Eddigi utam összes ajándéka, emléke végigviharzott bennem – NEK-élményeiről kérdeztük Lackfi Jánost

– Véget ért az eucharisztikus kongresszus, Ferenc pápa szeptember 12-én Budapesten, a Hősök terén több mint százezer ember előtt misézett. Rengeteg munka van a hírnökök mögött is, Önt is nagyon sokszor láthatták és hallhatták a résztvevők. Elfáradt? Vagy volt valami titokzatos energia, ami végigrepítette a héten?

– El is fáradtam, volt is energia. A neve Lélek, és ha hívják, házhoz jön, eltölt, szavakat ad, lángra lobbant, jó vele repülni. Nagy kaland. Már a nyitómisére menet is hosszan ment előttem egy ezüstzszín autó, melynek rendszáma ez volt: „RUA”. Ami héberül a lélek megnevezése, egy ki nem ejtett „h”-val a végén.

Közben persze az ellenszél is megmutatkozott. Volt, hogy egyetlen napon beragadt a kocsi kesztyűtartója, letört a fogam, megjelent két, évek óta nem látott, epét köpdöső troll a Facebook-oldalamon, agresszív levelet kaptam örökségügyben egyik családtagomtól, majd órákra elment a munkához szükséges internet. Érdekes, amikor védelemért kezdtem imádkozni, a net visszajött. Fontos nap lehetett, hogy az ellenfél így bedobta magát: akkor jelent meg a hátam mögött a kivetítőn a kamu latin felirat is, amely bejárta a sajtót.

Egy másik izgalmas tanúságtétel előtt, az indulás előtti utolsó pillanatban lehajoltam, és hátul, a legkényesebb helyen végigrepedt a nadrágom. Kuka. Viszont ha rajtam az ima golyóálló mellénye, akkor csak ilyen kisebb bosszantások érnek, lehet nevetni rajta. Meg tudni, hogy

jó az irány, különben nem érdekelné a Patás és Tsa Kft.-t a dolog. Hát így.

– Tanúságtételeit (pl. a nyitómisén vagy a Forrásponton) a már megszokott „lackfis” humor és lendületesség jellemezte, és ami még fontosabb, hitelesség és őszinteség. Könnyű volt kitárulkozni ország-világ előtt? Érdemes volt?

– Épp mostanában kérdezte valaki, hogy nem túl nagy kockázat-e ennyire megnyitni a belső hitélményeimet, nem leszek-e túlságosan sebezhető. Az „ide lőjetek!” taktika tekintetében Jézus a példakép, ő meg is kapta érte a magáét. Ellenben rengetegen ölelgetnek meg és köszönik, hogy igyekszem feltárni sok mindent magamból. Vagy inkább abból, amit Isten tett az életemben. Tölcsér próbálok lenni, melyen keresztül Isten szeretete kiáradhat. Minél kevésbé akadályozom, annál erőteljesebben. És persze igyekszem sokféle regiszterben megszólalni, melyeken az istenkapcsolatról talán kevésbé volt szokás beszélni. #jóéjtpuszi című könyvemben például megírtam Noé szomszédjának feljelentőlevelét, elképzeltem Jézus életét akciófilmként, Örkény-egypercesként vagy kocsmai westernként. Mint egy orgonista, aki egy-két bugivugisabb hangszínt is kipróbál a templomban.

Külön élmény volt az Új Jeruzsálem Közösség felkérésére a Széll Kálmánon és az Örs vezér terén utcai evangelizációt tartani.

Két-háromszáz ember összegyűlt mindkét helyen, és hogy a sok kilőtt láthatatlan nyílból melyik talált, az csak mennyei infrakamerával megállapítható. Olyanom meg nincs. Majd kapunk mind az utolsó napon. Én mindenesetre tüzeltem, ahogy a csövön kifért.

Az utántöltést megint a drága Szentlélekre bíztam. Érdekes volt egyszerű magyarázatot keresni a kívülállók által „Eukaliptusz Kongresszusnak” elkeresztelt eseményre is. Fábry Kornél atya egyik kisgyerek ismerőse úgy jött haza suliból, hogy szó esett az „Eurocentrikus Kompresszióról” is. Márpedig az Eucharisztia a katolikus ember „nyunyókája” – egy darab rongy kihasítva Apu régi ingjéből, ölelgethetem, szagolgathatom, általa megfoghatóvá válik a megfoghatatlan.

Pontosan ezt éreztem át, mikor a Forrásponton tartott szentségimádáson „beszorultam” az alkalmi sekrestyébe Palánki püspök atyával, aki kezében tartotta Krisztus testét.

