De mit is kezdjünk az idővel? – Francis Ford Coppola filmjeiről (2.)

A Drakula (1992) a kritikusok szerint – a magyar Lugosi Béla nevével fémjelzett 1931-es alkotás mellett – az egyik legjobb feldolgozása Bram Stoker 1897-ben megjelent regényének. Az erdélyi Drakula (Gary Oldman) felesége elvesztése miatt fordult egykor a sötét oldal felé. Amikor már a 19. században ellátogat hozzá Jonathan Harker ügyvéd (Keanu Reeves) – a gróf ugyanis Londonban szeretne ingatlanokat vásárolni –, észreveszi nála szerelmének, Minának (Winona Ryder) a képét. A nő kísértetiesen hasonlít hajdani feleségére, ezért elhatározza, hogy megkeresi. Egy vámpírnak Londonban is táplálkoznia kell, áldozatának becserkészése és elfogyasztása pedig okoz némi felfordulást. A helyi orvos kénytelen a szakértő Van Helsing doktor (Anthony Hopkins) segítségét kérni, aki kis csapatával üldözőbe veszi a természetfeletti képességekkel megvert Drakulát.

A rémregények és a horrorfilmek a popkultúra részeiként egykor kiestek a műkritikusok látóteréből, ám az utóbbi évtizedekben kifejezetten sokat foglalkoztak velük. Kit és mit formál meg például Drakula? Milyen félelmeink öltöttek testet benne? Mit jelképez a vér, milyen létformába kerül az, akit egy vámpír megharapott? E kérdéseken Coppola – látványos és kellőképpen ijesztő – filmje után is elmerenghetünk. De csak nappal, éjszakára inkább zárjuk be lakásunk és elménk ajtaját.

Drakula azért fordult szembe Istennel, mert úgy érezte, bár mindig a kereszténységet védelmezte, ő mégis elhagyta, amikor elvette tőle a feleségét. A történet a gróf Isten elleni lázadását emeli ki, ám nem kétséges, ezzel egyenesen a Sátán oldalára került. Döntésével szinte korlátlan hatalomra tett szert: ha nem is lett halhatatlan, elpusztítani szinte lehetetlen. De ennek meg kellett fizetnie az árát, Drakula ugyanis egyfajta árnyéklétbe kényszerült, vagyis sem az élők, sem a holtak világához nem tartozik. Ennek ellenére ő sem mentes a vágyaktól, sőt, szükségleteinek kielégítése rabságban tartja: szomjazik a vérre, emellett a beteljesületlen szerelem is kínozza. A Drakula-történetek fontos jellemzője, hogy Van Helsing doktor nem a tudomány eszközeihez nyúl. Mert aki az ördöggel cimborál, azt csak a keresztény szimbólumok segítségével lehet legyőzni.

A kilencvenes években John Grisham regényei rendkívül népszerűek voltak. A kor ismert rendezői vitték filmre írásait: Sydney Pollack (A cég, 1993); Alan J. Pakula (A Pelikán ügyirat, 1993); Joel Schumacher (Az ügyfél, 1994) vagy éppen Robert Altman (Démoni csapda, 1998). A jogászból lett regényíró műveinek középpontjában az igazságosság, a törvény előtti egyenlőség és az ügyvédi lelkiismeret áll. Az esőcsináló (1997) cselekményének nagy része is egy bírósági tárgyalást mutat be. Hőse a fiatal, mondhatni teljesen zöldfülű ügyvéd, Rudy Baylor (Matt Damon), aki társával (Danny DeVito) egy nagy biztosítótársaság elleni kártérítési perben képviseli a jómódúnak éppen nem mondható anyát és annak súlyos beteg fiát. S miközben Rudy felveszi a harcot a cég által felkért, jól megfizetett jogászcsapattal – vezetőjük szerepében Jon Voightot láthatjuk –, egy férje által többször megvert nőt (Claire Danes) is a szárnya alá vesz.

