Daria Sivashenkova: Íme Júdás, aki elárul engem

A szerző művészi teológiának nevezi könyvének műfaját – egy kísérlet arra, hogy a saját szemünkkel lássuk az evangéliumi drámát: az árulást és az áruló sorsát.

Vajon mi késztette Júdást arra, hogy kiadja „a Tanítót a hatalomnak?” Józan ésszel szemlélve ez egy teljesen értelmetlen lépés a semmibe. Júdás nem kap semmit, de abszolút elveszt mindent: az élet értelmét és magát az életet. „Miért?... egy hazudozó? Képmutató? Egy elvtelen karrierista? Egy szociopata, aki meg van őrülve a pénzért? Krisztus egy tolvajban bízott?” – sorolja a kérdéseket az író. A válasza szerint

éppen ez a baj, hogy Júdás „nem egyszerűen apostol és tanítvány. Ő Krisztus közeli, meghitt barátja”.

Ez pedig még tragikusabbá teszi Júdás árulását, mert egy igazi, közeli baráttól, akire rábízzuk magunkat, sokkal nehezebb egy ilyen csapást elszenvedni.

Nem véletlenül szólal meg az 54. zsoltárban az eleven, őszinte emberi fájdalom: „De te, hát hogyan tehetted ezt velem?” Az Ószövetségből a Messiásról tudjuk, hogy a Szűz megfogan és Fiút szül; egy barát fogja elárulni; meg fogják ölni. Az árulásról és az áruló sorsáról is olyan sokszor és olyan sokféleképpen beszél az Ószövetség (41., 55., 69., 109. zsoltárok), hogy egyértelmű: rendkívül fontos, nagyon lényeges, hogy a megtestesült Istent a bizalmas társainak egyike adja halálra. „Ahogy a Szűz, elfogadva Isten akaratát, megszüli az életre a Fiút, úgy az Úr bizalmas társainak egyike elfogadva a sátán akaratát, saját kezűleg adja át őt a halálnak…”

A könyv írója felidézi, hogy

Jézus az utolsó vacsorán megalapítja az Eucharisztiát, és teljesen világosan ezt mondja: egyetek és igyatok ebből mindnyájan. Nem tesz különbséget tiszták és tisztátalanok között.

Miután Jézus megáldotta a kelyhet, megtörte a kenyeret, ő maga, a saját kezével nyújtja ezeket az árulónak, „és ha figyelembe vesszük, hogy Júdás az ülésrend szempontjából legmegbecsültebb helyen ül, akkor ő áldoz Jézus kezéből először”. Júdás nem utasítja vissza az áldozást, beismerve, hogy tisztátalan, méltatlan erre, hanem elveszi, eszik, iszik, és hallgatja Krisztus szavait az elárult testről és a kiontott vérről. Jézus pedig azt mondja: „Mert az Emberfia ugyan elmegy, amint el van rendelve, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt!” (Lk 22,22), illetve Máténál (26,24) és Márknál (Mk 14,21) hozzáteszi: „Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Júdásban ekkor már nincs félelem, csak merészség és düh, „a sátán felszántotta az elméjét is, a lelkét is, a kioktatás fenyegetésként” hangzik számára, és pimaszsággal felel: „Csak nem én vagyok az, Rabbi?” (Mt 26,25). Ezúttal tüntetőleg nem Úrnak nevezi Jézust, a többi tanítványtól eltérően. „Nekem te nem vagy Uram” –, ezt mondja ezzel. „Micsoda megcsúfolása a gyónásnak, amit annyira vár tőle Krisztus!”

Azzal, hogy Júdás elárulta Jézust, „maga lett a megtestesült bűn, egy rettenetes bűn, amely egyenesen Isten ellen irányul, emiatt pedig nem méltó sem emberi irgalomra, sem együttérzésre”. Nincsen Júdásban semmi, amit meg kellene menteni, szeretetről egyáltalán nincs szó, „itt nincs mit szeretni. Nincs, aki megbánhatná a bűnt”. Ám végül Júdás mégiscsak megbánja bűnét, de ahelyett, hogy Isten irgalmát kérné, öngyilkos lesz.

