Dávid Katalin: Egy keresztény értelmiségi Európára néz

Kultúra – 2013. július 10., szerda | 11:21

A világhírű művészettörténész legújabb tanulmányában arra keresi a választ, hogy miért tagadta meg napjainkra Európa a létezését kialakító, magatartását, erkölcsi alapjait megformáló, történelmi hagyományait meghatározó, sajátos kultúrát kibontakoztató, s mindezeknek gyökeret adó kereszténységet.

Dávid Katalin legfőbb tudományos munkásságából, a szimbólumkutatásból indul ki, mégpedig azért, mert minden szimbólum vallásigénylő. Szimbólumteremtő képességünk az emberré válás pillanatától kezdve archetípusként él velünk, s kifejezi a lélek legmélyének Istennel való kapcsolatát. A szimbólumokat alapvető örökségként kellene kezelni, melyeknek szerepük van a hétköznapok érintkezéseiben, „a megszokottá vált gesztusokban, egy kézfogásban, egy ölelésben, vágyainkban, reményeinkben, örömeinkben: mindig segítően vannak jelen.” A mai ember azonban elvesztette szimbólumait. A szimbólumok elvesztése „az európai kultúrát meghatározó keresztény vallás megtagadásának, illetve megtámadásának okozataként következett be.” A jelenség az 1789-1794-es francia forradalommal kezdődött, s a XX. század első felére vált botrányossá. A forradalom idején a jelkép központilag meghirdetett programmá lett a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalmain keresztül. A forradalom vezetői ezeket az eszméket úgy tüntették fel, mintha a társadalomban gyökereznének, pedig valójában az állam által politikailag kreált jelszavak voltak. Az, hogy hitelesítsék ezeket, jogos volt, „hiszen a három jelszó által megfogalmazott értékek utáni vágynak mély társadalmi alapja volt, ami elvezethetett volna, nagyon rövid időn belül, társadalmi gyökéreresztésükig.” Erre azonban nem adott módot a politika. A szabadság, egyenlőség, testvériség hármasságát egy súlyos központi mérgezés is érte, az intézményesített szekularizáció. A tudós szerző hangsúlyozza, hogy a probléma az „intézményesített” jelzőn van, szekularizáció ugyanis mindig volt, van és lesz. Az intézményesítettség lényege azonban az, hogy az egyénre kívülről rátelepített dologról van szó, „ami ebből következően, még elfogadása esetén is kényszerítően hat a szellemiségre, az intellektuális és lelki formálódásra. Nem az embert általában érő külső hatás ez, nem a természetes életmozgás következménye, hanem erős szervezet áll mögötte, amely tudja érvényesíteni akaratát.”

Ennek következtében pedig ez a társadalomnak gyökértelenül átadott három jelszó önállósította magát: a szabadság megsemmisítette az egyenlőséget. Az intézményesített szekularizáció ugyanis „hangsúlyos tudatossággal és drasztikusan kiszakította az egyént addigi, több évszázados erkölcsi talajából, így hirtelen veszítette el azt az egészséges gátlást, azt a morális korlátot, amely az emberek közötti viszony normáit biztosította.” Ezt a normát az európai kultúrkörben a tízparancsolat alapozta meg, ami akkoriban már, több mint másfél évezred alatt, beépült az ember természetébe, kiemelt és folyamatos hangsúlyt kapott a családi, az iskolai nevelésben, a társadalom által elfogadott viselkedési formákban. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy a tízparancsolatot ne sértették volna meg a századok során, megtették, de az büntetendő vagy megvetendő cselekedetnek számított. Amikor azonban az intézményesített szekularizáció mögött álló állami tekintély „lefokozta, megvetésre ítélte a vallást, annak előírásait, normáit, felszabadítottnak hirdette az embert az istenhitben gyökerező morális parancsok alól, és Isten haláláról beszélt, ledőltek a társadalmat addig irányító korlátok.”

A francia forradalom által elindított és intézményesített szekularizáció egyik fő törekvése volt, hogy támadja, lejárassa az egyházat, a vallást. A testvériséget illetően Dávid Katalin rámutat, hogy az nem a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” jézusi intelem egyetemes megvalósítására törekvést jelentette, hanem az egymással szemben álló csoportokban jutva szerephez, az egymás elleni harcot inspirálta. Ezzel lefokozta önmagát, és megszülte önmaga ellentétét. Nem kellett hozzá sok idő, hogy „törvényerőre emelkedjék a gyűlölet a fajelméletet és az osztályharcot meghirdető diktatúrák által.” A tanulmány írója szerint a nácizmus és a kommunizmus eszmetörténeti gyökere a testvériség eszméjének eltorzulásában kereshető. Egyúttal kifejti: a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai olyan lehetőséget nyitottak az egész emberiség számára, amely mindenkinek egyéni kiteljesülését, társadalmi békéjét hozhatta volna meg. „De ez nem történhet saját meghirdetett eszméinek ellentmondva, hogy egyidejűleg a társadalmi életet mozgató törvényekből kihagyom a teológiai kultúrát. A vallás azonos lehetőséget kell kapjon a valláson kívüliséggel, az istenhitnek az ateizmussal azonos súlyú szerepet kell biztosítani.” Ez pedig azt jelenti, hogy lehet egyenlőségjelet tenni a különböző vallások közé, még akkor is, ha Európa gyökerei a zsidó-keresztény kultúrában vannak, de nem lehet föléjük emelni a vallástalanságot, „és nem lehet csonkítani a kereszténység reprezentációját egy másik vallás követőinek érzékenységére hivatkozva, ami pedig gyakorlat lett.” 

Egyház és politika kapcsolatának napjainkban sokat vitatott kérdéskörét vizsgálva Dávid Katalin rámutat, hogy a politikában mindig megjelenik a közjó, az etika problémája. A keresztény egyházak „a közjó és az etika területén, hivatásukból adódóan, küldetésük, társadalmi felelősségük tudatában kötelesek a politika megítélésére. Lényegüket adják fel, ha ezt elmulasztják. A kereszténység krisztusi küldetése semmilyen megfontolást nem enged e kérdésben. A közjó és az erkölcs, e kettő, amit a politika érint, naprakész választ vár az egyházaktól, minden tagjától, de elsősorban az egyházi személyektől.” Ezért a hívő világiak vegyenek részt az aktív politikai munkában, szem előtt tartva a teológiailag megfogalmazott közjó érdekeit. A klerikusok pedig minden lehetséges fórumon tegyék világossá egyházuk álláspontját, a politika közjót és etikát érintő kérdéseiben.

Dávid Katalin röviden felvázolja azt a programot is, ami hite szerint a kiutat jelentheti abból a mély depresszióból, amibe az elmúlt két évtizedben zuhantunk, s amely egyúttal termékeny talajt biztosít egy modern keresztény kultúra kibontakozásához. Ehhez az alap a keresztényszociális tanítás, ahogy azt XIII. Leó, XI. Pius, VI. Pál, II. János Pál enciklikáikban megfogalmazták. Ennek legösszetettebb vállalkozása pedig a szociális piacgazdaság, amelynek két nagy erkölcsi célja a szabadság és a szociális igazságosság. Dávid Katalin Jézus szavaira is emlékeztet: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot” (Mt 9,10-13). Kifejti: az irgalmasság az az erény, amely tettekre váltja a szeretetet, amely egyetlen alternatíva a gyűlölettel szemben. Aki pedig nyitott szemmel jár a világban, az megérti, hogy „ez az egyszerű erény, amely enyhíteni akar egy másik ember testi, lelki nyomorán, miért kell álljon az élet középpontjában. Megérti, miért több egy szelet kenyeret adni az éhezőnek, egy jó szót az elhagyottnak, mint felépíteni akár egy katedrálist. A keresztényszociális tanítás ezzel a szándékkal lép be egy emberi közösségbe, erre épül, ez adja biztosítékát, hogy a társadalom a keresztény kultúra hordozójává váljék” (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír