De az Isten megmaradt – Bagár Iván ostromnaplója

Sokan tudatosan fognak bele a naplóírásba, céljuk van vele. Márai Sándor és Victor Klemperer irodalmi igénnyel létrehozott naplói az utókornak is szólnak. Különleges, drámai, és tragédiákkal tűzdelt időszakokban az is tollat ragad, aki előtte nem tartotta ezt fontosnak. Budapest második világháborús ostroma is ezen vészterhes korszakokhoz tartozik. „Az ostromnaplók fontos történelmi források”, még akkor is, ha „a naplóban leírtak igazak, de nem tévedésmentesek”. Bagár Iván budai evangélikus segédlelkész – akinek felesége pár hónapos kisfiával ebben az időben a Dunántúlon keresett menedéket – egyfajta levél-pótlékként is kezdett ostromnaplót vezetni. Írását – melynek címe Hét és fél deka kenyér – az Evangélikus Egyházi Gyűjtemény és a Luther Kiadó jóvoltából mi is a kezünkbe vehetjük.

Sokszor elmondták már, de még nem elégszer, hogy a Budapestért folytatott küzdelmet a történészek a második világháború legvéresebb ostromai közé sorolják. Főleg azért, mert nagyon sokáig tartott: a szemben álló feleknek minden egyes házért külön-külön meg kellett küzdeniük. De azért is lehetett itt sok áldozat, mert a budapestiek jó része nem hagyta el a várost, így a harcok az óvóhelyre menekült mintegy nyolcszázezer ember feje felett folytak. A polgári áldozatok számát harminc és negyvenezer közé teszik a szakértők.

Bagár Iván 1944. december 24-én kezdte írni naplóját. Venásch Eszter igényes, szakszerű bevezetőjéből kiderül, valaki később legépelte a kéziratot, de a személyes vonatkozású részeket átszerkesztette és átfogalmazta. A 16. és a 24. oldalon „privát feljegyzések” vannak, ebből is kitűnik, hogy szerzője tudatosan szánta az utókornak művét. A kötetben számos kép található, ezek révén is közelebb kerül hozzánk ez a korszak. Emellett a részletes névjegyzék és a lábjegyzetek is segítenek az eligazodásban. A mellékletben azt is megtaláljuk, hogy mit imádkoztak az óvóhelyre szorult hívek.

Bár az első szovjet katonákat Budán látták meg a városlakók, a hegyes-dombos terület elfoglalása hosszabb időt vett igénybe, mint a sík pesti oldal birtokbavétele. Az ostrom karácsonykor vette kezdetét, a folyamatos közműszolgáltatás pedig ezzel egy időben meg is szűnt, és már csak akadozva működött. Bagár Iván és társai – köztük a Budai Jótékony Nőegylet szeretetházának lakói – 30-án költöztek le az óvóhelyre, melynek nagy része egy természetes sziklabarlangban lett kialakítva. Az első igazán drámai esemény a templom pusztulása volt december 31-én. Villanyáram híján olajmécsessel, gyertyával világítottak. Bár az ételt csak jegyre adták, élelmük volt, rendelkeztek ugyanis némi tartalékkal. A legnehezebb a kenyér beszerzése volt: ahogy közeledett a front, úgy zártak be sorra a még működő pékségek. A mosás, a tisztálkodás is nehézséget okozott, leginkább azért, mert a vízhez jutás az idő előrehaladtával egyre nagyobb kockázattal járt. Fűteni tudtak, bár igaz, hogy mindent, ami fából volt, fel kellett használniuk: a lelkész megtört szívvel fűrészelte fel az oltárkép rámáját. Amikor hó esett, el kellett lapátolniuk, később viszont az olvadás jelentett gondot, a halottakat – egyre több polgári áldozata volt a harcoknak, Bagár ismerősei közül is többen meghaltak – ugyanis gyorsan el kellett temetni. A szovjetek közeledésével egyenes arányban az óvóhely lakóinak a száma is növekedett.

A napló azzal válik igazán személyessé, hogy Bagár Iván sokszor szólítja meg benne a feleségét és a fiát. A néhány hónapos Bendegúzt még alig látta. A naplóból az is kiderül, hogy a „barlanglakók” sokat imádkoztak, énekeltek, és szinte mindennap tartottak áhítatot. A templom ugyan rombadőlt, „de az Isten megmaradt” – mondta a lelkésznek a gyülekezet egyik tagja. A talán közhelynek számító gondolat, hogy az élet határhelyzetében válik nyilvánvalóvá, mi fontos igazán, itt is igazolódik: egyedül a hit és a család jelent számára támaszt. A sorok között olvasva azt is észrevehetjük, hogy szükség idején az ember igenis képes a szolidaritásra, sőt, az önfeláldozásra is. Az óvóhely lakói ott segítik egymást, ahol csak lehet. 

Bagár Iván január 30-án több társával együtt vízért indult. Egyszer csak aknák robbantak mellettük. A tizenöt éves Mészáros László azonnal meghalt, a lelkész testébe több helyen is szilánkok fúródtak. Állapota súlyos volt, ezért átvitték a Sziklakórházba. Február 12-én megjelentek a szovjet katonák, így az ostrom az óvóhely lakói számára is véget ért. A sebesülést követően valaki más írta a naplót, Bagár Iván csak február 28-ától folytathatta. A szűkszavú bejegyzésekből kitűnik, hogy a szerző állapota egyre romlott. Április 23-án érte a halál. Mindössze harminchét évesen.

Fotó: Magyarországi Evangélikus Egyház; Luther Kiadó

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. szeptember 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.