Derűsen és erősen a reményben – Interjú Fazekas Ferenc szabadkai püspökkel

– Kérem, beszéljen kicsit a gyermekkoráról! Milyen családba született? Vallásosak voltak a szülei?

– Óbecsén születtem, 1958-ban, hívő katolikus családból származom. Van egy húgom, itt él Magyarországon. Született egy öcsém is, de ő sajnos kiskorában meghalt. A szüleink földművesek voltak. Olyan család voltunk, mint a többi, megéltünk nehéz és örömteli pillanatokat is. Rendszeresen jártunk szentmisére, katolikus szellemben neveltek bennünket a húgommal együtt.

Mindig örültem, ha a templomba mentünk. Lehet, hogy ez kicsit furcsa egy gyereknél, de én örömet éreztem. Szerettem a hittant, a természetet. Assisi Szent Ferenc a védőszentem, ő is természetbarát volt.

– Isten szegénykéje végigkíséri az életét?

– Példaadó az ő egyszerűsége, közvetlensége. Semmi mesterkéltség nem volt benne, valóban őszintén élte az Isten és a felebarátai iránti szeretetet. Ez nagyon sokat jelentett nekem. Már tizenhárom-tizennégy évesen elolvastam a Virágoskert (Fioretti) című legendagyűjteményt Ferenc életéről; nagyon megragadott a derűje, az egyszerűsége, a humora. 

– Püspök atya a gimnáziumi tanulmányait a Szabadkai Egyházmegye kisszemináriumában, a Paulinumban végezte 1973 és 1977 között, majd Zágrábban folytatott teológiai tanulmányokat. Ezek szerint nagyon korán felébredt Önben a hivatástudat, igent mondott az Úr hívására. Nem is akart más lenni soha, csak pap?

– Említettem, hogy rendszeresen és mindig örömmel jártam templomba. Hetedikes koromban éreztem először, hogy a Jóisten közelebb hív, az oltára köré. Elkezdtem ministrálni, többször felolvasni. A Jóisten egyre jobban megszerettette velem a hitünket. Ezért határoztam úgy, hogy már középiskolás korom kezdetétől megkezdem a papi pályára való felkészülést. Így kerültem a Paulinumba.

– Soha nem voltak kétségei, kísértései?

– Természetesen voltak. Mielőtt még megszületett volna a papi hivatásom, gondolkoztam azon, hogy tudós leszek vagy pilóta. Előfordult, hogy föltettem magamban a kérdést: tényleg a Jóisten hívott, nem kellene más irányba indulnom? Ám ilyenkor

mindig valami jelét adta annak, hogy igen, én hívtalak téged, és ez megerősített az elhatározásomban, hogy mindenképpen pap leszek.

– 1984. június 29-én szentelték pappá a szabadkai Avilai Szent Teréz-székesegyházban. Hogyan emlékszik vissza az ezt követő évekre, a szocializmus utolsó időszakára?

– Több helyen is szolgáltam. A vallás gyakorlása nem volt teljesen szabad, megtűrtek bennünket, de az kétségtelen, hogy akkoriban már nem volt akkora vallás- és egyházellenesség, mint korábban, az emberek szabadabban megvallhatták a hitüket. Több hívő volt a Szabadkai Egyházmegyében, mint jelenleg. Sajnos mára a lakosság megfogyatkozott, így a hívők száma is.

– Milyen jelenleg a Szabadkai Egyházmegye helyzete?

– Körülbelül kilencven a plébániák száma, százöt a paptestvéreké és a szerzetes atyáké. Sajnos tizenvalahányan közülük már nyugdíjasok. A legújabb népszámlálási adatok szerint az egyházmegyében élő egymillió emberből százhetvenötezer a katolikus, kisebbségben vagyunk tehát. A katolikus népesség kétharmada magyar nemzetiségű. Jelentős a horvát katolikusok aránya. Nagyon kis számban vannak a szlovákok és a németek. Érdekes, hogy a szerbek között is előfordulnak katolikusok, akik vegyes házasságból származnak, de ez nagyon ritka nálunk.

– A híveket látva mi szerez örömöt a szívében, illetve mi okoz szomorúságot?

