Deportálások a Szovjetunióba 1945 januárjában (2.) – Egy közösség tragédiája

Néhány hónappal a második világháború európai hadszíntéren történt hivatalos befejezése (1945. május 9.) előtt, 1944. december 16-án Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára aláírta a Szovjetunió Állami Védelmi Bizottságának 7161. számú rendeletét, elrendelve minden munkaképes német személy mozgósítását és a Szovjetunióba történő munkára való internálását – a 17 és 45 év közötti férfiakét, valamint a 18 és 30 év közötti nőkét –, akik a Vörös Hadsereg által felszabadított területeken tartózkodtak Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia területén. A mozgósítás a német vagy magyar, a román, jugoszláv, bolgár és csehszlovák állampolgárságú németekre vonatkozott. A mozgósítás összehangolása az NKVD (Berija elvtárs) feladata volt. (Az NKVD, azaz a Narkomvnutdel, a Belügyi Népbiztosság a Szovjetunió rettegett titkosszolgálata és bűnüldöző szerve volt 1934–46 között – a szerk.)

E döntést 1945. január 6-án közölték Nicolae Rădescu tábornokkal, Románia Minisztertanácsának elnökével.

Az 1944. szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény – amely a román kormány, valamint a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok kormányai között jött létre – kimondta: „A román kormány és Románia Főparancsnoksága kötelezi magát arra, hogy megteszi a szükséges intézkedéseket Németország és Magyarország fegyveres erőinek lefegyverzésére és internálására, amelyek Románia területén tartózkodnak, valamint az említett két állam azon állampolgárainak internálására, akik ott rendelkeznek lakóhellyel.” A hivatkozott melléklet pontosítja: „A 2. cikkben előírt, a Románia területén jelenleg tartózkodó német és magyar állampolgárok internálására vonatkozó intézkedések nem alkalmazandók az ezen országok zsidó származású állampolgáraira.”

A romániai Külügyminisztérium Diplomáciai Levéltárának Facebook-oldalán Az 1945. januári deportálások a Diplomáciai Levéltár emlékezetében címmel 2024. január 10-én közzétettek egy összefoglalót 1945 telének tragikus eseményeiről, valamint az intézmény fondjából származó, digitalizált dokumentumok sorát. A dokumentumok alapján a „munkaképes német személyek Szovjetunióba történő mozgósítása és munkára való internálása” 1945 elején, január 10–20. között kezdődött. 

„Az állampolgárok összegyűjtésére vonatkozó telefonos parancsot 1945. január 10-én este adták ki a rendőrségi hatóságoknak Craiova, Temesvár, Gyulafehérvár, Nagyszeben, Pitești, Bukarest, Galați és Konstanca településen. Az első letartóztatások és deportálások már 1945. január 10-ről 11-re virradó éjszaka megtörténtek a nagyvárosokban és Románia nyugati településein (a határhoz legközelebb eső területeken), szovjet ügynökök felügyelete alatt.”

A deportáltaknak elvileg joguk volt egy 20 kilogrammos csomagot (ruhák, személyes tárgyak, élelem stb.) magukkal vinniük, ám sok esetben az utcáról vagy otthonaikból vitték el őket anélkül, hogy lehetőségük lett volna bármiféle csomagot összeállítani. Ennek később súlyos következményei lettek egészségi állapotukra nézve. Úgy becsülik, hogy a Romániából elhurcolt mintegy százezer személy – túlnyomórészt német nemzetiségűek – közül az elhurcoltak körülbelül 20–30 százaléka halt meg a volt Szovjetunió Donyeck- és Urál-vidéki kényszermunkatáborainak rendkívül nehéz munkakörülményei miatt.

Az első hazatelepítések 1946-ban kezdődtek, a deportáltak többsége pedig az 1950-es évek elején tért vissza.

Az első deportálási hullám már 1944 augusztusának végén megindult, a Vörös Hadsereg romániai előrenyomulásával egy időben. Ekkor a munkaképes korú civil férfiakat kezdték rendszeresen letartóztatni és a Szovjetunióba szállítani. Elsősorban a német kisebbség tagjai voltak célkeresztben, de az őrizetbe vettek között román, zsidó, magyar, lengyel, cseh és szerb nemzetiségű személyek is voltak.

A deportálások ellen a román kormány 1945. január 13-án hivatalos jegyzékben tiltakozott, jelezve, hogy nem ért egyet a Szovjet Parancsnokság által követelt intézkedésekkel, ám „köti a megkötött szerződések, felelősségének tudata és maga a Fegyverszüneti Egyezmény”, és a helyzetet az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság képviselői is elfogadták a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban.

A romániai hatóságok és vezető politikusok tiltakozásainak eredményeként 1945. január 8-án sikerült elérni, hogy a deportálás alól mentesüljenek a román férfiakkal házasságban élő német nemzetiségű nők, a vegyes házasságokból származó gyermekek (román apa, német anya), a rokkantak, a munkaképtelenek és a teljesen szállíthatatlan betegek. Január 10-én ehhez a körhöz csatlakoztak a gyári munkások és szakemberek, a német férfiakkal házasságban élő román nők, a szerzetesnők, az Ókirályságban (Románia 1918 előtti területe: Havasalföld és Moldva – a szerk.) élő németek, valamint azok, akik 1916 előtt érkeztek az országba, és rokoni kapcsolatban álltak ismert román családokkal, vagy jelentős tőkét hoztak az országba, iparágakat vagy kereskedelmi vállalkozásokat alapítva, amelyek nagy bevételt hoztak Romániának. 1945. január 18-án a szerzetesek is felmentést kaptak, majd később mentesültek a deportálás alól mindazon román állampolgárok – férfiak és nők egyaránt –, akik német származásúak voltak, de román, zsidó, szerb, magyar stb. nemzetiségű házastárssal éltek. 

A megszerzett kivételek ellenére 1945. január 14. és 16. között mintegy 33 ezer bánsági svábot hurcoltak el otthonaikból.

Daniel Seiberling A nemzetiség mint bűn – A romániai németek Szovjetunióba történő deportálása című kötetében írja: „«A minisztertanács elnöksége közli: Mivel különféle, alaptalan híresztelések terjednek, a német nemzetiségű lakosság tudomására hozzuk a következőket: A Szovjet Főparancsnokság parancsára az alábbi kategóriákba tartozó német nemzetiségű állampolgárokat szedik össze, hogy azokra a helyekre vigyék őket, ahol munkaerőhiány mutatkozik: a 16 és 45 év közötti férfiakat; a 18 és 30 év közötti nőket, kivéve azokat, akiknek egyévesnél fiatalabb gyermekük van. Miután megérkeznek a kijelölt helyekre, családjaikat értesíteni fogják, és engedélyezik számukra, hogy levelet írjanak és csomagokat küldjenek. Az összegyűjtés ideiglenes jellegű, mivel a háborús szükségletek miatt végzendő munkáról van szó.» Ez a rövid hír, amely a Scânteia pártlap 1945. január 18-i számának 5. oldalán jelent meg, képezte alapját annak, hogy 1945 és 1949 között 70–75 ezer német nemzetiségű személyt deportáljanak a Szovjetunióba. A román–szovjet vegyes járőrök 1945 januárjában kezdték meg a letartóztatásokat, a román hatóságok által összeállítandó listák alapján. A többnyire éjszaka elhurcolt erdélyi szászokat, bánsági és szatmári svábokat hetekig tartó utazás során marhaszállító vagonokban vitték a szovjet szénbányákba és ipari központokba, ahol kényszermunkára fogták őket, rendkívül mostoha higiéniai és élelmezési körülmények között. Senki sem tudta, meddig tart a deportálás, és hogy valaha hazatérhetnek-e. A deportáltak mintegy 15 százaléka nem élte túl ezt a megpróbáltatást.”

„M. S. Krivenko altábornagy, a hadifoglyok és internált polgári személyek ügyeivel foglalkozó főigazgatóság vezetőjének feljegyzése a Szovjetunió Belügyi Minisztériuma táboraiban internált román állampolgárok számáról – 1947. január 9.: a Szovjetunióba szállítottak (deportáltak – a szerk.) összesen: 66 318 fő; kivonva a nyilvántartásból (1945 januárja – 1946. december 1. között): 21 657 fő – ebből szabadon bocsátva és hazatelepítve: 17 862 fő; elhunyt: 3 795 fő. Internáltak száma 1946. december 1-jén: 44 661 fő. Az internált román állampolgárok nemzetiségi megoszlása: német – 40 963 fő, román – 1 842 fő, magyar – 1 480 fő, csehszlovák – 187 fő, lengyel – 63 fő, zsidó – 30 fő, osztrák – 56 fő, egyéb – 40 fő.

A diplomáciai levéltárakból, a CNSAS fondjaiból és orosz archívumokból származó források koherens és átfogó képet rajzolnak a romániai civil lakosság által 1944–1945-ben átélt egyik legdrámaibb eseménysorról. A német nemzetiségűek, valamint számos más nemzetiségű román állampolgár deportálása nem spontán akciók eredménye volt, hanem egy szigorúan működtetett adminisztratív mechanizmus következménye, amelynek végrehajtásában a helyi hatóságok is részt vettek. A deportáltak listái és a diplomáciai beavatkozások elemzése azt mutatja, hogy az etnikai kritérium – bár hivatalosan egyedüli és objektív szempontként tüntették fel – a gyakorlatban önkényesen érvényesült. Számos személyt pusztán neve, adminisztratív tévedések vagy vegyes házasságban való érintettsége miatt hurcoltak el. Más esetekben olyan emberek kérték önként, hogy családjukat követhessék, akikre a szovjet intézkedések eredetileg nem vonatkoztak – ami e történelmi események mélyen emberi és tragikus dimenzióját hangsúlyozza.

Több mint nyolc évtized távlatából ezek a dokumentumok arra köteleznek, hogy megértsük: a szenvedésnek nem volt nemzetisége, és a deportálás nem tett különbséget németek, románok, magyarok, zsidók, szerbek, csehek vagy lengyelek között. Mindannyian egy olyan represszív rendszer áldozatai voltak, amely az identitást bűnként kezelte.

A teljes írás ITT olvasható.

Forrás: Temesvári Római Katolikus Egyházmegye; cnsas.ro; revistamemoria.ro

Fotó: temesvári egyházmegye

Magyar Kurír