Derűvel, bizalommal Isten közelségében – Rajta Emmánuel OSB útja a hivatásig

– Úgy tudom, gyerekkorától kezdve meghatározóak voltak az Ön számára a közösségben megélt egyházi élmények.

– Cegléden születtem és nőttem fel, a Szent Kereszt Katolikus Iskolába jártam. Családommal vasárnaponként gitáros miséken vettünk részt, ahol az énekek és a lelkület nagyon mélyen belém ivódtak. Alsó tagozatos koromban először egy hittantáborban ministráltam, ami olyan hatással volt rám, hogy utána rendszeressé vált életemben. Gyerekként a szüleimmel többször vettünk részt a Schönstatt családnapokon Óbudaváron. Szüleim ma is elkötelezettek ebben a lelkiségben, én idővel azonban másban találtam meg azt, ami a hitemet segítette, igaz, az ott alakult kapcsolatok és a lelkiség elemei máig elevenen élnek bennem. Nyolcadikosként eljutottam a Pannonhalmi Bencés Gimnázium nyílt napjára, és ott megfogott a dombtetőn álló épület és a hely egész hangulata. Nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy felvettek, és itt folytathatom majd a tanulmányaimat.

– Mikor vált személyessé istenkapcsolata?

A bérmálásom alkalmával éreztem meg először, hogy most már én magam mondom ki: hiszek, és mindarra, amit a családomtól, a közösségtől kaptam, a sajátomként tudok tekinteni.

Huszonévesen, 2016-ban bérmálkoztam Cegléden: lehettem volna Pannonhalmán is bérmálkozó, de szerettem volna ezt a saját plébániai közösségemben megélni. 

– Mit kapott a négy gimnáziumi évtől?

– Talán ez a „valami” vagy „valaki”, ami, aki ott magával ragadott, tette könnyűvé a megérkezést ebbe a bentlakásos intézménybe. Úgy hatott rám a hely, hogy igazán épülni tudtam belőle.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de az elzártsága ellenére nekem ott nyílt ki a világ.

Érdekes szakkörökre járhattam, például oklevélolvasásra, holott ez a terület alapvetően távol állt reálos beállítottságomtól. Gazdagító volt a négy év az osztálytársakkal, tanárokkal való kapcsolat tekintetében is.

– Az egyetemen matematikát tanult. Pontosan milyen szakra járt?

– Érdeklődésem már a gimnázium alatt a természettudományok felé fordult. Sokat olvastam az iskolai könyvtárban a természettudományok, a csillagászat területéről, és számos témában elmélyülhettem. Mindig jól ment a matematika is, így végül a matematika szakot választottam az ELTE-n. Talán furcsán hangzik, de én szépnek tartom a matematikát. Az összefüggések, a modellek szépsége nekem mindig Istent juttatja eszembe: ha a matematika ilyen szép, akkor Isten még inkább az – mintha a teremtés egy részletét látnám a matematikai összefüggések és a számok világában. Az egyetemen három szakirány közül lehetett választani: az elméleti, az alkalmazott és az elemző matematika közül. Én az alkalmazott szakirányon diplomáztam.

A tanítás gondolata is egyre inkább foglalkoztatott: azt éreztem, hogy bár szeretem a matematikát, annak nem annyira elméleti területei vonzzanak, mint inkább a tudásom továbbadása.

Már egyetemistaként átéltem a tanítás nagyszerűségét. Nagyon szerettem látni a „megcsillanó” szemeket, amikor az órai magyarázatom segítségével megértettek valamit a diákok. Később, bencés jelöltként és az első, egyszerűfogadalmas évemben tanársegédként kapcsolódtam be a gimnáziumi tanításba, egykori matematikatanárom, Tamás Magdolna mellett, valamint matematikaszakkört tartottam, és korrepetáltam is.

– A hivatás gondolata mióta foglalkoztatta?

– Már gimnazistaként is volt néhány erős megélésem. Tizenkettedikesként például részt vehettünk azokon a „monostori hétvégén”, amikor a bencés közösség fogadja pár napra az érdeklődőket: köztük élhettünk, részt vettünk a zsolozsmán, a közös étkezéseken. Azt tapasztaltam meg ott, hogy milyen szívesen tartoznék közéjük: nagyon vonzónak találtam, ahogy éltek, ahogy egymással beszéltek. Később, egyetemistaként kilenc hónapot töltöttem Münchenben, a Schönstatt közösség Lebensschule elnevezésű projektjében. Nyolcan éltünk együtt egy lakóközösségben, és napközben mindannyian dolgoztunk, én például segédápolóként egy ortopédiai klinikán. Közös programjainkon különböző témákat jártunk körül. Ez az időszak a nyelvtanulás, a rutinokból való kiszakadás mellett az útkeresésről, önmagam kipróbálásáról és megtalálásáról is szólt. Volt időm arra, hogy a jövőmről gondolkodjam. Ennek is köszönhetően 2018-ban végül beléptem a pannonhalmi bencés közösségbe.

– Mi könnyítette meg, és mi nehezítette az igen kimondását?

– Megkönnyítette, hogy sokáig érlelődhetett bennem a kérdés. A hely és néhány szerzetes már korábbról ismerős volt számomra – mindez valamiféle biztonságérzetet adott. Segített az is, hogy már sok olyan közösséget ismertem meg belülről, ahol nagy szerepe volt az imádságnak. Ezek az alkalmak – imaórák, szentségimádások, lelkigyakorlatok – hozzájárultak, hogy meg tudjam beszélni Istennel a kérdéseimet. A ceglédi ifjúsági közösségtől, a Schönstatt-tól, egyetemistaként pedig a Chemin Neuf közösség zugligeti kollégiumától, vagy a krakkói ifjúsági találkozótól nagyon sokat kaptam e téren. A nehézséget viszont épp az ismeretlen jelentette: az, hogy mégsem tudhattam, mi vár majd rám pontosan. És persze az is, hogy a családomtól, a barátaimtól bizonyos értelemben el kell majd távolodnom, új helyen kell gyökeret vernem, új kapcsolatokat kell kiépítenem. Mindez igazi kihívás volt a számomra.

– Mik voltak eddig szerzetesi életében a legfontosabb mérföldkövek?

– A jelöltség évét a novíciátus „lelkigyakorlatos éve” követte. Négy évet éltem egyszerű fogadalmasként. Az első évemet még Pannonhalmán töltöttem, utána pedig Budapesten jártam teológiára. 2024. augusztus 6-án tettem örökfogadalmat. Jelenleg az ötödik tanévemet töltöm Budapesten.

– Egyetemi hallgató, és közben a Szent Szabina-lelkészség közösségének életébe is bekapcsolódik.

– Igen. A teológiát 2025 júniusában fejeztem be, most matematika–hittantanár szakra járok, ahol még másfél évem van hátra. A Tanulmányi Házban jelenleg öten élünk, hárman Pannonhalmáról, egy testvér Győrből, egy pedig Tihanyból. Másodmagammal vezetek egy ifjúsági közösséget: a Hétpecsét nevű hittancsoportot középiskolások alkotják budapesti katolikus és állami iskolákból, mintegy húsz fővel. Velük péntek esténként szoktunk találkozni.

– Mi adja a hétköznapok örömeit a közösségi életben?

– Nekem nagyon sokat jelent a közös imádság, a zsolozsma, ahol együtt lehetünk. Egyedül sokkal nehezebb lenne. A közös ünneplések – névnap, születésnap, nagy ünnepek – szintén sok erőt tudnak adni.

– És mik a kihívások?

– Hogy őszinte legyek,

szerintem én magam is kihívást jelentek a többiek számára... A közösségi élet alapvetően kihívás, hisz különbözőek vagyunk.

De azt tapasztalom, hogy ha időnként vannak is súrlódásaink, ezek mégis közelebb hozhatnak egymáshoz bennünket. Egyszerre nehézség és ajándék is együtt élni a másikunk különbözőségével.

– Mely tulajdonságai segítik a szerzetesi életben?

– Talán leginkább az őszinteségem, az, hogy az adódó nehézségeket nem söpröm a szőnyeg alá. Továbbá szintén fontos nekem, hogy dolgainkat közösségben éljük meg, magam is törekszem erre. Viszont

ha az erősségeimre gondolok, kicsit zavarban vagyok, hisz végső soron Isten az, aki megtart. Próbálok tehát egyre inkább Őrá hagyatkozni.

– Úgy látom, csak úgy sugárzik Önből derű. A papszentelés örömének tudható be ez, vagy ilyen az alaptermészete?

– Valószínűleg nem teljesen független a papszenteléstől, amit nagyon szép, megindító és megrendítő élményként éltem át. Azokkal ünnepelhettem, akikhez kötődöm. Fontos számomra, hogy elsősorban a szerzetesközösségem szolgálatára szenteltek fel, illetve rajtuk keresztül mindazokéra, akikkel a közösségünk kapcsolatban áll. Azóta is sok minden kavarog bennem: a derű, a meghatottság, a megilletődöttség. Úgy érzem, ez valóban Isten rendelése volt: az ember magától nem tudja „kitalálni” a szentmisét, ennek isteni eredete kell, hogy legyen.

Elképzelhetetlen máshogy, csak ha Isten hív erre a küldetésre és szolgálatra.

Ez a tudat ad biztonságot és garanciát arra, hogy Isten mégiscsak működik, s szinte mellékes, hogy én eközben hogy érzem magam. Még megrendítőbb, hogy az én törékenységemet, gyengeségemet használja fel ahhoz, hogy másokhoz eljusson.

– Advent idején gyakran halljuk az Emmánuel nevet. Miért épp ezt választotta magának?

– A szerzetesi név kiválasztásakor a főapát a három, általam javasolt név közül választotta ki az Emmánuel nevet. Nagy örömmel fogadtam, mert mély jelentést hordoz számomra: az „Isten velünk van” ígéretét. Jézusban kézzelfoghatóan megtapasztalható, hogy Isten velünk van.

A név emlékeztet arra, hogy történjék bármi, számíthatok Isten közelségére, emellett tanúságtétel is arról, hogy a mi Istenünk egy olyan Isten, aki mindig velünk van, akivel bárhol és bármikor találkozhatunk.

– Mit üzen jelmondatválasztásával?

– Az örökfogadalmi jelmondatom – „Tekintsetek rá, és arcotok felragyog!” – számomra a szerzetesi élet lényegét fejezi ki: újra és újra Istenre tekinteni. Ha kérdéseim vannak, először rá kell hogy tekintsek, hogy lássam, mire hív. És ezt kell hirdetni másoknak is: Tekintsetek rá, és arcotok fel fog ragyogni!

A papszentelési jelmondatom János evangéliumából való: „Azzal a szeretettel szeressétek egymást, amellyel én szerettelek titeket!… Arról tudják meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Azért esett erre a választásom, mert úgy látom, a keresztény tanúságtétel hitelességének mércéje a közösségen belüli szeretet.

Papként ennek előmozdítása a célom, bármily nagy feladat és kihívás is ez.

Fotó: Fábián Attila; szentelésen készült képek: Csapó Balázs/Pannonhalmi Főapátság

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 14-i számában jelent meg.