Dzsihád helyett belső spirituális küzdelmet kell vívnunk – Vászonkrisztus filmklub Budapesten

A filmbeli történetben a belga-arab nemzetiségű, tizenhárom éves kamasz, Ahmed testvéreivel és az őket egyedül nevelő édesanyjukkal él. A fiú teljesen egy szélsőséges imám befolyása alá kerül, mindenkiben ellenséget lát, zsidóban, keresztényben egyaránt, sőt, még az arab származású tanárnőjével, Inèsszel is szembekerül, aki ötéves kora óta nagy szeretettel foglalkozik vele. Ahmed összetűzésbe kerül az anyjával és a húgával is, előbbit alkoholistának, utóbbit prostituáltnak nevezi. Példaképe az unokabátyja, akiről nem derül ki egyértelműen: öngyilkos merényletben vesztette-e életét, vagy pedig él, és fegyverrel a kezében harcol a hitetlenek ellen. Az imám teljesen átmossa a fiatal Ahmed agyát, olyannyira, hogy merényletet követ el a már említett, vele mindig jól bánó tanárnője ellen, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy ezzel Allahnak tetsző cselekedetet hajt végre. Ami igazán megdöbbentő és elgondolkodtató: az imám gyűlöletre tanítja Ahmedet, a tanárnő, Inès kiskorától kezdve szeretettel bánik vele, mégis az előbbi személyisége összehasonlíthatatlanul erősebben, szinte hipnotikus erővel hat rá. Teljes mértékben hidegen hagyják a tanárnő szavai: a muszlimok a Korán szerint élhetnek békében együtt a többi vallás híveivel.

A sikertelen merénylet következményeként Ahmed terápiás táborba kerül, ahol különböző nációk képviselői dolgoznak. Egyben közösek: valamennyien szeretettel veszik körül Ahmedet, egyetlen szemrehányó megjegyzés, utalás nem hangzik el súlyos tettével kapcsolatban. Az iszlám előírásainak megfelelően szabadon imádkozhat. Egy állatfarmon kell dolgoznia. Ahmed nem érti, miért ilyen kedves hozzá mindenki, hiszen az imámtól azt hallotta: mindenki, aki nem követi Allahot, ellenség. Engedelmesen viselkedik, ám ez csupán szerepjátszás. Egyetlen pillanatra sem mond le arról, hogy végezzen hitehagyottnak és istenkáromlónak tartott tanárnőjével, csupán a kedvező alkalomra vár. Ettől a szándékától nem téríti el az sem, hogy az állatfarmon őt segítő hasonló korú lány, Louise szerelmes lesz belé. Megengedi a lánynak, hogy megcsókolja, később azonban Allah elleni véteknek tekinti tettét, és gyötri emiatt a lelkiismeret.

Ahmednek meg kell tapasztalnia a totális kiszolgáltatottságot ahhoz, hogy magába szálljon, szeretettel mondja ki édesanyja nevét, megfogja a tanárnője kezét – amit a próféta tilt állítólag –, és bocsánatot kérjen tőle. A film vége nyitva hagyja a kérdést, hogy ez a lelki újjászületés jele-e nála, egyértelmű és végleges döntés a szeretet, az elfogadás mellett, vagy csak kétségbeesett menekülési kísérlet pillanatnyilag magatehetetlen állapotából.

A vetítés után Lázár Kovács Ákos, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia kultúráért és kommunikációért felelős részlegének vezetője beszélgetett Dér András filmrendezővel, egyetemi oktatóval és Nevelős Gábor jezsuita szerzetes pappal, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium rektorával. Kérdésére, hogy milyen érzéseik vannak a filmmel kapcsolatban, Dér András kifejtette: ez a 2019-ben készült film egyre aktuálisabb. Azóta ugyanis egyre erősebben radikalizálódik a világ, egyre jobban elválik egymástól a jó és a rossz. Háborúk dúlnak a nemzetek között, az emberi szívekben, a családokban. Emlékeztetett rá: a Dardenne testvérek a hetvenes években dokumentumfilmesként kezdték pályájukat. Ebben a filmben is dokumentarista eszközökkel dolgoznak. Egyszerű, hétköznapi helyzetek sorozatát láthatjuk. A kamasz Ahmed apa nélkül nő fel, nincs pontosan rögzítve, hogy mi történt az apjával, a fiúnak van róla néhány negatív megjegyzése, mintha nem tisztelte volna őt. Keres magának egy másik apát, és az imámban megtalálja. Vakon követi. A film csúcspontja és – eltérően a jelenetek többségétől – drámai mozzanata, amikor meg akarja ölni az imám által hitehagyottnak tekintett tanárnőt.