– Mindig örülni kell azoknak, akik ott vannak a templomban. Biztos, hogy szeretne az ember több hívőt maga köré gyűjteni, de sokakat elsodor ez a világ a maga ideológiájával, nézeteivel, meginogtatja az embereket a hitükben. Örülünk annak, hogy vannak, akik ragaszkodnak a szüleiktől átvett hitükhöz. Vannak megtérők is, olyanok is, akik korábban nem voltak megkeresztelkedve, most pedig kérelmezik a püspökségtől a keresztelést. Ez természetesen örömmel tölt el bennünket. Előfordul az is, hogy valaki szerb családból származik, ott is keresztelték ortodox szertartás szerint, de most katolikus szeretne lenni. Nem gyakori az ilyen, de megtörténik. Van tehát okunk az örömre. Sajnos sokan elköltöznek, és ezzel megfogyatkoznak a közösségeink. Különösen éreztem ezt Topolyán, ahol huszonhárom évig voltam plébános. Kisváros, tizenhét-tizennyolcezer lakosú. Amikor odakerültem, tízezer volt a hívők száma. Később azonban sokan elköltöztek, nem született sok gyerek, így majdnem a felére csökkent a hívők száma. Ez fájdalmasan érintett, de az örömök mellett vannak ilyen szomorú tapasztalatok is.

– A magukat katolikusoknak vallók között milyen arányban vannak a gyakorló hívők?

– Tíz százalék közöttük a rendszeres vallásgyakorló. Érdekes, hogy a katolikus családból származó gyerekek elsőáldozók, bérmálkozók, de utána sajnos lemorzsolódnak. Hála Istennek, azért sokan meg is maradnak közülük. A gyermekeket sem lehet kényszeríteni, hogy jöjjenek szentmisére. Próbáljuk buzdítani őket azzal is, hogy akik szorgalmasan járnak a misékre, azokat könyvekkel vagy más ajándékokkal lepjük meg.

– A Szabadkai Egyházmegyéből került az egyházmegye élére, ismerős Önnek a helyzet, a helyszín. Milyen pasztorális tervei vannak?

– Sokáig voltam plébános, ez mindig megmarad a szívemben. Szeretek a hívekkel lenni, elsődleges számomra, hogy minél többet találkozzam, beszélgessek velük, hogy eljárjak a plébániákra. Szeretném, ha továbbra is megmaradna ez a közvetlen kapcsolatom a hívekkel. Gyakori nálunk a félig kulturális, félig vallásos rendezvény, ezekre is szeretnék minél többször eljutni.

– A hívekkel való beszélgetések során mit tapasztal: milyen aggodalmaik, félelmeik, örömeik vannak?

– Vannak a híveknek örömeik, de természetesen bánataik, fájdalmaik is, amiket megosztanak a pappal. Különösen az idősek panaszkodnak, hogy nem értik meg őket, nem törődnek velük, de arra is, hogy szegények, a szükséges dolgokat sem mindig tudják megvenni. Elmesélik a betegségeiket is. Bántja őket az is, hogy nincs meg a családjaikban a szeretet, a harmónia.

Sok hívőnek az is elég, ha meghallgatjuk. Püspökként megígérem nekik, hogy imádkozom értük, és kérem, hogy ők is imádkozzanak értem.

Szelíden intem őket a türelemre, amivel többet érünk el, mint az örökös elégedetlenséggel, különösen a visszás helyzetekben. Nem lehet mindig mindent azonnal elintézni, gyakran ki kell várni türelmesen, míg jóra fordulnak a dolgok.

– A Bácska földrajzi, történelmi régió is. Létezik olyan, hogy bácskai identitás?

– Igen, de másmilyenek a Duna, mint a Tisza mentiek, vagy a közép-bácskaiak. Azok, akiket nem mérgezett meg valamilyen ideológia, nyitottak egymás iránt, vallási szempontból toleránsabbak egymással. Bár a második világháború és a délszláv háború megbolygatta a bácskai emberek alapvetően békés lelkületét. A horvátok gyakran mondogatják: mirna Bačka (békés Bácska). Sajnos, ez ma már nincs így.

– Hogyan fogadta a hírt, hogy Ferenc pápa kinevezte püspökké?

– Nagyon meglepődtem. A korábbi püspök, Večerin Slavko jó barátom volt, ő választott általános helynökévé. Halála után az iránta való tiszteletből fogadtam el az egyházmegye kormányzói tisztségét. Gondoltam, eltart ez néhány hónapig, utána pedig a Jóisten legyen veletek, én lassan az öregség felé haladva visszavonulok a szabadkai Szent György-plébániára, ahol addig plébános (is) voltam. Aztán egy évvel Večerin Slavko püspök barátom halála után, 2023. szeptember végén szólt a nuncius, hogy keressem fel.

Nagyon meglepett, amikor közölte velem Ferenc pápa döntését.

– Amikor a szentelésen ott feküdt a szőnyegen a székesegyházban, mi járt a fejében?

– Kértem a Jóistent, hogy segítsen ebben a nehéz szolgálatban.

– Mi a püspöki jelmondata?

– „A reményben legyetek derűsek…”

– Ez az idézet a Szabadkai Egyházmegye védőszentjétől, Pál apostoltól származik.

– Igen, A rómaiaknak írt levélben szerepel, a versszak egészen pontosan így hangzik: „A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban türelmesek, az imádságban állhatatosak” (12,12). Nagy hatással volt rám a választásnál Ferenc pápa, aki többször hangoztatta: a szomorú keresztény nem jó tanúságtétel a hitünkről.

A keresztény ember legyen derűs és erős a reményben. Feladatunk, hogy adjuk át a bennünk lévő reményt az embereknek.

– Hogyan látja a papképzés helyzetét az egyházmegyében?

– A Paulinumban sajnos már alig van diákunk. Amikor én jártam ide, csak olyan növendékeket fogadtak be, akik papnak készülnek. Az utóbbi időben már egyházi gimnáziumként működik az intézmény, nem kizárólag papnak készülő fiúkat fogadnak be, hanem leányokat is. Ami különösen lesújtó, hogy a négy évfolyamra mindössze huszonnégy-huszonöt diák jár. A bentlakók, akik papnak készülnek, nyolcan-kilencen vannak. Az én időmben ötven körül volt a bentlakó, papnak készülő diákok száma.

– Hogyan látja a laikusok szerepét, és miben számít rájuk?

– Nagyon jó, hogy vannak laikus híveink. Náluk is működnek különféle kis közösségek, mozgalmak, ez is jó. Bizonyára kell melléjük lelkipásztor, aki valamilyen módon koordinálja a tevékenységüket. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenben okoskodjon. Nálam is megvoltak ezek a közösségek. Nagyon fontos, hogy a világi híveknek is adjunk teret, hogy kifejthessék a véleményüket, aktív hívei legyenek az Egyháznak, hiszen ők azok, akik a világban tanúskodnak. Mi csak a háttérből megerősítjük, megvigasztaljuk őket, hogy bátrak legyenek, és ne féljenek kereszténynek vallani magukat. Ezt még Szent II. János Pál mondta, többször is: „Ne féljetek!” Hála Istennek, vannak világi híveink, akik a mindennapokban is valóban élik a kereszténységet.

Lehetnének többen is, de a fontos az, hogy legyen egy mag, amiből kinő valami szép.

– Január elején járunk. Hogyan tekint az új esztendőre?

– Az ember mindig a Jóistenben bízik, hogy valami jó és szép is ér bennünket. A Jóisten kegyelméből tudok majd tenni valamit az egyházmegyénkért. Szeretném megoldani a függőben lévő dolgokat, és azt is szeretném, hogy több papi hivatás legyen. Kérem a paptestvéreimet, hogy velem együtt imádkozzanak ezért. Ez az év előkészület is lesz a 2025-ös szentévre.

Vannak helyzetek, pillanatok, amikor az ember egyedül a Jóistenre hagyatkozhat, hozzá imádkozhat. Él bennünk a remény, hogy a Jóisten velünk lesz az idei évben is.

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István, Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 7-i számában olvasható.