Az esőcsináló esetében Coppola él a téma adta lehetőséggel – ráültetve a nézőt az izgalmak hullámvasútjára –, hiszen hol a biztosító ügyvédei, hol Rudy áll nyerésre. A képlet azonban túl egyszerű: a pénzéhes és gátlástalan biztosítótársasággal szemben ott áll a beteg fiáért aggódó anya, akinek jogos követelését egy rokonszenves, idealista fiatalember próbálja érvényre juttatni. Megismerjük Rudy magánéletét is, ez is közelebb hozza őt a szívünkhöz, míg a másik félről csak annyit tudunk, hogy mennyi órabérért dolgozik. Ám kit zavar mindez? Legalább a filmben győzzön a jó, és nyerje el büntetését a rossz.

A kétezres év egy kevésbé sikerült filmmel indult. Az ezredforduló körül – talán pont a technikai feltételek javulásával – több, az űrben játszódó, a látványra is nagy figyelmet fordító sci-fi készült. Ezek közé tartozik a Szupernova, melyet Coppola segítségével vágtak újra. A film az egyszer nézhető kategóriába tartozik, mély nyomot nem hagy a nézőben. Mondanivalója talán így foglalható össze: vigyázat, a világegyetemben – az emberen kívül – más lények is hajlamosak a gonoszságra.

A vallástörténet meghatározó alakja, Mircea Eliade (1907–1986) számtalan szépirodalmi művet is alkotott. Írására épül a 2007-ben bemutatott Csalóka ifjúság című film. Románia, 1938. Dominic Matei (Tim Roth) bölcsész kutatási területe a nyelvek eredete, az emberi tudat és az idő fogalma. Ám, mint ahogyan azt egyik társa megjegyzi, ennek kimerítő megismerésére „tíz élet sem lenne elég”. Hetvenévesen kénytelen belátni, hogy bizony nem is jutott sokra. Ám élete alkonyán rejtélyes módon új lehetőség adatik neki: egy villámcsapás következtében megfiatalodik. Sőt, hipermnéziát (túlemlékezést) tapasztal, és mentális képességeinek rendkívüli felerősödését is észreveszi magán. Rövid időn belül óriási tudásra tesz szert, amit nem is képes befogadni egyetlen személyiség: pszichéje sajátos módon kettéválik, létrehozva az önmást. Az emberi lehetőségek határait feszegető Dominicet a német és az amerikai titkosszolgálat is szívesen kivizsgálná, ám ő inkább elrejtőzik a semleges Svájcban.

A történet a film felénél új ösvényre kanyarodik, Dominic ugyanis – már az ötvenes években – összetalálkozik egykori szerelmének hasonmásával (Alexandra Maria Lara). Miután Veronica autóbalesetet szenved egy viharban, szanszkritul kezd beszélni, később pedig egyre ősibb nyelveken szólal meg. Dominic kapva kap az alkalmon, és a nő éjszakai monológjait felvéve igyekszik eljutni egészen az ősnyelvig.

Eliade novelláinak témája mindig kapcsolódott valamiképp a kutatásaihoz. Ezt itt is tetten lehet érni, s bár e sajátos hangulatú filmes feldolgozás kissé ezoterikusra sikerült, azt láthatjuk, hogy szinte szolgaian követi az eredeti írás nyomvonalát. Eliade művének címe (Tinereţe fără tinereţe, Youth Without Youth) az értelmezéshez is kulcsot ad. Bár a filmben nem halljuk – ezt a részt pont kihagyta a rendező –, a novellában felteszik a kérdést: s akkor mit is kezdjünk az idővel? Dominic megfiatalodva sem jut sokkal közelebb a tudományos problémák megoldásához – s nem mellékesen a szerelmet sem nyeri el –, élete végén – sajátos csavar révén az időben is – visszajut oda, ahol volt. Pedig nemcsak évtizedeket, képességeket is kapott ajándékba. Úgy tűnik, az idő és a tudás birtoklása önmagában nem szavatolja a teljes életet.

