„Te égre nyíló kapu!”

A kapuk ritkán voltak zárva, mert a hatalmas kiterjedésű birodalom gyakran viselt háborút valamelyik szomszédjával. Augustus császár például büszkén emlékezett meg arról, hogy uralkodása alatt a szenátus háromszor is elrendelte a kapuk bezárását.

A kétarcú Janus, aki nevében hordozza a „kapu” (janua) szót, egyszerre tekint előre, a jövőbe, és vissza, a múltba. Ő a kezdet és a vég őrzője, nem véletlen, hogy hónapját, Januariust már a Kr. e. 5. századtól évkezdő hónapnak tekintették a római naptárban.

Ugyanezt a hónapot a magyar népi hagyományban Boldogasszony havának is mondják. A II. vatikáni zsinat után Mária istenanyaságának, vagy más néven az Istenszülőnek (Theotokosz, Dei Genetrix) az ünnepe került január hónap élére, Újév és egyben a Béke napjára.

Mária maga is kapu, amint azt a középkori himnuszköltő, a „béna” melléknevű Hermann (11. sz.) szépen gördülő latin verslábakban megénekelte: „Alma Redemptoris mater, quae pervia caeli porta manes et stella maris – Megváltót tápláló anya, te égre nyíló kapu és tengernek csillaga!” Ekkorra ugyanis már évszázadok óta Máriára értelmezték Ezékiel szavait a szentély kapujáról: „Az Úr így szólt hozzám: Ez a kapu zárva legyen; ne nyissák ki és senki se menjen be rajta, mert az Úr, Izrael Istene vonult be azon” (Ez 44,2). Mária zárt kapu, mert ahogyan Jézus valódi hús-vér testben zárt ajtón át belépett a tanítványokhoz (vö. Jn 20,26), úgy Mária szemérme is sértetlen maradt a szüléskor. A 4. század végén nagy népszerűségre tett szert az a gondolat, hogy nem csak a foganáskor, nem csak a szülés alatt, hanem Jézus születése után is érintetlen szűz maradt Mária, ezért szépen alkalmazhatók rá a vőlegény menyasszonynak mondott szavai az Énekek énekében: „Zárt kert az én húgom, mátkám. Zárt kert és lepecsételt forrás” (Én 4,12).

Az efezusi egyetemes zsinat 431-ben Jézus személyi egységéről hozott alapvető jelentőségű határozatokat, és mert a zsinati atyák szerint az emberrel egyesült Isten, a megtestesült isteni Ige született meg a Szentlélektől és Szűz Máriától, ezért Máriát nem csupán a Krisztusszülő jelző illeti meg, hanem Istenszülőnek kell őt nevezni. A zsinat tehát nem Máriát emelte isteni rangra, hanem Jézus Krisztus isteni és emberi természetének egységét védelmezte. A zsinati döntés és az azt megalapozó teológiai értekezések termékeny táptalajt biztosítottak a Máriát övező tiszteletnek és a Mária alakja körül burjánzó, hihetetlenül gazdag költészetnek, az Istenszülő tisztelete azonban nem a 4-5. században kezdődött.

Mária tiszteletének egyik legszebb és legkorábbi dokumentuma éppenséggel Lukács evangéliuma, amely szerint Gábriel szokatlan szavakkal köszöntötte Máriát: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled” (1,28); Erzsébet a legáldottabb asszonynak nevezte Urának anyját (Lk 1,42-43), egy Jézust hallgató asszony pedig boldognak mondta a méhet, amely Jézust hordozta, és az emlőt, amely szoptatta (Lk 11,27). Mindhárom esetben az Úr Jézus megvallásának szükségképpeni velejárója Mária tisztelete, hiszen ővele van az Úr, ő az Úr anyja, és ő nevelte és táplálta az Urat.

Amíg a kétarcú Janus leginkább a forgóajtókra emlékeztet, hiszen az idő körforgására figyelmeztet, addig Mária égre nyíló kapu, mert általa az ég egyesült a földdel, az örökkévalóság az idővel. Ezért éneklik Lukács szerint az angyalok Krisztus születésekor: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú emberekben” (2,14). Ha pedig Janus kapui békeidőben zárva voltak, akkor Mária ilyen értelemben is bezárt és lepecsételt kapu: Jézus születésekor a béke jelent meg a földön. Nem a fegyverszünet, hanem az ember benső békéje.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír