Don Bosco – A szeretet küldetése I-II.

Don Bosco a katolikus pedagógia egyik legnagyobb alakja volt, aki a nevelés legfőbb eszközének a nevelő személyiségéből sugárzó szeretetet tekintette. Pedagógiája a játék, az ima és a közösségi munka hármasán nyugszik.

A kétrészes, több mint háromórás film gyermekkorától kezdve a szalézi rend megalapításáig mutatja be Don Bosco életét. A kis Giovanni nincs még tízéves, amikor édesapja meghal, így félárván marad édesanyjával és két féltestvérével. Édesanyja óvó szeretettel veszi körül, s példája révén a kisfiúban tudatosul, hogy ha az ember szegény is, megosztja azt a keveset azzal, aki még nála is szegényebb. Õ az, aki áldását adja gyermekének, amikor közli vele, hogy pap szeretne lenni: „Eredj, segíts másokon! És én boldog leszek!” (S majd ő lesz később fia legfőbb segítője is az oratóriumban a fiatal fiúk gondozásában, ellátásában.) Legidősebb bátyja, a vad és indulatos Antonio azonban képtelen elviselni, hogy Giovanni állandóan a könyveket bújja. Az ő életfilozófiája egyszerű és a matériára épül, az élet mindennapi, szakadatlan küzdelem a betevő falatért, s ezt már gyermekkorban tudatosítani kell. „Az élet kemény. Minél előbb megtanulod, annál jobb!” – veti oda haragosan Giovanninak, s kizavarja a földekre kapálni.

Egész életére meghatározó, követendő példa lesz a gyermek Don Bosco számára egy idős pap, Don Calosso személye. Õ mondja neki azt, ami csaknem fél évszázadig tartó nevelői missziójának egyik alapgondolata lesz: „Senki sem árva ezen a földön, fiacskám, mert vigyáz ránk az Úr, ő mindnyájunk édesapja!” A film egyik jelenetében Don Calosso és Giovanni misére sietnek, késésben vannak. Az idős pap meglát egy kisfiút, aki bágyadtan üldögél egy kis házikó lépcsőjén. Odamegy hozzá, megfogja a homlokát. Ez a gyermek lázas, mondja az anyjának, s pénzt ad neki, hogy vigye el orvoshoz. „Ha felnövök, szeretnék olyan lenni, mint maga, Don Calosso atya” – mondja Giovanni, és hangjából szeretet, csodálat érződik Isten igaz és hűséges szolgája iránt, aki soha nem feledkezik el a szenvedőkről, betegekről.

A gyermek Don Boscónak a sorsa tehát hasonlít azokhoz a gyerekekhez, akiket majd később felkarol. A félárva lét, a szegénység, az attól való félelem, hogy ezek miatt nem bontakoztathatja ki a képességeit, hogy a tőle független kényszerítő körülmények miatt olyan életet lesz kénytelen élni, ami ellenkezik egész lelkületével, ugyanakkor mindezekkel szemben a saját életében tapasztalja meg, hogy az isteni gondviselés nem csupán a prédikációk szintjén jelenik meg, hanem élő valóság. Az, hogy nem mehetünk el szótlanul, közönyösen az élet kitaszítottjai, a periférián élők gondjai mellett, hanem lehetőségeinkhez képest kötelesek vagyunk gondoskodni róluk, ez az a krisztusi lelkület, amit Don Bosco már kisgyermekkorától kezdve magával hoz, s belső szükségletévé válik, hogy segítsen másokon.

