Don Bosco vidámsága csendes ellenállás a világban – A Szalézi Család napja Péliföldszentkereszten

A Szalézi Család napja szentmisével kezdődött a péliföldszentkereszti kegyhely lourdes-i barlangjánál. A koncelebrált szentmisét Vitális Gábor tartományfőnök mutatta be.

„Jó ilyenkor úgy együtt lenni, hogy fél szavakból is értjük egymást, mert számunkra Don Bosco, az ő pedagógiája, az ő nyelve érthető. Nem azért, mert mindannyian beszélünk olaszul, hanem azért, mert mindannyian ismerjük a szalézi nyelvet, és ez érthető számunkra” – fogalmazott szentbeszédében a szalézi tartományfőnök.

Arra hívta fel a figyelmet, hogy van egy mondat, melyet az utóbbi időben egyre többet hall a fiataloktól. „Kívülről nézve úgy tűnik, hogy minden rendben van. És mégis megfogalmazódik a mondat: »Nem tudom, valahogy semmihez sincsen kedvem.« (...) mintha lassan ebből az életből, amely kívülről úgy tűnik, hogy a helyén van, eltűnne valami – eltűnne belőle a lelkesedés, eltűnik belőle olykor a várakozás, aztán a legrosszabb esetben eltűnik az öröm képessége. 

Nem a hangos jókedvre gondolok (...), hanem sokkal inkább arra belső, mély magatartásra, amit mi a szalézi lelkiségből nagyon jól ismerünk.

Amikor az ember képes örülni annak, hogy él, hogy ott van a többiekkel, hogy vannak kapcsolatai, hogy vannak barátai, hogy egy nagy családhoz tartozik, a Szalézi Családhoz,

amelynek számtalan ága van, és végtére is, hogy érdemes felkelni azon a napon és örömmel tekinteni a jövőbe.”

„Talán először az ember nem a hitet veszíti el, hanem lehet, hogy először az öröm halványul el az ember szívében. És azt hiszem, hogy éppen ezért különösen fontos ez a mai nap, hogy itt vagyunk. Mert Don Bosco első műve a Vidámság Társasága volt” – mondta Vitális Gábor SDB, kiemelve, hogy Bosco Szent János az első helyre tette, hogy az ember élete legyen kiegyensúlyozott, örömteli és vidám.

Mert abból az örömből, amely a szívből fakad, megszületik a belső mély hit.

De amikor az ember elveszíti ezt a belső örömöt, hovatartozást, az élet értelmét, akkor a hit is elkezd halványulni” – figyelmeztetett a tartományfőnök.

„Amikor együtt van a Szalézi Család: szerzetesek, nővérek, munkatársak, animátorok, fiatalok, öregdiákok vagy voltnövendékek, a jótevőink sokasága, akkor valójában nem egyszerűen egy közösségi rendezvényre jöttünk el, és egy közösségi rendezvényen veszünk részt, egy családi napon, hanem emlékeztetjük egymást valami nagyon fontos dologra: arra, hogy

Don Bosco álma még mindig itt él köztünk, a szívünkben van.”

Megérintett egyszer, valamikor, és eljöttünk, hogy ezt az álmot együtt megéljük, megosszuk egymással. Ez „fontosabb, mint bármikor valaha” – hangsúlyozta a főcelebráns.

Kifejtette: Don Bosco Torinója tele volt olyan fiatalokkal, akik sodródó fiúk voltak, bizonytalan jövőképpel; elszakadva otthonról nagyvárosba kerültek, nem találták a helyüket. Don Bosco válaszképpen „egy egyszerű dologgal kezdte, amely a mai szalézi pedagógia kulcsmondata, kulcsgondolata: a jelenléttel”. Odament a fiatalokhoz, bárkihez, akivel találkozott, és csak egy dolgot kérdezett: „Hogy hívnak?”

Valójában pedagógiájának a foglalata születik meg ebben az egyszerű kérdésben – észrevéve a másikat, nem problémát látva benne; nem azt nézve, hogy mit tud teljesíteni. „Nem a hasznosságot kereste, hanem az embert, a fiatalt, akit ő személyesen akart megszólítani. És azt hiszem, (...) erre van a legnagyobb szükségünk.”

Nem a tökéletes válaszokra, inkább olyan helyekre, ahol nem kell rögtön bizonyítani, hogy miért vagyok itt; „ahol lehetünk egymás között gyengék; ahol lehetünk egymás között olyan emberek, akik keresnek, mert nem tudják az utat még. Lehetünk úton mindannyian – hangzott el a szentbeszédben. – Don Bosco (...) ezért épített udvart.” Nemcsak egy épületet, ahol tanítani lehet, és szakmát szerezni; ahol esetleg fedél lesz a fiatalok feje felett, hogy aludhassanak valahol; hanem

olyan világot, ahol lehetett nevetni, játszani, jelen lenni egymás között, egymásért. Ahol a fiatal lassan újra elhitte magáról, hogy jó az élet, szép az élet, érdemes fölkelnem ma is, és van egy szebb jövő, egy szebb világ”.

A tanítványok először kívülről hallották Jézus hangját, aztán egyszer csak elkezdett belülről továbbélni: „egy mondatában, aztán majd egy békében, egy váratlan bátorságban, meg a közösség megtartó erejében” – fogalmazott Vitális Gábor atya.

Majd így folytatta: „Azt gondolom, hogy ez a Szalézi Család igazi küldetése: továbbéltetni Don Boscót a szívünkben, megosztani egymás között, átadni azt, amit ő adott értékként.” Nemcsak programokat szervezni, intézményeket működtetni, „és abban helyet keresni sok mindenkinek, meg helyet találni saját magunknak is olykor”, hanem egy

olyan teret kell teremteni, ahol egy fiatal újra észreveheti, hogy „nem kell egyedül végigmenned az életeden, mert itt vagyok, melletted vagyok, jelen vagyok, és kísérlek téged. Ha akarod, ott leszek veled.”

A szalézi vidámság nem felszínes jókedv, hanem annak a jele, hogy az emberben nem halt meg a bizalom; hogy még képesek vagyunk örülni, beszélgetni; „hogy képesek vagyunk örülni annak, hogy valaki az udvaron a nevemen szólított.” 

A szalézi vidámság annak a jele, hogy az emberben még van kapcsolat az élet értelmével; nyitott a jövőre, a másik emberre és nyitott Istenre.

Ezért a vidámság nem egy apró dolog – hangsúlyozta a szalézi tartományfőnök. – Talán lehetne így fogalmazni, hogy

a szalézi vidámság a mi csendes ellenállásunk a világban, amely nem kiállt önmagáért, de tanúságot tesz Krisztusról, mert hordozza Don Bosco mély lelkiségét.

Csendes ellenállás azzal a reménytelenséggel szemben, amellyel találkozunk; azzal a hanggal szemben, amely azt súgja olykor a fiataloknak, hogy úgysem lesz belőled semmi; ellenállás azokkal a kihívásokkal szemben is, hogy a hivatásnélküliségben elveszítsük a reményt.

Ez a legfontosabb a Szalézi Család küldetésében, hogy jelen legyünk, és „vidáman legyünk jelen; hogy meghallgassunk másokat nagy szívvel, vidám szívvel. (...) Hogy legyenek olyan udvarok, meg közösségek, oratóriumok, családok és találkozások, ahol a fiatalok elkezdik újra elhinni, hogy érdemes élni, reggel fölkelni, hogy érdemes szeretni, meg érdemes úton lenni” – hangzott el Vitális Gábor SDB szentbeszédében.

A szalézi tartományfőnök teljes prédikációja ITT olvasható.

*

A szentmise után ízletes ebéd következett a Don Bosco Barátai Alapítvány szervezésében. Délután többféle programlehetőség közül választhattak a résztvevők az ifjúsági ház előtti tisztáson: volt bingó, kézműves műhelyek, önismereti sátor, mesekuckó, Egy perc és nyersz! vetélkedő.

14.30-kor kerekasztal-beszélgetés kezdődött a Szalézi Család képviselőivel. Majd Ónodi Gábor bemutatta a Magyar Szalézi Munkatársak Egyesületének történetéről szóló kötetet, amely az egyesület alapításának 150. évfordulója alkalmából adtak ki.

Ezt követően Vitális Gábor tartományfőnök köszöntötte a Szalézi Család jubiláló tagjait. 

A délutánt szalézi rózsafüzérrel zárták, melynek titkait a kánai jelenlét eseményeiből vették.

Forrás: Don Bosco Szaléziak

Fotó: Don Bosco Szaléziak Facebook-oldala

Magyar Kurír