Dolhai Attila: Álljunk bele, és fedezzük fel az újat!

– A közelmúltban műtéten esett át. Hogy érzi magát?

– Köszönöm, teljesen jól vagyok. Hangszálműtétem volt, de már elkezdtem a munkát, több sikeres fellépésen is részt vettem. Lehet, hogy a pihenés, és lehet, hogy a műtét is közrejátszott abban, hogy a hallgatók szerint még teltebb lett a hangom, szebb és kerekebb, amit énekelek. Mint tudjuk, ezt megelőzte egy pandémiás időszak, és be kell vallanom, még az is felmerült bennem, hogy abba kell hagynom az éneklést.

Furcsa, de arra is gondoltam, énekesként nincs rám szükség, a jövőben mást kell majd csinálnom.

Az orvosok szerint azt a problémát, ami nálam felmerült, általában a hirtelen terhelés okozza, erről azonban szó sem lehetett. A feleségem vetette fel, hogy pszichés okai is lehetnek. Arra jutottam, hogy a Jóisten talán más utat szánt nekem, ám négy nappal a műtét előtt megcsörrent a telefonom, és újra énekelni hívtak. Ma már úgy látom, hogy ezen a pályán kell maradnom, csak egy másik minőségben kell folytatnom mindazt, amit elkezdtem. Arra születtem, hogy örömet szerezzek az embereknek.

– A szentek szerint a csendnek is van szava. Hogyan élte meg azt az időszakot, amíg nem énekelhetett?

– A műtét előtt gyóntam, áldoztam, és ez teljesen megnyugtatott. Mintha csak nyaralni mentem volna a kórházba. Az altatóorvos rá is kérdezett, hogy nem vagyok-e ideges. Mondtam, hogy nem, hiszen most már minden rendben van. A járvány miatt a műtét előtt is körülvett bennünket egyfajta csend, amiben sok kétségbeesés volt, de a lábadozás során ezt az elkeseredettséget már nem éreztem. Másfél hétig megszólalni sem tudtam, mégis volt bennem valami nyugalom és békesség. A családom nagyon szeret engem, de azért sokszor előfordult, hogy ha mondtam valamit, arra vagy figyeltek, vagy nem, ahogy azt a gyerekek általában szokták. A felépülésem alatt ez megváltozott, különös figyelemmel fordultak felém, kíváncsiak voltak, hogy mit akarok mondani.

Arra a felismerésre jutottam, hogy a csend révén sokkal szerethetőbb apa lettem, nagyobb volt a békesség a családban.

Rájöttem, hogy a szelíd és megértő csenddel többre jutok, mint az állandó fegyelmezéssel. Az egyik lányom egyszer valami olyat mondott, ami nem tetszett nekem, de nem tudtam elmondani mindazt, amit nem tartottam jónak, leírni pedig hosszú lett volna a gondolataimat, ezért csak a pozitív részét írtam le. Sokkal célravezetőbb volt, hogy csak a szeretettel teli kommunikációnak jutott hely.

A legnehezebbnek a köztes időszakot éreztem, amikor már használhattam a hangomat, de még nem úgy, ahogyan megszoktam. A tréning ideje elég megterhelő volt, sok türelem kellett ahhoz, hogy végül ismét úgy énekelhessek, mint azelőtt. Pál Feri mondta,

mindig azt szeretnénk, hogy olyan legyen, mint régen, ahelyett, hogy beleállnánk és felfedeznénk az újat.

Nekem a műtét után pont ezt kellett tennem.

– A kongresszus egyik hívószava, hogy „Találkozz Jézussal Budapesten”. Miért tartotta fontosnak, hogy a műtét előtt szentségekhez járuljon?