A film szerint Don Bosco frissen felszentelt, fiatal papként két, földi értelemben kecsegtető lehetőség közül is választhatna. Elfogadhatna egy kényelmes nevelői állást egy gazdag és befolyásos gróf mellett, taníthatná annak gyermekeit, vagy elmehetne Rómába tanulni, mint szeminarista társa és barátja, Lorenzo Fasatti, Torino majdani érseke, akivel később súlyos összetűzésbe kerül. Õ azonban, látva, hogy a börtönökben és a munkahelyeken milyen embertelenül bánnak a fiatalokkal, s mennyi az utcán az árva, vagy félárva gyerek, akiknek többségével senki nem törődik, sorsuk az abszolút kilátástalanság, ami egyenesen vezet a bűnözői léthez, egyre inkább úgy érzi, Isten azt várja tőle, hogy legyen gyámolítója ezeknek a nyomorult, hit nélkül tengődő, a társadalom perifériájára szorult fiataloknak, akik nem rosszak, csak reményvesztettek. Amikor Clementi prefektus arról akarja meggyőzni Don Boscót, hogy a börtönben lévő fiatalok menthetetlenek, vérükben van a bűnözésre való hajlam, s ahogy a férges almát is kidobják a kosárból, ugyanúgy, őket is meg kell szabadítani a társadalomtól, nehogy kárt tegyenek másokban, ő a megelőzés fontosságát hangsúlyozva, azt válaszolja: „Ezek a szegény fiúk éretlenek csak és nem férgesek. És megakadályozhatnánk, hogy azokká váljanak.” Don Bosco arra is figyelmeztet: „Jézus is azért jött közénk, hogy feloldozza a bűnösöket.” S ettől kezdve egész további életében Jézus szavainak szellemében cselekszik: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek… ’Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot’. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mt 9,12-13)

A filmben ábrázolt Don Bosco határozott, eltökélt, de vidám, humoros személyiség, sugárzik belőle a lélek legbelsőbb rétegéből fakadó derű és szeretet, tökéletesen hihető, hogy komolyan gondolja, amikor azt mondja gondozottjairól: „Nem elég szeretni őket. A legfontosabb, hogy ők is érezzék ezt.” Ugyanakkor ez a fantasztikus közvetlenség nem jelenti azt, hogy mindenkit azonnal, egycsapásra meg tudna változtatni. Vannak akiknél ez a helyzet (Michele, Giuseppe). Van akinél kudarcot vall: az egyik este befogad az oratóriumba egy fiút, aki azt állítja, hogy két napja nem evett, nem volt hol álomra hajtania a fejét. A fiú másnap reggelre eltűnik, s magával visz két pokrócot is. Don Boscónak ez nem szegi a kedvét, s azt mondja: a fiúnak bizonyára nagyobb szüksége volt a pokrócokra, mint nekik.

Rendkívül bonyolult Enrico esete. A fiúnak már az apja is tolvajlásból élt, ezért számára is természetes, hogy elveszi másoktól azt, ami megtetszik neki – így Michelének a haldokló apjától kapott, féltve őrzött karóráját. Enrico lelkét megérinti Don Bosco személyisége, Krisztusról vallott tanítása, de a régi énje küzd azellen, hogy teljesen megváltozzon, s hogy új emberré váljon. „Az apám is lopott, én is lopok. Soha nem fogok megváltozni, soha! Miért nem hagy már békén?!” – kiáltja oda Don Boscónak, s elrohan.

Enrico barátjával, Brunóval, kirabol egy bőrcserzőmestert. Mivel a halálra rémült férfi felismeri őt, leszúrja. Bruno elrohan, Enrico azonban nem mozdul, az elkövetett gyilkosság rettenetes súlya alatt dermedten nézi a halott férfit. A rendőrök így találnak rá. Halálra ítélik. A kivégzése előtt Don Boscónak meggyónja minden bűnét, őszinte bűnbánatot gyakorol. Don Bosco az irgalmas Krisztusra hivatkozva próbál lelket önteni belé: „Ne feledd, bár az emberek elítéltek, Isten megbocsátotta a bűneidet. Isten a végtelen szeretet és irgalom.” Az összeomlott Enrico azt mondja neki: „Én még soha senkit nem szerettem az életben, de önt szeretem, Don Bosco.”

