Deus semper maior

Isten mindig nagyobb.

Ősi hitigazság ez, a teológia foglalata. Személyes hitünknek, istenkeresésünknek pedig folytonos dinamikát ad ez tény. Isten mindig hatalmasabb annál, mint amit fel tudok fogni belőle. Isten mindig kimeríthetetlenebb annál, mint amilyen képet kialakítok róla. Ez az alapelv, ha eddig még nem lett volna elég megrendítő, azonnal szívbe markolóvá lesz, ha belegondolok abba, hogy istenhitem alapja eszerint sohasem lehet Isten maga. Hiszen Isten sokkal hatalmasabb még annál is, amit emberi hitem megérezhet belőle. Istenképem csupán egy kép. Igaz, hogy róla alkotott és megküzdött kép, de az élet következő kihívásában ismét össze fog törni, ismét kevésnek fog bizonyulni: bálványkép. Ezért beszélünk szüntelen istenkeresésről. Hiszen teljesen érteni, befogadni, teljesen fölfogni őt képtelenség. Nincs rá emberi képünk. Ez elbizonytalanító lehet, ám valójában szerintem ez az igazi kaland az életben. Ha valóban Istent keresem, akkor sosincs nyugvás. Sohasem mondhatom, hogy megérkeztem, íme, kész a világképem. Sohasem mondhatom, hogy innentől kezdve már nem kell változtatni rajta.

Ha mégis úgy érzem, hogy igen, most már tudom, ki Isten, akkor biztos lehetek abban, hogy csak egy kiváló bálványképet látok. Szép és mutatós, de bálvány, amit – ha szerencsés vagyok – egy balszerencse összezúz.

Ennek nem fogok örülni, hiszen fájdalom és szorongás tölt majd el. Mindig fáj, amikor egy bálványunk leomlik, és maga alá temet bennünket. Ilyenkor félelem uralkodik el rajtunk, mert oda a biztonságosnak hitt rend és rendszer az életünkből.

Mint a most vasárnapi evangéliumban. Jézus éppen a feje tetejére állít mindent. Olyan világról beszél, ahol anyámnál vagy fiamnál jobban kell szeretnem Istent; ahol el kell veszítenem az életemet; ahol a legveszélyesebb az, ha megtalálom az életemet. Olyan világról beszél, ahol egy pohár víz elég az üdvösséghez.

Hol van a család szentsége? Az isteni érték szembekerülhet a családi kötelékkel? Hol van az evangéliumból az emberi élet szentsége? Nemde, el kell veszítenem az életemet, el kell engednem mindent ahhoz, hogy igazán rátalálhassak valamire? Hol van az isteni igazságosság ott, ahol egyetlen pohár víz felér megannyi vallásos gyakorlatunkkal, sőt nagyobb garancia az örök életre, mint egy vallásos környezetben leélt élet?

Elveszíteni az életünket. Elengedni. Feje tetejére állított világ. És éppen itt van a mai evangélium kulcsa: Hát minden Istené, nem? És ha a világ az övé, akkor miért ne állíthatná a feje tetejére? Hogyan is kérhetném számon rajta a saját igazamat? Miért gondolnám, hogy az életem az enyém? Hiszen minden az övé. A hívő ember ezt ismeri föl:

Semmi sem a miénk. Sem az igazság, sem a tudás, sem a hatalom, de a világ sem, és mi magunk sem vagyunk a magunkéi. Hanem mindez egyedül Istené.

Zarándok nép vagyunk, bálványaink összetört cserépdarabjain lépkedünk (mert kellenek ezek a bálványok, hogy csalódhassunk bennük), s közben egymást biztatjuk, hogy amikor valakiben éppen összedől a világkép, azért ne adja föl, hanem erőt merítve inkább hálát adjon azért, hogy nincs megállás, hanem továbbmehetünk. Sőt, legközelebb talán éppen ő segít majd föl engem, hogy így egyre közelebb jussunk Hozzá, akihez mindannyiunk hivatása szól.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Magyar Kurír