Dobozok

Ezt az újságot beletettük egy dobozba. Később sok minden került még mellé: a születéskor kapott kis karkötők, amiken először szerepelt a nevük, a levetett cumik – akinek volt egyáltalán –, kiérdemesült ovis táskák, iskolai emléklapok, ballagótarisznyák. Még nem tudjuk, mi lesz e gyűjtemények sorsa. Lehet, hogy nálunk maradnak, de az is lehet, hogy a gyerekek magukkal viszik majd első önálló lakóhelyükre.

Mindez attól is függ, hogy mit gondolunk: hozzánk tartoznak, vagy inkább az övék?

Gyermekeim doboza kétségkívül az ő történetüket dokumentálja. De a benne rejlő tárgyak egy közös emlékezet részei.

Ők vitték büszkén kis táskájukat a hátukon, az ő vállukon lifegett a tarisznya, de mi, szülők voltunk azok, akik – nemcsak meghatódva, megdöbbenve is – néztük őket. Az is igaz, hogy minél távolabb kerül e tárgyak eredete a születésüktől, annál erősebben kötődnek hozzájuk, és lazul a velünk való kapcsolatuk.

Ljudmila Ulickaja egyik könyvének címe Örökbecsű limlom. Bizonyos tárgyaink annyira hozzánk nőttek, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük, még akkor is, ha értéktelenek, és csak a helyet foglalják.

Ez a kifejezés A mi Urunk népe elbeszéléskötetében is előfordul, Az írónő lánya című novellában, csak ott „halhatatlan kacatként”. A két megfogalmazásnak más a hangulata: míg az előbbi kicsit fennkölt, és a dolgok értéktelenségét tartja szem előtt, addig az utóbbi inkább arra utal, hogy valamiképp elpusztíthatatlanok. Legalábbis addig, amíg él a gazdájuk.

Nekem is van dobozom – ez sosem volt másé –, egy idejétmúlt diplomatatáska képében. (Korosztályom még emlékszik az eszement divatra, amikor minden diák ilyennel járt iskolába. A tanárok meg szívbajt kaptak, amikor az egyik váratlanul feldőlt az osztályteremben.) A funkcióját véletlenül nyerte: ide kerültek a régi matricák, egykor oly becses minikártyacsomagok, ősöreg negatívok. És néhány – Ausztráliából kapott – fotó az első holdra szállásról. Csupa ócskaság, amitől soha nem fogok tudni megszabadulni. Majd a gyerekeim kidobják.

Vannak doboztalan emberek is. Akik számára a múlt nem sokat számít. Sem az országé, sem a nemzeté, sem a családé, sem a gyerekeiké. Sem a sajátjuk. Pedig ezt az egyet mindenki magával hordja, élete végéig, még akkor is, ha nem hajlandó szembenézni vele. Az ilyen ember szívesen megszabadulna az emlékeitől, néha egyiket-másikat felül is tudja írni, ám ez teljesen soha nem sikerülhet. Legfeljebb akkor, ha elveszti a fejét.

Sok filmben, sorozatban bukkan fel egy olyan doboz, amiben valaki az emlékeit őrzi. A szereplők hol nosztalgiával, hol elkeseredetten, de leginkább a szomorúságtól magukba roskadva nézegetik a múlt cserépdarabjait.

Egy kacatokkal teli dobozban kutakodva döbben rá az ember igazán, mit jelent az, hogy soha többé.

Nemrég az egyik népszerű sorozatban is előkerült egy doboz. A főhősnő felkeresi rég nem látott apját, szemére vetve, hogy vele és anyjával is megszakította a kapcsolatot. A férfi magyarázkodni kezd, majd elővesz egy cipősdobozt, amiben ott lapulnak a lányáról megjelent fotók, cikkek. Az apa figyelemmel kísérte felnőtt gyermeke életét, megőrizte őt a szívében, szeretettel gondolt rá. Csakhogy mindez nem pótolta a személyes kapcsolatot. A beszélgetést, a meghallgatást, a jelenlétet.

Mi tovább gyűjtjük a gyerekeink dolgait, rendszerezzük az emlékeket, dokumentáljuk a fontos pillanatokat. Elő-elővéve, önmagunktól és az elmúlás gondolatától meghatódva nézegetjük a képeket, kotorászunk a tárgyak között. Ám sokszor úgy érzem, ezek a dobozok csak arra valók, hogy erősítsék a nyilvánvalót. Azt, hogy nagyon fontosak számunkra. És ez nem változik meg sohasem.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.