Bruno, aki elfutott a rablás és gyilkosság helyszínéről, Don Boscót teszi felelőssé Enrico haláláért, azzal vádolva, hogy ő beszélte tele a fejét mindenféle hiábavalósággal. Don Bosco nem veszi ezt zokon, türelme végtelen, sokkal nagyobb itt a tét, mint az ő önérzetének megsértése, egy léleknek a bűnben való teljes elsüllyedése, vagy végleges felemelkedése. S Brunóban is megmozdul valami. Kihallgatja, hogy a rendőrök Clementi prefektus parancsára ki akarják üríteni az oratóriumot. Elrohan, értesíti Don Boscóékat erről. Amikor az egyik rendőr félrelöki Don Cafassót, Don Bosco lelkiatyját és mindvégig segítőjét, Bruno képtelen parancsolni az indulatainak, s kést fog a rendőrre. A túlerőben lévő rendőrök azonban lefogják, börtönbe hurcolják. Amikor Don Bosco meglátogatja, ismételt megaláztatást szenved és tűr el tőle, a fiú nem hallgatja meg őt, elküldi, s fogadkozik, hogy soha nem változik meg. Mintha a buta, önsorsrontó konokság végleg hatalmába kerítette volna, áthatolhatatlan páncélt vonva a lelke és Don Bosco közé. Úgy látszik, nincs remény, különösen akkor, amikor Bruno a szabadulás reményében elfogadja Clementi ajánlatát: csempésszen lázító tartalmú röplapokat az oratórium nyomdájába, hogy erre hivatkozva bezárathassa Don Bosco nevelő-oktató intézményét. Clementi megvetően tekint a távozó fiú után, idézve Máté evangéliumából: „Azok megígértek neki harminc ezüstöt.” (26,14-16) Tudjuk, hogy Júdás ennyi pénzért árulta el Jézust. Amikor Bruno visszatér az oratóriumba, Don Bosco boldogan fogadja, hogy megtért az elkóborolt bárány. Magához öleli Brunót, egészen közelről látjuk Don Bosco nevető, boldogságtól sugárzó arcát, illetve vele éles kontrasztban Bruno messze merengő, ravasz tekintetét. A többiek ellenségesen fogadják Brunót, aki morog, amiért Don Bosco elmeséli a tékozló fiú történetét. (Lk 15,11-32) Búcsúzóul pedig angyalok őrzését kéri az álmukra. Bruno arca ekkor lelki megrendültségről árulkodik, érezni, hogy magában már vívódik, mit tegyen. Még mindig nem dőlt el azonban a dolog, Isten a szentéletű kisfiút, Domenicót használja fel eszközként, hogy megnyerje a jónak Bruno lelkét. Amikor meglátja Bruno kezében a lázító tartalmú röplapokat, azt mondja neki: „Bármit teszel, Bruno, tudom, hogy az helyes. Don Bosco nagyon bízik benned, úgy szeret, mint a sajátját.” A következő jelenetben Clementi és kísérete érkezik a nyomdába. A prefektus beszél, nézegeti a kiadványokat, de a szeme állandóan jár, keresi a röplapokat. Egy pillanatra rápillant Brunóra, tekintetében harag, enyhe gúny, Brunóéban pedig boldogság, a diadal érzete, hogy egy hosszú, göröngyökkel teli út végén elmondhatja: Isten végtelen kegyelmének köszönhetően sikerült győzedelmeskednie a gonosz fölött.

Az egész közösségért vállalt életáldozat megvalósítását példázza a tizenkét éves Domenico alakja. (Õt az alkotók Savio Domonkosról mintázták, akit XII. Piusz pápa 1954-ben szentté avatott – a szerk.) Domenico lelkébe mélyen beleivódott a katekézis egyik figyelmeztetése, hogy Istenhez már kora kisgyermekkorban közel kell kerülnünk, mert nem biztos, hogy később lesz erre időnk. Ennek szellemében tudatosan készül a szent életre. Böjtöl a közösségért, mindenkin segít, amikor a fanatikus forradalmárok fel akarják dúlni az oratóriumot, ő az, aki mindvégig imádkozik, Don Bosco utasításának megfelelően, s figyelmezteti az elvakult fanatikusokkal ököllel harcolni akaró társait: „Don Bosco azt mondta, imádkozzunk, ez a legtöbb, amit tehetünk.” Domenico még Don Boscóba is erőt önt: amikor az itáliai forradalmi események idején néhányan elhagyják az oratóriumot, hogy forradalmárnak álljanak, így vigasztalja őt: „Don Bosco ne aggódjon, vissza fognak jönni. Nem hullik szét a családunk.” Domenicónál nem csupán jól hangzó szlogen, de élő valóság, hogy az utolsó falat kenyerét is odaadja a társainak, mindent másokért tesz. Jelképes jelentése van, hogy halála előtt a főleg neki köszönhetően megtisztult lelkű Bruno almával kínálja, Domenico feje pedig Bruno testére hanyatlik. Mint két, egymást igazán szerető testvér, az egyik az oltalmazó, a másik a nála mindig védelmet találó.