Bőgtem kegyetlenül, és eddigi utam összes ajándéka, emléke végigviharzott bennem, mintha a halálom pillanata jött volna el. Csak éppen ez az Élet pillanata volt.

– Van különleges hozadéka a személyes életében ennek az egy hétnek? Voltak esetleg rendkívüli találkozások, rácsodálkozások? Vagy inkább a megerősítés került előtérbe?

–  Huhúúú… Hosszan tudnék mesélni. Rengeteg szeretetet kaptam. Millió-egy szelfi készült papokkal, szerzetesnővérekkel, cserkészekkel, fiatalokkal, gyerekekkel, családokkal, idősekkel. Jó volt úton-útfélen fontos dolgokról beszélni, nem hittanízűen. A margitszigeti családi napon megláttam valakinek a pólóján a napom jelmondatát: „Gazdagodjatok mind jobban a szeretetben”. Járkáltam, mint egy bankár, a szép zöld réten, és közben hallottam, ahogy csilingelnek és híznak a befektetéseim arcokban, szavakban, mosolyokban, kávézásokban, kölcsönszendvicsekben, dalokban, buborékfújásokban.

– Hogyan értékeli a kongresszus egészét? Volt „kedvenc” program vagy rendezvény – leszámítva persze a Statio Orbist?

– Mivel végigszolgáltam a hetet, igazándiból sok mindent kell majd visszanéznem a hungexpós előadásokból. Már fenem a fogam a videókra. Nagyon örültem Johannes Hartl élőben befogadott elmélkedésének, mely hit és szépség sokértelmű kapcsolatáról szólt. De kihagyhatatlan a „pápás” mise élménye is, az a sebezhetőség, ahogyan ez a terroristaszemmel oldalról simán „kilőhető”, törékeny Péter-utód beadta nekünk a szeretetvakcinát, majd széjjelküldött a világba. De azt is mondhatnánk, hogy villámgyorsan kiképzett titkosügynököknek, akik szeretetbombákat kell, hogy robbantsanak az iskolákban, kórházakban, munkahelyeken, otthonokban. Így legyen!

Az egyik tévécsatorna érdeklődött, ha feltehetnék egy kérdést a pápának, mi lenne az. Habozás nélkül rávágtam: „Megölelhetem?’”.

Kicsit csalós kérés, mert akkor trójai falóként mindazok ölelését átadnám, akik engem valaha átöleltek. Meg hát belátom, pofátlanság lenne ilyet kérni. Egy pacsival is beérném.

– Van olyan üzenete a kongresszusnak, ami Ön szerint kifejezetten nekünk, magyaroknak szól, Ferenc pápa szavain túl?

– Amikor a körmenettel végigmentünk Budapest annyi, korábban vérrel befröcskölt utcáján, úgy éreztem, a velünk áradó Lélek most nagytakarítást végez. Próbáltam én is, a magam egy-a-százezerhez cseppnyi arányában Isten lába elé tenni a bármely rendszerben kivégzetteket, a rengeteg gyűlöletet, megcsalást, erőszakot, nemzedékről nemzedékre átszálló átkot, kétségbeesést, haragot. Ő vegye el rólunk ezt a sok terhet! Nem kérünk már belőle! Néztem az út két oldalán álló rokonszenvezőket, idegeneket és idegeseket, áldást kértem az ő életükre is. Az egységhez nem kell mindenben egyetérteni, hisz az inkább bambaság lenne.

Nem vagyunk óvodások. Lehetnénk viszont több szeretettel egymáshoz. Ha a gyűlölködés kötőanyagát kicserélnénk, egész más társadalomszerkezetet kapnánk! Hajrá, csináljuk ezt meg a mindennapokban…

Mondjuk kezdje mindenki napi öt lelkes és értelmes kommenttel a virtuális térben! Vagy öttel kevesebb csípős beszólással. Csodák fognak történni!

– Sokan élnek még azok közül, akik 1938-ban, a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson ugyancsak jelen voltak a Hősök terén. Életre szóló élményt adott a világtalálkozó akkor is. Mi mit viszünk, mit vihetünk magunkkal a jövőbe? Mit mesél majd az unokáinak?

– Ha kíváncsiak lesznek rá, biztos elmondom, hogy öt méterről láttam a nagy Hegesztőmestert, a pápát, aki igyekszik összeszikráztatva egyesíteni eget a földdel, hívőt a hitetlennel, keletit a nyugatival, katolikust a protestánssal,

hogy a megtört kenyér bennünket, akik esszük ezerfelé, valóban egyesíthessen egyetlen testté. És valóban arról lássák meg Krisztus-követésünket, hogy mennyire szeretjük egymást. Szóban is, tettel is, szívvel is.

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Merényi Zita; Lambert Attila

Magyar Kurír