása, a Paradicsomba vezető út voltaképpeni első állomása.

Az idézett leírásban Dante egy patakról is beszámol: ez a Léthé, s ahogy később majd Matilda, a földi Paradicsom egyik nőalakja tanítja a költőt, mellette látszik majd az Eunoé. Az előbbi „képes kitörölni / a bűnök minden emlékét; a másik / a jótettek emlékét fölidézi” (Purg. 28, 127–129). Danténak e két forrásból kell majd innia, sőt, belemerülnie ahhoz, hogy maga mögött felejtve a Pokol birodalmát, Beatrice szemébe nézhessen. A tekintet erejéről az üdvözült firenzei lány is említést tesz a földi Paradicsomban, amikor Dantét kérdőre vonja: „Egy ideig vezette őt az arcom: / beletekintett fiatal szemembe, / s vittem magammal a helyes irányban. / De amint én a második koromnak / küszöbén állva életet cseréltem, / ő elhagyott s másnak adta magát” (Purg. 30, 121–126). Tulajdonképpen itt, a Purgatórium hegyének tetején szembesül Dante ifjúkori vétkeinek súlyával, és Beatrice szavai világítják meg a sűrű, kusza erdő értelmét, amely a tekintet eltévelyedésének szimbolikus voltára utal. Ahhoz tehát, hogy Dante Beatrice szemeibe ismét belenézhessen, s hogy majd mosolyában is újra gyönyörködhessen, alá kell merülnie a Léthében, majd megízlelve a folyó vizét, mintegy a bűnbánat rituális cselekedeteit végrehajtva, tud csak elveszítettnek hitt kedveséhez közel lépni. A folyó tehát elválaszt és összeköt Dante földi Paradicsomában: a Léthén való átkelés a bűnök elhagyásának, valamint a Beatricéhez, s ezáltal a mennyei világhoz való közeledésnek a záloga. Az Eunoé vizében való alámerülés pedig egyszerre zárja a Purgatórium sorait, és nyitja meg a földi távlatokat a menny örömeire a Beatricével a Paradicsomba lépő Dante számára: „A szentséges hullámból visszatértem, / megújulva, mint üde, friss növény, / mely ifjú lombját most bontotta ki. / Tiszta voltam s vártak a csillagok” (Purg. 33, 142–145).

Az idézett szövegrészeket Nádasdy Ádám fordításában közöljük.

Kép: www.wga.hu

Szöveg: Várkonyi Borbála

Forrás: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír