Dioráma felnőtteknek – Gondolatok Wes Anderson legújabb filmjéről

Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.

Az arizonai sivatagba sebesen zakatoló vonat érkezik, s egy álmos kisvárost ébresztget tülkölésével. A nap forrón éget, a házak precíz rendben sorakoznak, az utca kihalt, az országút pedig újabb jövevényt hoz a kábító hőségbe: egy négygyerekes családapa kénytelen megállni elromlott autójával a helyi szerelőnél. Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) felhívja apósát (Tom Hanks), és gyorsan megkérdi az autószerelőt (Matt Dillon), mit lehetne tenni. Látva a szaki tanácstalanságát, a férfi felkészül arra, hogy hosszabban fognak időzni a településen. S ezt mindjárt azzal kezdi, hogy közli gyermekeivel a hírt: az édesanyjuk két hete meghalt, hamvai pedig itt vannak nála egy műanyag edényben.

Kevés groteszkebb indítás létezik a kortárs szerzői filmkínálatban, Anderson pedig tovább fokozza a bizarr alaphelyzetet: csakhamar kiderül, hogy mindez egy elképzelt színházi dráma cselekménye, amit színészek játszanak, s az alkotók próbafolyamatáról (a drámaíróval: Edward Norton) éppen tévéfilm készül, méghozzá fekete-fehérben. A narrátor (Bryan Cranston) akkurátusan elmagyarázza, miről van szó, s a többi szereplő is faarccal, gondosan a kamera felé fordulva adja elő monológját. Ez, és a makettszerű díszlet jólesően ismerős rendezői védjegy, ám hiába a virtuóz ügyességgel váltogatott metaszintek, a mondanivaló körüli homály csak nem akar oszlani. 

Wes Anderson ezúttal az ötvenes évek Amerikájának ufóőrületét, a hollywoodi színjátszásra nagy hatással levő Actors’ Studio method acting forradalmát és a kor popslágereit ötvözi bevált témáival: koravén, ugyanakkor gyerekesen tanácstalan szereplőket mutat, akik rendre valamilyen családi traumától szenvednek. A színésznő (Scarlett Johansson) félrecsúszottnak vélt karrierje elől menekül, a nagypapa (Hanks) képtelen kifejezni unokái iránti érzelmeit, a helyi kereskedő (Steve Carrell) mindent, de mindent pénzzé tenne, a pocakos katonatiszt (Jeffrey Wright) pedig tudományos diákolimpiát vezényel, ám váratlanul közbeszól egy valódi űrlény. A nagy riadalom közepette vesztegzárat rendelnek el, s úgy tűnik, legjobban a helyi lurkók élvezik a felfordulást.

Az Asteroid City történetszilánkjai láthatóan nagyon szeretnének összeállni egy nagy egésszé, ám legkésőbb a játékidő közepére a néző is rájön, hogy ez esélytelen. A legkidolgozottabb talán a gyászoló apa és a helyét kereső színésznő sztorija: a két, saját traumájával küzdő figura beszélgetése magában hordozza a katarzis ígéretét, s végül mintha kialakulna közöttük egyfajta kötődés. Persze ez a kapcsolat is amolyan „wesandersonosan” abszurd: súlyos lelki sérült emberek próbálják megváltani egymást. A szerelem azért Asteroid City más tájain is bimbózik, ám a helyi tanárnő (Maya Hawke) és a cowboy (Rupert Friend), illetve a nagyfiú (Jake Ryan) és a helyi diáklány (Grace Edwards) románca nem tud többé válni puszta háttéreseménynél. A rendező minden eddiginél sűrűbb, popkulturális utalásokkal teleszórt párbeszédekkel, túlzsúfolt képekkel és látványosan hangsúlyozott fejezetjelzésekkel igyekszik tudtunkra adni, hogy valami igazán fontosat szeretne mondani, ám történetet nem, csupán világot épít. Szeretne szólni gyászról, kiüresedettségről és életközepi válságról, jellegzetes formai játékait azonban addig feszíti, hogy már-már önparódiába hajlanak. 

Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Leginkább sehogy. A hosszú évek verítékes munkájával megépített dioráma ugyanis nem erre való: inkább arra, hogy kiállítsuk a sarokba, és elbüszkélkedjünk vele. Wes Anderson pontosan idáig jutott legújabb filmjében: művét kivételes műgonddal és valószínűleg nagy élvezettel készítette el, csak egyvalamiről feledkezett meg: beleszőni lelkének egy darabját.

Wes Anderson: Asteroid City. Focus Features, 105 perc, 2023.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.