Ilyen fájdalmat egyetlen bűnös sem élt át, mégis, a könyv írója leszögezi: „Júdás ezt teljes mértékben megérdemelte. Iskarióti bűne teljesen egyenértékű azzal, ami a halála után várt rá. Megtagadta Krisztust, megölte őt, és ezzel teljesen elvesztette Istent. Ő maga még megbocsátásért könyörögve sem fordulhat Krisztushoz – sem egy kézmozdulattal, sem szóval, sem gondolattal, lelkének semmiféle rezdülésével. Ő áruló, elárulta Krisztust, mint barátot, megbántotta a szeretetét és bizalmát, halálba küldte őt. Megérdemli az örök kínszenvedést, mint senki más…

Végső soron ő az örök Isten nélküli lét szimbóluma.”

Daria Sivashenkova szerint: amit Júdás sátáni segédlettel művelt a saját lelkével, a pokolra vezet, ahol a bűnével való örökké tartó gyötrelmes eggyé olvadás vár rá, és örök halál; a föld és az ég erre a fizetségre azt fogja mondani, „méltó”, és ez teljesen igaz. Ám a szerző hozzáteszi: mégis, „vonjuk be ebbe az egyenletbe Krisztust”.

A kötet írója felidézi, hogy az utolsó vacsorán Júdás is ott volt, és a többi apostollal együtt a szentáldozásban magához vette Krisztus testét és vérét, vagyis „egyesült vele ebben a szentségben”. Bármit gondolt is ő ebben a pillanatban, bárhogy kötötte is össze a saját akaratát a sátán akaratával, Krisztus szava megingathatatlan: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.” És ezzel „még Iskarióti és a sátán tandemje sem tud semmit kezdeni”. Az, hogy Júdás magára maradva, teljesen tudatára ébredve annak, hogy mit tett, valóban nem emberi erőket fedezett fel magában, hogy eltávolodjon az elkövetett bűntől, csak egyről tanúskodik: ezek az erők tényleg nem emberiek. Ez a szentáldozásban neki adott áldás ereje”.

A szerző megvilágítja: Krisztus kezéből és az ő kifejezett akaratából elsőként az veszi magához a szentségeket, aki meg akarja ölni őt.

Ez a szó szoros értelmében az első bűn, amit Krisztus magára vesz. És szeretetével leküzdi ezt a hihetetlen bűnt azért, hogy oltalmazza a bűnöst, eggyé lesz tulajdon halálával azért, hogy ne hagyja magára az embert ezzel a bűnnel…

Jézus látja Júdásban azt, amit a bűnbánatát követően ő maga nem mer meglátni önmagában, amit nem láthatnak benne mások: az embert, aki Jézusnak drágább a saját életénél. Mert ő szeret, és ez az ő és csak az ő joga így szeretni. A saját halála nem olyan számára, mint egy emberi lélek pusztulása. És magába fogadja Júdást, hogy ne hagyja el egy pillanatra sem.”

A könyv írója kiemeli: Jézus a kereszten magára veszi a világ minden bűnét, és az ő irgalma ráborul az összes bűnösre a legelsőtől a legszörnyűbbig. A kereszt két oldalán Ádám és Júdás áll.

Az ősapa bűne miatt az egész világ a halál hatalmába jutott, Iskarióti bűne miatt Isten került a halálba. Mindkét esetben a sátán közvetlen felbujtására követték el a bűnt. A világ összes bűne benne van ebben a két bűnben.

„És ha az Úr irgalmaz ezeknek a bűnösöknek, akkor mindenkinek megvan a reménye a megbocsátásra, mert Isten irgalmának köre bezárul, nincs benne szakadás… Mert nincs semmi, ami irgalmasabb volna az ő ítéleténél, amikor elválasztja a bűnt a bűnöstől, hogy a bűnt tűzre vesse és megmentse a bűnöst. Csak az kell, hogy a bűnös bűnbocsánatában meg akarjon válni a bűnétől és megtagadja azt, bármi áron.”

A könyvet Laczházi Aranka fordította.

Daria Sivashenkova: Íme Júdás, aki elárul engem
Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2025

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: Új Ember könyvesbolt; wikipedia (kiemelt kép)