– Sokszor beszélünk a felebaráti szeretetről, holott még azokat sem tudjuk jól szeretni, akikkel egy háztartásban élünk. De ha nap mint nap megéljük a Jóisten jelenlétét, gondoskodását, akkor képesek lehetünk megfelelő módon élni. A szentségek vételénél, a szertartások alatt megváltozik bennünk valami, más emberként jövünk ki a templomból. Lehet, hogy csak aznapra nyugszom meg, és lehet, hogy a heti problémáimon tudok majd könnyebben túljutni. Ha meghallom, hogy mi az evangélium üzenete, mit szeretne mondani nekem a pap, akkor a napi stresszt is könnyebben viselem. Egyszer egy gyónásnál megkérdezte az atya, hogy szoktam-e mindennap imádkozni a szeretteimért. Persze, szoktam, de nem mindennap, a sok rohanásban nem jut időm rá. Elgondolkodtam, hogy is van ez. Pont azokra nem jut idő, akiket a legjobban szeretek? Reggelenként most már nem a telefonhoz nyúlok először, hanem imádkozom, sőt, a legkülönfélébb helyzetekben találok módot arra, hogy megszólítsam Istent.

Fontos, hogy a Jóisten áldása rajta legyen az életünkön, függetlenül attól, hogy mit is csinálunk – dolgozunk, füvet nyírunk vagy bevásárolunk.

Mindig többre vágyunk, én is feszülten figyeltem, ki melyik szerepet kapja, volt bennem egy állandó elégedetlenség. Mára elfogadóbb lettem a munkámmal kapcsolatban, úgy érzem, pont annyi feladatot kapok, amennyit meg tudok oldani. 

– Miért választotta az énekesi pályát?

– Anyai ágon volt kántor felmenőm, de színházi vagy színpadi pályán lévő rokonom nincs. Az éneklés mindig jelen volt az életemben, de azt, hogy mit lehet ezzel kezdeni, nem tudtam. Sokáig elég távolinak tűnt az énekesi pálya. Tanultam klasszikus gitárt, a testvéreim is játszottak valamilyen hangszeren, de eredetileg nem ebbe az irányba indultam. A postaforgalmi szakközépiskolában végeztem, a szüleim úgy gondolták, a hivatalnoki munka biztos megélhetést jelent majd. Az Apor Vilmos Főiskola hittantanári szakára sem tudatos elhatározásból jutottam, inkább egyfajta menekülő útvonalnak tűnt. Ugyanakkor rendkívül hasznos volt, visszanézve már úgy látom, itt fontos, számomra meghatározó emberekkel találkozhattam – elsősorban persze a jövendőbelimmel. Végül – lázadásból vagy dacból, ki tudja – nem végeztem el a hittanári szakot. A Jóisten szándéka volt, hogy most a kongresszus hírnökei között vagyok.

– A Kifutó című tehetségkutatóig hogyan jutott el?

– Már a tanítóképző ideje alatt muzsikáltunk a barátaimmal. Amint hallottam erről a lehetőségről, úgy éreztem, ezt nekem találták ki. A Karthagótól énekeltem az Apáink útján című dalt. Bár már korábban felötlött bennem, hogy felvételizni szeretnék a Színművészeti Egyetemre, ez komoly impulzust adott hozzá. A főiskola befejezése után jelentkeztem, és végül Kerényi Imre és Szirtes Tamás osztályába kerültem.

– A pályáján kik voltak a meghatározó személyiségek?

Sokat köszönhetek Bagó Gizella énekmesternek, aki még az egyetem után is foglalkozott velem. Ő mutatta meg, hogy a musicalen túl is vannak fontos műfajok. Első nagy szerepemet Kerényi Miklós Gábortól kaptam, énekeltem az Elisabeth és a West Side Story című musicalekben. Fontos számomra a Miklósa Erikával való találkozásom. Béres Attila rendező azért volt nagy hatással rám, mert másként nyúlt az operetthez, mint a többiek, visszahozta a műfaj humorát. 

– Van kedvenc, meghatározó szerepe?

– Bár azt szoktuk mondani, hogy mindig az aktuális a legfontosabb, azért persze vannak meghatározó szerepeim. Az első a Mozart című musical címszerepe volt, de a Rudolfra is szívesen emlékszem. A bajadér a műfajváltás miatt volt érdekes, ekkor léptem be az operett világába. Nagy szerelmem volt az István, a király, Koppány szerepe az Operettszínházban. A Bozsik Yvette által rendezett János vitéz a klasszikus zene felé nyitott. Kukorica Jancsi alakját közel érzem magamhoz, mintha újra ott lettem volna gyermekkorom helyszínein. Életem első kilenc évét ugyanis Ajakon töltöttem.

