Eberhard Schockenhoff: Elszántság és szembeszegülés – A vértanúk életének tanúságtétele

Eberhard Schockenhoff összehasonlítja a jelenkor ismert hitvallóinak tanúságtételét az őskereszténység idejének hittanúságával, amikor az Egyház először igyekezett meggyőződni vértanúi életáldozatának értelméről. A mai teológia és kegyelemtan szerint a vértanúságban nem egyedül Isten szuverenitása mutatkozik meg, az ember nem csupán akarat nélküli eszköz. „Valójában a vértanúk saját megdicsőülését Isten nem tünteti el, hanem ez elengedhetetlenül szükséges, mert haláluk csak a vértanúság szabad elfogadásával tanúskodik hitükről.” A vértanúk halála kezdettől fogva a Krisztussal való legszorosabb egyesülésnek számított, amely nemcsak tökéletes szeretetükben valósult meg, hanem erőszakos halálukban is. Órigenész, a Kr. u. 2-3. században élt egyháztanító Krisztus utánzásának és helyettesítő együtt-szenvedésének bibliai motívumát misztikus kölcsönösségként értelmezi: Jézus jelenléte különleges erőt ad a vértanúknak, vigaszt találnak abban a gondolatban, hogy maga Krisztus az, akit bennük vádolnak, és aki várja a halálát. Az Órigenészt értelmező német teológus, Erik Peterson szerint „… nem emberi meggyőződés és vélemény, nem is emberi hitbuzgalom hoz létre vértanúkat, hanem maga Krisztus az, aki vértanúságra hív, és evvel a vértanúságot különleges kegyelemmé teszi.”

Eberhard Schockenhoff összehasonlítja az őskeresztény vértanúk és a 20. századi keresztény mártírok viselkedését. Előbbieknél szembetűnő jellegzetesség, hogy elszántan megvetik a szenvedést és uralkodnak a testükön. Az igaz ügyért örömmel vállalják a halált. Ez a magatartás már megjelent a Makkabeusok könyvében – Eleázár és a hét testvér gyötrelmes vértanúságának bemutatásakor – és a sztoikus filozófusok „szép halál” ábrázolásakor. A Kr. u. 2. században vértanúságot szenvedett Szent Polükarposz püspök szenvedésének leírása az eszményi mártír képének felel meg, „a legnagyobb kínok között sem siránkozik, és nem nyöszörög, és lelkének nemes érzülete a kegyetlen kínzások közben sem hagyja cserben.” A kötet morálteológus szerzője szerint mai szemszögből nézve lehetetlennek látszik a fájdalom ilyenfajta, minden képzeletet felülmúló, hősies legyőzése.

A 20. század vértanúinak tanúságtételében feltűnően háttérbe szorult a testi kínok említése. A mártírokban nincs halálfélelem, mégis, minél közelebb kerülnek a kivégzéshez, felébred bennük az élni akarás is. A Hitler-elleni összeesküvésben részt vett, náci bíróság által halálra ítélt katolikus Eugen Bolz, egykori württembergi államelnök például így írt feleségének és lányának 1944 decemberében, az ítélet kihirdetése után: „Nagyon szomorú hírem van számotokra karácsonyra és újévre. Ma váratlanul tárgyalás volt. Halálra ítéltek… Nagyon nehéz titeket elhagyni… Kérlek titeket, hogy úgy fogadjátok el, mint Istentől nekem szánt keresztet.”

Az öngyilkosság és a vértanúság kapcsolatát elemezve a könyv szerzője kifejti: bár az ókori keresztények különösen értékesnek minősítették a vértanúságot, és imádkoztak azért, hogy mártírként haljanak meg, ez mégis különbözik attól, ahogy a sztoikus filozófusok tartották nagyra az öngyilkosságot, mivel a keresztények csak kérték Istentől a halált, de nem maguk vitték végbe. Eberhard Schockenhoff arra is felhívja a figyelmet, hogy a mások életét kioltó, öngyilkos dzsihadista, terrorista merénylők semmiképpen sem nevezhetők mártíroknak.

Összehasonlítva a sok névtelen ember bátor élettanúságát az igazságért halált megvető bátorsággal kiállókéval, a szerző fölteszi a kérdést: van-e valami olyan sajátosság, amely a keresztény vértanúságot jellemzi? A híres svájci jezsuita teológus, Hans Urs von Balthasar abban látja a keresztény vértanú megkülönböztető különlegességét, hogy Krisztussal van keresztre feszítve. „A vértanú a halálával visszaajándékoz Krisztusnak, miután előbb megkapta a végsőkig kitartó szeretet bizonyítékát. Életének az odaadása a megfelelő válasz, a magától értetődő hála. Nem egy eszméért hal meg, akármilyen magasztos is az, nem az emberi méltóságért, szabadságért, az elnyomottakkal vállalt szolidaritásért (bár ezek is közrejátszhatnak), hanem valaki olyannak hal meg, aki már előbb érte meghalt.”

Eberhard Schockenhoff végső összegzése: a vértanúk emlékeztetnek arra, hogy a Krisztus-követés útja minden keresztény számára a kereszt jele alatt áll, amelyen Krisztus győzelmet aratott a bűn és a halál fölött. „A keresztény életnek más szimbóluma nincs – a feltámadás öröme, amit a vértanúk halálával megkaptak, nem nyomja el a szenvedés okozta fájdalmat, ahogy azt sokan elvárnák életükben.” Ez az öröm azonban arra indít, hogy köszönetet mondjunk a vértanúk életének tanúságáért, egyúttal figyelmeztet, hogy az utolsó szó az életben nem a fájdalomé és a kínlódásé. „A vértanúk halálából fény sugárzik az emberek életébe, ami minden sötétségben és nyomorúságban felragyogtatja a feltámadásba vetett hitet.”

A morálteológus professzor elemzéseit a kötet végén kiegészíti Gárdonyi Máté Magyar vértanúk a XX. században című tanulmánya.

(Vigilia Kiadó, 2016.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: DICI.org

Magyar Kurír