Domenico halála után Don Bosco először összeomlik, hogy elvesztették ezt az élő szentet, aki rövidre szabott földi életében mindent a közösségért tett, de aztán rádöbben: Domenico életáldozata jel volt, ez kellett ahhoz, hogy felismerje: az Úr azt akarja, hogy hozzon létre egy új hitközösséget, amely nem hullik szét az ő halála után, hanem tovább végzi misszióját.

Clementi prefektus azt példázza a filmben, hogy a megtérés, az Istenhez odafordulás soha nem késő. Kezdettől fogva gyűlöli Don Boscót, s mindazt, amit képvisel. Mindent elkövet, a legaljasabb módszerektől sem riad vissza, hogy ellehetetlenítse Don Bosco misszióját. Az első megrendülés akkor következik be nála, amikor Don Bosco zokog Domenico sírjánál, számon kérve Istentől, miért szólította magához a szentéletű kisfiút. Clementi ellenőrizni jött Don Bosco oratóriumát, de meglátva a fájdalomtól meggyötört alakját, visszafordul. Amikor pedig a kolerajárvány idején ő is megbetegszik, elhívatja magához Don Boscót, hogy meggyónjon neki. Don Bosco azonnal teljesíti a kérést, hiszen egy haldokló, szenvedő emberről van szó, akinek lelki segítségre van szüksége, s ilyenkor feledni kell minden korábbi sérelmet. Megvalósítja tehát Jézusnak az ellenség szeretetére (Mt 5,43-48) és az irgalmas szamaritánusra (Lk 10,25-37) vonatkozó parancsát. Kiderül, hogy Clementiben a Don Bosco iránti, irracionális gyűlölet eredője az önmagával való szembenézés hiánya volt. Szeretett volna olyan lenni, mint Don Bosco, de nem tudott, a büszkesége pedig nem engedte, hogy elismerje, neki volt igaza. Ekkor azonban kimondja azt, amit eddig titkolt a szívében: „Az ön hitközösségének örökké fenn kell maradnia.” Mivel azonban Itáliában a XIX. század ötvenes éveiben veszélybe kerültek a szerzetesrendek, azt tanácsolja Don Boscónak, hogy egy új rend helyett szabad polgári egyesületet hozzon létre, abba nem lehet belekötni. Don Bosco meghatottan válaszolja: „Ha megmarad a hitközségünk, az önnek lesz köszönhető. Az őszintesége sokkal többet ér, mintha soha nem tévedett volna. Az Úr útjai valóban kiszámíthatatlanok.”

A film hitelesen mutatja be Don Bosco élettörténetét, ahogyan szinte a semmiből, egyházi és világi erőkkel hadakozva, az Úr kegyelméből létrehozta nevelési-oktatási intézményét, s a szaléziek rendjét. Neve és missziója ma már fogalom. A filmben ábrázolt személyek közül sokan mintha most is itt élnének közöttünk. Napjainkban is vannak kallódó, hit nélkül élő, a családjukból kiszakadt, vagy a családjuktól éppen kitaszított fiatalok, akik reményvesztetten tengődnek, s a sorsuk többnyire nekik is a bűnözés irányába mutat. Ami reményt ad, hogy Isten kegyelme folyamatosan működik. Ma is vannak Don Bosco-szerű, krisztusi lelkületű személyek, akik legfőbb küldetésüknek tekintik az ilyen fiatalokkal való törődést, gondoljunk csak Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, vagy Laczkó Mihály volt alsónémedi plébános áldozatos munkájára.

Don Bosco – A szeretet küldetés I-II. rész, 199 perc
Rendezte: Ludovico Gasparini
Írta: Luca Manzi, Saverio D’ Ercole, Lea Tafuri
Főbb szereplők:
Flavio Insinna: Don Bosco
Lina Sartri: Margherita Bosco
Charles Dance: Vicario Clementi
Daniel Tschirley: Michele Rua
Ry Michael Finerty: Giovanni Cagliero
Kiadja az Etalon Film Kft.

Magyar Kurír