Nevelős Gábor elmondta: a mélylélektani dráma egyszerre volt számára nyomasztó, feszült, félelem volt benne, vajon mi sül ki ebből, de megjelent a halvány remény is, hogy hátha helyrezökkennek a dolgok. A szerzetesben felidéződött az is, hogy milyen volt ő tizenhárom-tizennégy éves korában, hogyan élte meg az élet kihívásait, voltak sebzettségei, kereste a fogódzókat. Ugyanígy a filmben ábrázolt Ahmed is keres valamit, közben mély lelki sebei is vannak, melyekkel ugyancsak meg kell küzdenie. A történetben vannak kiélezett helyzetek, amelyek abban segíthetnek bennünket, hogy mélyebben átérezzük a fiú küzdelmét, elgondolkozzunk haragjának, sebzettségének, hiányérzetének okairól, amelyekre elvakult választ ad.

Dér András és Nevelős Gábor is kiemelte azt a fontos problémát, hogy a főszereplő nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a terápiás táborban kedvesek, megértőek vele az emberek.

Lázár Kovács Ákos megemlítette, hogy a filmben Ahmed a vita hevében askarinak nevezte az édesanyját, ami az idegen hatalmat kiszolgáló zsoldost jelenti. A filmesztéta ehhez kapcsolódva azt a kérdést tette föl: Hol vagyunk otthon a világban? Ki az idegen?

Nevelős Gábor kifejtette: finoman fogalmazva nem volt egészen fair, ahogyan Európa meghódította a fél világot, eszközként bánt sok néppel, aminek következtében olyan sebek keletkeztek, melyek a mai napig gyógyulásra várnak. Fölvetette a kérdést, hogy mit jelent a dzsihád, ami miatt a film szerint az idegen hatalomnak behódoló saját anyánkkal sem állunk szóba. A dzsihád arabul szent háborút jelent – a rossz, a gonosz ellen. Az iszlámban ez mély, megszilárdult fogalom, de az iszlámtól független, komoly spirituális gyökerei vannak. Szent küzdelem, vagyis arra utal, hogy meg vagyunk hívva a spirituális küzdelemre. A külvilággal fenntartott kapcsolataink és a belső életünk is nagyon sokszor ezen a csatatéren zajlik, ahol találkozunk előremutató vagy hátráltató, ellenséges jelenségekkel is. Nevelős Gábor idézte egyik rendtársát: sokáig azt hitte, mások ellen kell küzdenie, ám egyszer csak elérkezett a sorsfordító pillanat, amikor felismerte: a küzdelem az ő saját szívében zajlik. Hozzátette: keresztényként itt találjuk meg a szent küzdelem terepét; amikor rádöbbenünk, hogy nem másokat kell legyőznünk, hanem a bennünk zajló spirituális küzdelemben kell a jó oldalra állnunk, újra és újra. Ez az, amit eltéveszt az erőszakos, fundamentalista megközelítés, legyen az keresztény, muszlim vagy buddhista. Amikor azt hisszük, hogy akkor viszünk előre egy ügyet, amikor legyőzzük a másik személyt, vallást vagy népet, bekövetkezik az elcsúszás. Nem! A győzelem pillanata az, amikor a bennünk forrongó indulatokat, melyek nem a szeretet felé mutatnak, kordában tartjuk, és megerősödünk abban, hogy az élet nem szólhat másról, mint a szolgálatról.

Dér András rendkívül jellemzőnek nevezte, hogy Ahmed folyamatosan, szinte kényszeresen mosakszik. Erről eszébe jutott Jézus farizeusokhoz intézett mondása: nem kívülről, hanem belülről kell megtisztulnotok, a szíveteknek kell tisztának lennie. Ahmed lelkét is megfertőzte a piszok, az imám tanítása által. Ám a film végén a belülről folyó vértől talán megrémül, de egyúttal megtisztul: addig nem volt hajlandó megfogni egy nő kezét, és most megfogja a tanárnőét, és bocsánatot kér tőle. Dér András szerint amíg megmaradunk egydimenziós lényeknek, és nem találjuk meg a szívünkben lévő fényt – aki számunkra, keresztények számára Jézus Krisztus –, addig utópia egy jobb világban reménykedni.

Lázár Kovács Ákos idézte a francia zsidó írónőt, filozófust, Simone Weilt: Aki az igazságot keresi, lehetetlen, hogy félúton ne találkozzon Jézus Krisztussal.

Fotó: Párbeszéd Háza; imdb.com

Bodnár Dániel/Magyar Kurír