De mit is kezdjünk az idővel? – Francis Ford Coppola filmjeiről (1.)

Már az elején érdemes leszögeznünk: Coppola fénykora a hetvenes évekre esett, még akkor is, ha első nagyjátékfilmje – a Dementia 13 – 1963-ban készült. Ez a horror műfajába sorolt mozi annak ellenére sem tartozik a felejthetetlen művek közé, hogy 2017-ben elkészítették a remake-jét. A családi dráma helyszíne Írország, ahol egy gyermek korai halála körül bontakozik ki a bonyodalom: van itt homályos erdő, süppedő nádas, nem túl mély tó, enyhén ijesztő kastély, még sikoly is, de csak mezza voce, mert a film nem éri el a hitchcock-i magasságokat.

A futballkedvelők tudják, van olyan tökéletesre sikerült megmozdulás, ami után a játékos akár be is mehet az öltözőbe, ő már megtette a magáét. Ha Coppola csak A keresztapát forgatta volna le egész életében, akkor is szuperlatívuszokban beszélnének róla. Máig sokan érzik úgy, hogy mivel látták a filmet, pontosan tudják, miként működik a szervezett bűnözés. Jellemző példa, hogy a hat évadot megélt, rendkívül népszerű Maffiózók (Sopranos) című sorozatban is számtalanszor szóba hozzák, olyannyira, hogy a főszereplő családdal kapcsolatba kerülő „civilek” is arra kíváncsiak, mi igaz A keresztapában, és mi nem. Lehetséges, hogy a rendező olasz származásának köszönhetőn jól ismerte a maffia működését is, ám az vitathatlan, hogy remek érzékkel tudta bemutatni a gengszterek világát. Coppola nem erkölcsi prédikációt tart, hisz az első két rész (1972-ből és 1974-ből) maffiózói – leginkább persze Don Corleone (Marlon Brando) és Michael (Al Pacino) – kifejezetten szimpatikus figurák. Az is igaz, hogy bár végig tudjuk, mivel is foglalkoznak, igazából nem ez az érdekes. A maffia ugyan önmagában izgalmas téma, ám a filmet sokkal inkább az emberi viszonyok finom ábrázolása és a családi összetartozás kidomborítása teszi felejthetetlenné. Az 1990-ben elkészített folytatás nagy ötlet volt, hiszen a szereplők hozzáöregedtek a történethez. Ebben a filmben viszont már nem kerülnek közel a szívünkhöz a család tagjai: a hatalmi játszmák és a kapzsiság vezérelte korrupció túlnő az elfogadhatóság határain.

Coppola életművének másik kiemelkedő alkotása a Magánbeszélgetés (1974). Az emberiséggel egyidős a titkolózás, mint ahogyan a kíváncsiság is, hiszen mindenki tudni szeretné, mit rejteget a másik. A technika fejlődése a kémkedésben is nagy távlatokat nyitott, segítségével egyre messzebbről és egyre jobban be lehet cserkészni a mit sem sejtő alanyt. Harry Caul (Gene Hackman) a lehallgatás mestere. Elképesztően hatékony berendezéseket fejlesztett ki, ezekkel képes rekonstruálni, hogy például egy ide-oda sétálgató fiatal pár miről beszélget egy zsúfolt és zajos téren. Ne feledjük, ez a szalagos magnók kora; a digitális technika még gyerekcipőben jár, vagy még meg sem született. A minden hivatásos szervezettől független Harry végrehajtja megbízói utasítását, majd az anyagot átadva felmarkolja a fizetséget. Az, hogy mi van a szalagokon, egyáltalán nem izgatja. Legalábbis úgy tesz, mint akit csak az érdekel, hogy a munka szakszerűen és pontosan el legyen végezve. Csakhogy Harry-nek van lelkiismerete. Egyszer már valakinek az életébe került az általa felfedett titok. Jelenlegi megbízatása során is hall olyasmit, ami nem hagyja nyugodni. Attól fél, hogy újra megtörténik a legrosszabb. Gene Hackman rendkívül finom érzékkel merül el a kételyeivel vívódó Harry szerepében. A rendezői változatban ráadásul sokkal jobban kidomborodik, hogy Harry katolikus keresztény. Hite sem engedi, hogy csak úgy túllépjen a másik ember életén, főleg akkor nem, ha  esetleg ezzel a vesztét okozza. Amikor ráébred, hogy a pár megfigyelése során mindent félreértett, azzal is kénytelen szembesülni, hogy mestersége is erős lelkiismereti aggályokat vet fel. S még az sem kizárt, hogy a lehallgatót is lehallgatják. Coppola filmje semmit sem vesztett időszerűségéből. Napjainkban azon túl, hogy a különféle titkosszolgálatok szemmel tartják a polgárokat, már az is természetessé kezd válni, hogy a politikai csoportosulások is adatokat gyűjtenek – sokszor szövetséges hallgat le szövetségest –, s hogy a közösségi média nemzeteken átívelő cégóriásai megfigyelik a felhasználóikat. Úgy tűnik, a Harry-féle szakemberek már régen kihaltak.