– Mi visz rá egy befutott énekest arra, hogy egy zenekar tagjaként szentmisén szolgáljon?

– A pandémia alatti tétlenség feloldására kínált lehetőséget, amikor Lambert Attila elhívott, hogy zenéljünk együtt. Bár ifjúsági hittanos koromban én is játszottam a régi egyházi könnyűzenét, ez akkor nem fogott meg, sőt, némi kritikával éltem ezzel szemben. A felkérésre is úgy mondtam igent, hogy kértem, mindenképpen próbáljunk előtte, mert csak így tudunk azon a színvonalon zenélni, ami egy szentmiséhez illik. Én szeretem az orgonás, népénekes misét, már csak azért is, mert ezeken a hívek is tudnak énekelni. Fontosnak tartottam, hogy a gitáros szolgálat hozzátegyen valamit a szertartáshoz, ne pedig elvegyen belőle. Attilával és Varga Mónikával, aki szintén alapítója a MAGnificat zenekarnak,

az a törekvésünk, hogy – amint azt Kerényi Imre is mondta – rendszerben éljük meg a szabadságunkat.

– A trianoni évfordulóra írta a Szétszakítottak című darab szövegét. Mi indította erre?

– Az írás nem áll messze tőlem. A trianoni eseményekről nem szeretünk beszélni. Az Operettszínház pályázatának is az volt a célja, hogy teret adjon a feldolgozásnak. Sokan óvtak ettől a témától, mondván, annyi ellenségem lesz, amennyit el sem tudok képzelni. Először az volt a feladatom, hogy találjak egy történetet, ami kötődik a trianoni tragédiához. Sokat olvastam, gyűjtöttem az anyagot, és közben fogalmazódott meg bennem a kérdés: miért történt ez így? Mind a mai napig nem kaptam kimerítő választ, csak apró részmegoldásokra jutottam. Az első világháború okát a kapzsiságban látom, de az emberi félelmek is közrejátszottak az események alakulásában. Ennek következménye volt, hogy eljutottunk Trianonig.

Először Apponyi Albert védőbeszédéből szerettem volna darabot írni, végül arra jutottam, hogy inkább egy egyszerű embert állítok a történetem középpontjába. Így esett a választásom egy katona, Dér Zoltán naplójára. Azt szerettem volna elmesélni, hogy mit jelentett egy anyának, egy testvérnek, egy gyereknek, egy szeretőnek az, hogy szétszakították az országot.

Az emberi sorsok nehézségeit akartam ábrázolni, emellett pedig azt a hitet, ami képessé tesz bennünket az újrakezdésre.

Sokáig nem tudtam, mi lesz a darab vége. Ha valaki Trianonról beszél, azonnal a konfliktus és az ellenségeskedés jut az eszünkbe. Ezért sem lehetett a fő üzenet a bosszú, sem valamifajta elégtétel. Végül sok ember történetéből született egy, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy csak a szeretet képes átemelni bennünket a nehézségeken és a tragédiákon. A trianoni döntés nagyon sok családot érintett, a darab kapcsán én is kaptam erről számtalan visszajelzést. Hadd lehessen elmondani, hogy ez fáj.

– Hogyan készült a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra?

– Még gyerek voltam, amikor Szent II. János Pál pápa Magyarországon járt, s bár ott voltam a stadionban, nem egészen fogtam fel, mi is történik. Egy alkalommal a Karol című filmet nézve szembesültem azzal, hogy fel kell vállalnunk, amit gondolunk, amit hiszünk. Jézussal az imában is kapcsolatba kerülünk, a szentmisén egy térben vagyunk vele, de egészen más érzés, amikor olyan emberekkel vagyunk együtt, akiknek fontos a hit és a szeretet. Az eucharisztikus kongresszus az egymásban élő szeretettel köt össze bennünket. Napjainkban az információ rabjai vagyunk, pedig valójában megérintettségre, békére, szeretetre vágyunk.

Lehet, hogy valami olyasmire kaptunk gyógyírt e hét során, amire nem is gondoltunk.

Lejegyezte: Baranyai Béla

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.