Dér Katalin: Édentől Bábelig – A bibliai őstörténet

A teremtést illetőn Dér Katalin tényként szögezi le: az ember Istentől származik, tőle függ eredetében, minőségében, rendeltetésében, teljes fizikai, lelki és szellemi valójában. „A legnagyobb király leszármazottja, aki a bűn után mégis el akarja felejteni eredetét, teljes erejéből igyekszik elszakítani függősége kötelékeit. Olyan hevesen kívánja megtagadni Isten-gyermekségét, hogy képes kétségbe vonni, hiteltelennek tartani, tagadni saját teremtett mivoltát.”

A tudós szerző a bűnbeeséssel kapcsolatban emlékeztet rá, hogy az Isten elleni lázadás már az ember teremtése előtt megtörtént az égben, amikor az angyalok egy része fellázadt Isten ellen. A rossz végső forrása a sátán, a bűn tehát elsődlegesen külső forrásból ered, nem az embertől. Éva és Ádám vétküket nem saját kezdeményezésükre, hanem a kígyó-sátán indítására követik el. Ezért az ember saját erejéből, Isten nélkül eltüntetni, kiiktatni sem képes a bűnt önmagából és a világból. A történelem tanúsága szerint katasztrófákhoz vezet, ha a legfőbb teremtmény nem képes ezt belátni, és a maga erejében bízva próbálkozik. A bibliai szerző vagy szerzők célja az volt, hogy megmutassák, a bűnbeesés milyen folyamatokat indít el: „a bűn előbb két embert taszít a mélybe, azután, Ádám és Éva fia, Káin miatt egy családot, majd egy egész generációt, Noé nemzedékét, végül Bábelnél a teljes emberiséget.” A bűn következményeit, amelyek kiterjednek az élet minden területére, a bibliai író négy szakaszban ismerteti: Megromlik, megbetegszik az emberi természet; Isten reményt ad, kinyilatkoztatja az ősevangéliumot; ugyanakkor közli, hogyan romlanak meg mostantól az élet külső adottságai is; végül további kegyelmi és védelmi intézkedéseket tesz.

Az emberiség első gyilkosságát – ami egyben testvérgyilkosság is – elemezve Dér Katalin kifejti: a gyilkos Káin azoknak a vallásos embereknek a prototípusa, akik nem gondolkodnak el azon, micsoda, és mit jelen valójában az áldozat, mi a célja, mi a valódi jelentősége. „Azt áldozzák Istennek, ami nekik tetszik, Isten pedig legyen megtisztelve, ha adnak a magukéból…” Ábel viszont titokzatos módon tudta – ahogy azt a Zsidókhoz írt levél is sugallja (11,4) –, hogy „bűnös szülőktől született bűnös ember lévén, ilyen áldozatot kell adnia, saját személyét helyettesítő életáldozatot, amelyre áthelyezve bűnét megszabadul attól.” A vallásos lelkületnek ma is ez az Ábel és Káin által jelzett két típusa létezik. A róluk szóló elbeszélés legfőbb tanulsága, hogy Isten válasza a bűnre az igazságosság és az irgalom egyidejű válasza. „Az áldozatnak, Ábel áldozatának, majd a zsidóság állatáldozatának, végül pedig Jézus életáldozatának az a végső eredménye, hogy Isten a bűnt eltünteti, de a bűnöst megtartja. Ő nem tűrheti el a bűnt. Nem teheti, mert nem fér össze, nem egyeztethető össze vele.” Az alapvető ellentét Ábel és Káin között, hogy kiben bízik az ember, Istenben vagy önmagában, saját erejében. Másodszor, már itt megjelenik az igaz elleni gyűlölet rejtelmes jelensége. Káinban gyűlölet támad az igaz, Istennek tetsző áldozatot bemutató Ábel iránt, és efféle gyűlölettel később is találkozunk a történelemben, különösen Jézusnál. „Az igazság és annak hirdetője valamilyen titokzatos okból gyűlöletet kelt a világban, amely semmi áron nem akar szembesülni az igazsággal.” Ahogy azt a Bölcsesség könyvének 2. fejezete írja: a hamisan gondolkodó emberek lesnek az igazra, akit a világ nem szenvedhet, nem bír elviselni, mert a puszta létezése, életmódja, egész lénye irritálja, ezért kényszeresen üldözi az igazat, egészen a halálig.

Noé és a vízözön történetének teológiai vetületét vizsgálva a könyv szerzője kiemeli, hogy Isten időt ad az embernek gondolkodása megváltoztatására, a megtérésre. Mindezt azért, hogy „semmi, még a bűnök iszonyatos történelmi özöne se kényszerítse arra, hogy eltörölje az embert és világát, hanem megtartsa a megváltásra.” Ezért nemcsak Noé alakja fogható fel több szempontból a Megváltó Krisztus előképének, „de maga a bemutatott helyzet is úgy fest, mintha Isten már most kezdené előkészíteni a maga új, immár végleges szövetségét az emberrel.”

Bábel tornyának építéséről Dér Katalin kifejti: a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy szükség volt a nép nyelvének összezavarására, az istenellenes erők ugyanis mindig egyesülni, koncentrálódni akarnak. Ez történik már Bábelnél, az első birodalomalapító, Nimród vezetésével, és a történelemben valamennyi nagybirodalom mániákusan követi a mintát. „Császárkultusz, osztályharc, fajelmélet, a piac mindenhatósága a gazdaságban, globalizáció – a díszlet, a kulissza változik, de a lényeg ugyanaz, mint Bábel idején volt, az Isten- és emberellenes egység, amelynek az emberek nagy része valami rejtelmes okból mégis tapsol, mert az egységet, tartalmától, minőségétől, céljától függetlenül, valami jó, felemelő, diadalmas dolognak tartja.” Amikor aztán kiábrándul az egyik univerzális eszméből, hamarosan kitalál helyette másikat magának, és nem jut el addig, hogy felismerje, milyen érdekeket lepleznek ezek az egységtörekvések.

A könyv szerzője kiemeli, hogy a történelem mindig a jó és a rossz küzdelme. Ezt mutatja be a bibliai őstörténet is. Egyértelmű, hogy a végső kárhozattól az Istent szerető, hozzá ragaszkodó ember, az egyén tud megmenekülni. Jézus beszélt tömegekhez, de foglalkozni mindig egyénekkel foglalkozott, „mert mindenki mint szabad akarattal választó, a jót választó egyén menekül meg a bűntől, a rossztól, a második halál kárhozatától.” A közösségek közül pedig az istenszerető emberek közössége, az így értett Egyház tud megmenekülni. Bábel után tehát Isten „haladéktalanul elkezdeni létrehozni egy ilyen közösség, az Egyház magvát.” Ilyen magként választ ki egyetlen embert, Ábrahámot, egyetlen családot, egyetlen népet. Az Úr ígérete szerint Ábrahámban nyer áldást a Föld minden nemzetsége (Ter 12,3).

A kötet a Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg 2017-ben.

Fotó: Merényi ZitaBodnár Dániel/Magyar Kurír