Egész életemre kiható élmény volt – Farkas Attila gyermekként volt jelen az 1938-as kongresszuson

– Kilencévesen Ön is ott lehetett a budapesti eucharisztikus kongresszus ifjúsági miséjén. Mi volt ennek az előzménye?

– Abban az évben, 1938-ban Bicskén éltem a Horthy Miklósné Gyermekotthonban, ami árvaház volt. A gyönyörű Batthyány-kastélyban a zsámbéki anyaházhoz tartozó keresztes nővérek neveltek bennünket.

– Miért került árvaházba?

– Ennek hosszú a története. Amikor édesanyám várandós volt velem, megbetegedett, az orvosok megállapították, hogy mindkét veséjében kövek képződtek. Ezért idő előtt megindították a szülést, hét és fél hónapra jöttem a világra. Mindössze húsznapos voltam, amikor édesanyám meghalt, nem bírta ki a műtéttel járó megpróbáltatásokat. Ezt követően édesapám kivándorolt Franciaországba, néhány évig Párizsban élt és dolgozott, ezalatt engem az anyai nagyszüleim neveltek az óbudai otthonukban. Amikor édesapám hazaérkezett, és hat év özvegység után újra megnősült, egy vidéki tanítónőt vett feleségül, aki mindenhez értett, csak a tanításhoz és a gyerekneveléshez nem. Még velem sem tudott foglalkozni, nemhogy idegen gyerekekkel. Egyébként kedves, tisztességes asszony volt. A nagyszüleimnek három gyerekük volt, édesanyám mellett elvesztették a tizenhat éves fiukat is. Egyetlen gyerekük maradt életben, a nagybátyám, aki egyetemre járt, a tanítása pénzbe került. Ezért felvetették édesapámnak, hogy járuljon hozzá némi pénzzel a nevelésemhez. Édesapám és a mostohaanyám a Paulay Ede utcában laktak, időnként elvittek magukhoz. Mindmáig emlékszem, ahogy egyik este az ágyacskámban feküdtem már és próbáltam aludni, de nem tudtam, mert hallottam, ahogy a nagyszüleim és az édesapám az engem érintő pénzkérdésről beszélgetnek, köntösömre sorsot vetnek… Édesapámék ifjú házasok voltak, és nemet mondtak. A mostohámnak a nagybátyja révén jó kapcsolatai voltak a budapesti árvaközponttal, így kerültem a bicskei árvaházba. Édesapámék arra hivatkoztak, hogy a nagyszüleim elkényeztetnek, ezért jót tesz majd nekem a zsámbéki kedves nővérek nevelése. Egyébként az apai nagynéném is hozzájuk tartozott, Mater Carissima volt. Így kerültem Bicskére. Akkor ezt drámaként éltem meg, mert a nagyszüleimet úgy szerettem, mintha a szüleim lennének. Eleinte sokszor sírtam. A kedves nővérek nem voltak mindig kedvesek, de megpróbáltak minket a jóra és a szépre nevelni, több-kevesebb sikerrel. Így az eucharisztikus kongresszusra is óriási igyekezettel készítettek fel minket lelkileg. Különvonattal hoztak fel bennünket Budapestre. A vonaton kis zászlócskánkat lengetve, hatalmas lelkesedéssel, cérnahangon énekeltük Bangha Béla és Koudela Géza csodálatos eucharisztikus himnuszát: „Győzelemről énekeljen Napkelet és Napnyugat, (…) / Krisztus kenyér s bor színében Úr s Király a föld felett, / forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!”

– Ösztönösen érezték meg az esemény különleges ünnepélyességét? 

– Bár kisgyermekek voltunk, a kedves nővérek lelkiismeretes tanításának köszönhetően tudtuk, hogy milyen gyönyörű ünnepre megyünk. Belénk táplálták a lelkesedésüket. A mi évfolyamunk elsőáldozó volt. Nagyon boldog lettem volna, ha az elsőáldozásomat a kongresszuson ünnepelhettem volna, de a kedves nővérek – biztos, ami biztos alapon – úgy döntöttek, hogy még a kongresszusra indulásunk előtt, Bicskén legyen az elsőáldozásunk, az árvaház kápolnájában.

Áldozócsütörtök volt az a gyönyörűséges nap, amikor vonattal indultunk Budapestre. Itt az ifjúsági nap szentmiséjén is áldoztunk. Nagy öröm volt számomra, hogy a kongresszuson ismét magamhoz vettem az Úr Jézus drágalátos testét. Emlékszem, egy francia bíboros mutatta be a szentmisét, aminek a helyszíne a Hősök terei millenniumi emlékmű volt. Hatalmas élményt jelentett számunkra a Városligeti-tó medrében ülni. Korábban, még amikor a nagyszüleim neveltek, gyakran jártam a tónál. Ezen a napon azonban átvarázsolódott ünnepi, szent hellyé. A vizét a munkások leeresztették, és mi, gyerekek és fiatalok töltöttük be a medret. Felfelé tekintettünk, a millenniumi emlékmű középpontjára, ahol a magasban egy külön oltárt emeltek a szentmise bemutatására.

– Megmaradtak-e Önben érzések erről a csodálatos napról?

– Az biztos, hogy mindaz a gyönyörűség, amit akkor átéltem, mélyen bevésődött a lelkembe. Annál is inkább, mert a zárt közösségből, a bicskei árvaházból végre kiszabadultunk, és így az Úr Jézus mellett találkozhattam a nagyszüleimmel, a hozzátartozóimmal is. A szívem mélyén, gyermekkorom egyik legszebb élményeként őrzöm ennek a napnak az emlékét.

– Mennyire befolyásolta ez a gyönyörű gyermekkori élmény azt, hogy később igent mondott az Úr hívására és papi szolgálatra lépett?

– Ha nagyképű akarnék lenni, azt mondanám, hogy ez a hatás volt a meghatározó, de nem egészen így van. A gyermek kisded módjára éli meg ezeket az ünnepeket. Én már korábban is szinte mindennap „miséztem”, amikor a nagyszüleimnél laktam Óbudán. Összetoltam két kis székecskét, megvolt a kis poharam, ami a kelyhet helyettesítette. A kenyeret a nápolyi, a borocskát a tea. Kis oltárt is építettem magamnak, és ha valaki megjelent a misézésem alatt, annak kötelessége volt csendben maradni, és részt venni a misémen. Mindez elvezetett engem a misztériumokhoz. A magam módján már nagyon korán kötődtem az Úr Jézushoz. Az óbudai Szent Péter és Pál-templom szinte a második otthonommá vált, az oltárok megható közelségben voltak hozzám. A szentek szobraival olyan kapcsolatban voltam, mintha a rokonaim lennének, akikkel sűrűn – de vasárnaponként mindenképpen – találkozom. A szívem mélyén már akkor ott volt a papi hivatás csírája. Érdekes volt az is, hogy amikor édesapámék időnként elvittek magukhoz a Paulay Ede utcai lakásukba, én már akkor megbarátkoztam a Szent István-bazilikával. Édesapámék az egyes számú épületben laktak, az első emeleten. Az utolsó ablak a bazilika déli oldalára nyílt, ahol az atyák sürögtek-forogtak. Óriási élményt jelentett nekem, hogy ezt a hatalmas, csodálatos épületet ilyen közelségben láthatom. Vasárnaponként átmentünk a tizenkét órai szentmisére. Honnan is sejthettem volna, hogy a bazilika egyszer majd évtizedekre az otthonommá válik, itt élek, az oltár az én oltárom is lesz, itt fogok misézni, valóságos szentmiseáldozatot bemutatni?

– Milyen érzésekkel várja a mostani, szeptemberi eucharisztikus kongresszust?

– Ellentmondásos érzéseim vannak. Említettem, hogy mindmáig él bennem az 1938-as kongresszusi élményem. Kitörölhetetlen az Úr Jézussal való találkozásom élménye. Hálát adok a Jóistennek, hogy az idő múlásával egyre jobban elmélyült a kapcsolatom az Úr Jézussal, az Egyházzal. Boldog vagyok, hogy a Jóisten beépítette a kongresszuson szerzett élményeimet a személyiségembe, a papi hivatásom választásába, kibontakozásába. Persze az elmúlt nyolcvanhárom évben rengeteget változott a világ. Most nem érzem az emberekben – még a hívők egy részében sem – azt a felkészültséget, vágyat, ami szükséges lenne ahhoz, hogy megismétlődjön az akkori csoda. Ezzel együtt bízom abban, hogy a kongresszus, az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztusnak az állandó jelenléte életre szóló élmény lesz mindazoknak, akik részt vesznek majd az eseményeken. Azt is remélem, hogy a nem hívők közül is lesznek, akikben megmozdul a vágy, hogy jobban megismerjék a katolicizmust, a krisztusi tanítást. Nagyon örülök annak, hogy bár kiírták a pályázatot egy új kongresszusi himnusz megalkotására, végül is maradt az 1938-ra megírt himnusz. Erdő Péter bíboros úr is úgy nyilatkozott a tévében, hogy nincs szükség új himnuszra, hiszen Bangha Béla és Koudela Géza alkotását mindenki ismeri, Budapesttől Csíksomlyóig. Ákossal is egyetértettünk ebben. (Kovács Ákos zenész, dalszerző Farkas Attila atya lelki gyermeke, a himnusz modern hangszerelését végző csapat irányítója – a szerk.)

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 4-i számában jelent meg.