„Walter Kurtz ezredes feltehetően megőrült.” Ám ha valaki megnézi az Apokalipszis most című 1979-es filmet, visszakérdezhet: Miért, a többiek talán normálisak? A mintakatona, Kurtz ezredes (Marlon Brando) megelégelte a vietnámi hadműveletet irányító tábornokok dilettantizmusát, így hát fogta magát, és egységével bevetette magát a kambodzsai dzsungelbe. A katonai titkosszolgálat utána küldi Willard századost (Martin Sheen), aki egy kis hajón néhány fős legénységgel próbálja felkutatni a renegát tisztet. Coppola nagyszabású, és a 2001-es betoldásokkal meglehetősen hosszú alkotása előkelő helyet foglal el a háborús filmek között. Igazi alászállás a „sötétség mélyére”. Willard többször is kénytelen megállni, amíg eljut az ezredeshez, s mintha minden esetben a pokol valamelyik tornácára kerülne. Az öldöklés kellős közepén szörfözni vágyó Kilgore alezredes (Robert Duvall) kaotikus csatája, a Playboy-nyuszik botrányba fulladó fellépése, a vietnámi civilek csónakjának szétlövése, a mindennap lebombázott és éjszaka újjáépített hídnál állomásozó egység káosza, valamint a földbirtokát védelmező francia család szürreális viselkedése is egyre csak azt sejteti, Kurtz ezredes világa nem lesz e világi. Valóban, az ezredes szinte hipnotikus állapotban tartja a körülötte lévő, a konfliktus minden oldaláról odagyűlt szedett-vedett harcosokat. Innen már nincs lejjebb, egyedül a totális pusztulás következhet. Coppola ebben az alkotásában rendkívül hatásosan él a film egyik fontos eszközével. A fény, a sötétség és ezek váltakozása, a legkülönfélébb megvilágítási megoldások is fokozzák a hatását. Kurtz monológja közben hol feltűnik, hogy a homályba tűnik az arca: igazából sohasem látjuk teljesen.

A film ötletét Joseph Conrad A sötétség mélyén (Heart of Darkness) című kisregénye adta. Az eredeti írás a 19-20. század fordulóján született, vagyis majd’ hetvenöt év választja el a két alkotást egymástól. A film csak motívumokat vett át a regényből. A folyón lassan úszó hajó, a veszélyekkel teli dzsungel és a zűrzavar mellett Kurtz alakja jelenti a közös pontot. Conrad mesélője folyamatosan róla beszél, elemzi karakterét, ám soha nem tudjuk meg, hogy mi tette személyiségét oly ellenállhatatlanná. A filmben is ezt látjuk, hiszen hiába találkozunk végül mi is Kurtz ezredessel, nem kapunk magyarázatot arra, mi hatásának a titka. Az egyik értelmezési lehetőség az lehet, hogy Kurtz azért válhatott a vietnámi háborúban tapasztalt öldöklés értelmetlen káoszának origójává, mert a végletekig vitte az őrületet. Mindezek ellenére Coppola filmje nem teljesen pesszimista. Willard a végén megfordítja kis hajóját, és lassan visszaindul a folyón…

„Csináljunk valami törvénytelent” – mondják egymásnak A kívülállók (1983) fiatal, unatkozó szereplői. A hatvanas években játszódó történetben két rivális banda tagjai állnak szembe egymással: a szegény zselések és a gazdagabb ficsúrok. Egy nap néhányan összeverekednek, és az egyik fiú holtan marad a küzdőtéren. A két elkövető elmenekül, és egy elhagyatott templomban bújik meg. Később harmadik társukkal együtt elmennek valami ennivalót szerezni, s amikor visszatérnek, a templom lángokban áll. Az is kiderül, hogy néhány gyerek bent ragadt az épületben. A három srác habozás nélkül bemegy, és kimentik őket. Hőstettükért nagy árat fizetnek: egyikük ugyanis súlyosan megég. A kívülállók egyrészt azok a fiatalok, akiket a felnőttek magukra hagytak, másrészt azok a fiúk, akik a kényszer szülte bandatagságon túl, illetve kívül vannak. Coppola itt számos, később befutott színészpalántával dolgozott együtt. Érezhetően rokonszenvez hőseivel, bemutatva sorsukat, ám valódi társadalmi dráma nem lesz filmjéből. Sem az okokat, sem a következményeket, sem az esetleges kiút lehetőségeit nem vizsgálja. Csupán azt mutatja be, hogyan indul el néhány szeretetre méltó fiatal az élet rögös útján.

Egy év múlva mutatták be Coppola következő filmjét. Ezzel a rendező nagyot vállalt, hiszen újra – csakúgy, mint A keresztapában – a szervezett bűnözést választotta  témájául, csak most a háború előtti időszakból. A Gengszterek klubja középpontjában a híres harlemi szórakozóhely, a Cotton Club áll. Ez olyannyira igaz, hogy a történet mondhatni átlagos. Dixie Dwyer (Richard Gere) – szerencséjére vagy épp szerencsétlenségére – egy nap megmenti Dutch Schultz nagyfőnök (James Remar) életét. Az ő révén kerül bizalmas kapcsolatba a fiatal és szép Verával (Diane Lane), és az alvilággal is. Bűnözők veszekednek, gyilkolnak, mulatoznak – és közben szól a korszak meghatározó zenéje, a jazz. És persze láthatjuk a szintén ezen időszakra jellemző sztepp- és egyéb revütáncosok műsorát. Vagyis a lényeg sokkal inkább egy legendás klub világának a felidézése. Ez talán még sikerült is, ám sem a színészi játék, sem a dialógusok, sem a sztori nem érte el a tíz évvel ezelőtti filmek színvonalát.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.