Mint oly sok filmet, a Mostantól napkeltéig (Twixt) történetét is Edgar Allan Poe művei ihlették. Hall Baltimore (Val Kilmer), a mérsékelt sikerű boszorkányos lektűrök szerzője éppen dedikálókörúton van. Így jut el Swann Valley-be is, ahol a szatócsboltban fejsze és lőszer mellett könyveket is árulnak. Egyedül a seriff keresi fel, aki elmondja, a település lakóit nem is olyan rég szörnyű gyilkosságsorozat rázta meg, a sokkból máig nem tudtak magukhoz térni. Állapotukat szimbolizálja a kisváros tornya, melyet hét számlap díszít, s mindegyik teljesen más időt mutat. Naponta hétszer van dél – és hét alkalommal éjfél. Hall, akit felesége állandóan a pénz miatt nyúz, az álmaiban és az éberen megismertek nyomán igyekszik kitalálni egy új történetet, melyre a kiadója esetleg némi előleget adna. Álomképeiben feltűnik Poe mester is, aki segít neki megtalálni könyvének befejezését. Merthogy mindig ezzel kell kezdeni, a többi igazából mellékes.

S végül, bár nem biztos, hogy ebben az esetben is, a végén csattant az ostor. Coppola legújabb filmjének alapja az a hatalmi harc, ami Lucius Sergius Catilina és Marcus Tullius Cicero között zajlott a Kr. e. 1. évszázadban. A probléma mindössze annyi, hogy az ókortörténészeken kívül nincs ember, aki ismerné históriájukat. A helyszín az Új Róma, vagyis New York, ahol az építészetért felelős ambiciózus vezető, Catilina (Adam Driver) és a várost csődbe kormányzó Cicero polgármester (Giancarlo Esposito) kerül szembe egymással – valamikor a távoli jövőben vagy holnapután. Küzdelmükbe beleszól Crassus, a bankár (Jon Voight), de leginkább unokaöccse, Clodio (Shia LaBeouf). Catilina, aki feltalálta a megalon nevű rejtélyes építőanyagot, azt ajánlja, hogy építsék fel az általa Megapolisnak nevezett új várost, így elkerülve a politikai és gazdasági összeomlást. Tervét kezdetben Cicero lánya, Julia (Nathalie Emmanuel) is ellenzi, ám jobban megismerve a férfit nemcsak mellé áll, de bele is szeret.

A Megalopolis tulajdonképpen arról szól… Nem, valójában nem tudni, mit is akart igazán mondani a rendező. Illetve sejthető azért egy s más, ám a sokféle irányból elinduló történet nem tart egyfelé. A három főszereplő a művészet, a technokrata gondolkodás és a kapzsi hataloméhség megjelenítője. Ugyanakkor egyik sem tekinthető pozitív figurának, még az a Catilina sem, aki lelkiismeret-furdalást érez felesége elvesztése miatt. Elsősorban az ő monológjai révén kerülnek elő mindannyiunk nagy kérdései – kicsoda az ember és mi a feladata –, ámbár azt, hogy mi a válasz ezekre, talán csak akkor tudnánk elemezni, ha le lenne írva. Catilina képes megállítani az időt – az idő egyébként is a film súlyos témáinak egyike –, az, hogy elvesztve e képességet csak Julia révén tudja visszanyerni, a szerelem örök erejét szimbolizálja. (Végre valami, amit értünk.) 

A Római Birodalom és az Egyesült Államok közötti párhuzamot is igyekszik kibontani a rendező, miközben a civilizáció mibenlétén is sokat meditál. De előkerül a felelősség, a képmutatás, a hazugság, a fényűzés, a szegények és gazdagok közötti ellentét is, és még sok minden más. Számtalan utalással is találkozhatunk, ezek klasszikusokat, ókori szerzőket idéznek meg. Ha valakinek van kedve, akár neki is állhat kibogarászni. A sok kritikus hang ellenére a képi megvalósítással nekem nem volt problémám, aki látta már néhány elszabadult művész filmjét, az semmin nem fog csodálkozni.

Francis Ford Coppola régi álmát valósította meg a Megalopolis elkészítésével. Bár lehet, hogy eszmei síkon egy összefoglaló mű született, a megvalósításról ez már korántsem állítható. Ahhoz, hogy e gazdag életmű elemeit alaposabban megismerjük, meg kell nézni a régi filmeket is. Ha van rá időnk.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.