Dobos András, a Görögkatolikus Papnevelő Intézet rektora Nagyboldogasszony böjtjéről

Az alábbiakban Dobos András, a Görögkatolikus Papnevelő Intézet rektora, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola dogmatikatanára 2011-ben az Új Emberben megjelent írását közöljük.

Valljuk be, nem könnyű mit kezdenünk ezzel az egyházi előírással. A vakáció közepén afféle koloncnak vagy még inkább ósdi egyházi törvénynek tűnhet a böjtre való felhívás. És valóban: ha a nyár derekán – amikor a természet mintegy éppen beérett gyümölcseit kínáló terített asztallá válik számunkra – csak a „törvény” puszta ténye lebeg szemünk előtt, tudniillik hogy „böjtölni kell”, az vajmi kevéssé segít hozzá ünnepi készületünkhöz.

De az Egyháztól semmi sem áll távolabb, mint hogy fölösleges terhet rakjon gyermekei nyakába. Nagyboldogasszony böjtjében tekintetünket az Istenszülő földi életére szegezzük, különös figyelemmel vagyunk életének rendkívüli lezárulására. A keresztények kezdettől fogva vallották ezt a csodálatos átköltözést. Aki semmihez sem ragaszkodik, ami e világ része, azon e világnak és erőinek már semmi hatalma nincsen. Az istenszülő Szűz Mária tökéletesen teljesítette az evangéliumi szegénységet. Semmihez nem kötődött ezen a földön. Éppen ezért – ahogy az ünnep kontákja megénekli – „a halál és a sír nem tarthatta meg sajátjának”.

E böjt életünk végére is figyelmeztet bennünket. Megérteti velünk, hogy miért fontos szabadon megőrizni lelkünket mindattól, ami nem Istenhez vezet bennünket.

Kisebb-nagyobb lemondásaink értelmét egyedül ez adja meg. Az ember minél kevesebbet birtokol, annál könnyebben veszi a költözést.

A kéthetes bűnbánati időt egyetlen egyházi esemény „töri meg”: az úrszínváltozás ünnepe. Nem is lehetne jobb helyet találni neki a kalendáriumban. Ez az átváltozás legtöbbünk életében testi szemmel nézve bizony csúfos, mert a halál prédájává válni látszólag ellentéte annak, ami Krisztussal történt. Néhány kiváló szent csodálatosan épen maradt teste vagy a Keleten gyakori mürót – illatos olajat árasztó ereklye – sejteti velünk: az átváltozás már nem a régi teremtés rendjében megy végbe, hanem éppen a régi teremtés alakul át általa újjá.

Az Istenszülő életében ez az átváltozás egészen valóságos, látható volt.

Dicsősége fényének nem állhatott ellen a fizikai világ, ahogy szent Fia megdicsőült teste sem ismerte a tér és az idő korlátait. Hirdeti, hogy a hívő ember életének vége nem más, mint átköltözés.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye; Új Ember 

Fotó: Nyíregyházi Egyházmegye; Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír